Idén ismét szuper érzés PlayStation 3 tulajdonosnak lenni, hiszen a Sony – ellentétben a saját címeit az utolsókig lenyúzó Microsofttal – nem csak végeláthatatlan folytatásokkal, előzményekkel és spin-offokkal „kényezteti” a konzoltulajdonosokat, hanem olyan teljesen egyedi exkluzív címekkel, amelyekért tényleg őszintén lehet rajongani. A PS3 idei felhozatalából egyértelműen a Beyond: Two Soulst (megjelenés októberben) és a The Last of Ust övezi a legnagyobb várakozás, és az utóbbiról már bátran kijelenthető, hogy megérdemli a kitüntetett figyelmet, hiszen hiába mutat még csak júniust a naptár, azt már most leszögezhetjük, hogy az idei év egyik legjobb játékával van dolgunk.

Húsz évvel később

Valahol a nem túl távoli jövőben járunk, egy romokban heverő világban, amit egy meglehetősen egyszerű képződmény, egy gomba tett taccsra. A veszélyes spórákat termelő növény szinte hetek alatt pusztította el az emberiség jelentős részét, agresszív mutánsokká torzítva azokat, akikre lecsapott a fertőzés. Innentől azon kevesekre, akiket elkerült a betegség, nem csak a gomba jelent veszélyt, de az átalakult emberek is, akik veszett vadként vetik magukat a túlélőkre. A civilizáció rövid időn belül összeomlik, és a megmaradtak csoportjai a katonaság által fenntartott karanténokba kényszerülnek.

Húsz évvel a járvány kitörését követően még mindig nincs ellenszer, és lassan felnő egy olyan generáció, aminek már emléke sincs az állandó veszélyek nélküli életről. Joel – a főhősünk – még a „régi világ” szülötte, és a bostoni karanténban tengeti mindennapjait, méghozzá csempészként, rendszeres túrákkal a jól őrzött falakon kívülre. Az emberi természet persze a járvány hatására sem változott, sőt, ha lehet még rosszabb lett, így nem csak a fertőzöttektől kell tartanunk, de a többi túlélőtől is. Maga a cselekmény is egy ilyen konfliktusból bontakozik ki, hiszen Joel és társa, Tess épp egy ellenlábasuknál tesznek „látogatást”, mikor a dolgok váratlan fordulatot vesznek, és a páros egy előre nem látott szituációba csöppen: ki kell juttatniuk a 14 éves Ellie-t a karanténból.

A The Last of Us története lényegében ezzel a csavarral vesz igazi lendületet, és a játékos egy olyan utazásra indul, amiben keresztülszeli szinte az egész észak-amerikai kontinenst, és közben olyan élményeket gyűjt, amiket nem fog egyhamar elfelejteni. Az „élmény” szó használata pedig nem túlzás, hiszen a Naughty Dog alkotásának egyik legjobb része egyértelműen a sztori, ami a narratívának, a szereplőknek és a konfliktusoknak hála simán felveszi a versenyt a hasonló témájú filmekkel és regényekkel.

A történet végigjátszása – a nehézségi szint függvényében – 12-18 órát ölel fel, és egy éven, négy évszakon, 12 fejezeten át bonyolódik, változatosan lepusztult helyszíneken, és a manapság maratoninak tekinthető játékidő ellenére is képes folyamatosan fenntartani nem csak az érdeklődést, de a feszültséget is. Ez egyrészt köszönhető a fő karakterek közti dinamikának, a kapcsolatukban lejátszódó változásoknak, a nem egyszer valóban felkavaró eseményeknek, az utunkat keresztező érdekes (és nem egyszer egészen őrült) szereplőknek, és az alapvetően egyszerű, mégis változatosan tálalt játékmenetnek.

A túlélés szabályai

A The Last of Us alapjait tekintve egy külső nézetes akciójáték, viszont a fertőzöttekkel való találkozás során a játékmenet villámgyorsan átvált az idegeket is megdolgoztató túlélőhorrorba. A meglehetősen kegyetlen világnak köszönhetően számos alkalommal kerülünk veszélyes szituációkba, de az emberekkel és a fertőzöttekkel való összecsapás eltérő megközelítést kíván a játékostól. Míg a fosztogatók és katonák elleni küzdelem némi taktikát igényel (a frontális letámadás ugyanis instant halál), addig a mutálódott szerencsétlenek esetében az óvatosság, a lopakodás és a közvetlen konfrontáció kerülése a legfontosabb. Habár a kivételesen jó mesterséges intelligencia miatt a túlélőkkel folytatott harc sem fáklyásmenet, ezek az ütközetek a feszültség terén meg sem közelítik azt, mikor egy csokornyi fertőzöttbe botlunk bele. Ez egyrészt köszönhető annak, hogy az eltorzult figurákkal az esetek nagy részében sötét, baljóslatú, nehezen átlátható helyeken futunk össze, másrészt hiába vagyunk rendesen felszerelkezve, ha a mutánsok csapatban támadnak ránk, akkor a túlélési esélyeink azonnal a nulla körüli tartományba zuhannak – mindezt csak tetézi, hogy az ellenfeleink a fertőzés fokától függő különlegességekkel rendelkeznek, így arra is oda kell figyelnünk, hogy miképp „kezeljük” az egyes típusokat. Lehetőség szerint csendben, egyenként kell levadászni őket (hátulról szinte mindenki hangtalanul ártalmatlanná tehető), és ha valamilyen oknál fogva mégis magunkra vonnánk több fertőzött figyelmét, akkor életbe lép az egyik legősibb szabály, miszerint szégyen a futás, de hasznos.

Bármivel hozzon is össze a sors, a játékban található fedezékrendszer mindig nagy segítség lesz, ugyanis ha sikerül kikerülni az ellenfelek látóteréből, akkor ők tényleg el is vesztik a nyomunkat, csak azt tudják majd, hogy merre tűntünk el, de nem találnak ránk automatikusan. Ilyenkor lehetőségünk van kikerülni őket, a hátuk mögé osonni, vagy a pályaszerte található téglákkal és üvegekkel akár el is terelhetjük a figyelmüket. Harcolni ráadásul nem (mindig) kötelező, ugyanis vannak olyan szakaszok, amelyeken úgy is végigmehetünk, hogy senkivel nem kerülünk összetűzésbe. Ez főleg az alapvetően céltalanul lézengő mutánsok között lehetséges, azonban ezt sem úgy kell elképzelni, hogy gyorsan átosonunk köztük, és már mehetünk is tovább, hiszen a fertőzöttek felbukkanásakor minden jóérzésű emberben azonnal megfagy a vér. Utoljára talán az első Resident Evil epizódok idejében féltünk ennyire ellenfelektől, és ez visszavezethető arra, hogy hagyományos küzdelemben esélyünk sincs ellenük, továbbá a Naughty Dog szakemberei olyan atmoszférát teremtettek, amihez hasonlóval nagyon rég találkozhattunk videojátékban. A sejtelmes, sokszor idegborzoló zenék, a zörejek, a fertőzöttek hangjai, a lepusztult, de mégis részletgazdag helyszínek és a kiváló fényhatások összességében olyan idegborzoló környezetet eredményeznek, hogy még a játék vége felé, több tucat küzdelemmel a hátunk mögött is megszeppenünk, ha Joel különleges képességével kiszúrjuk a közelünkben kóborló mutálódott fajzatokat.

Túlélőpraktikák

Jól olvastátok, Joelnek van egy különleges képessége, a „listening”, ami lényegében nagyon éles hallást jelent, és egyfajta radarösztönt biztosít hősünk számára. Aktiválásakor a kép monokrómba vált, és a zajt csapó lények fehér sziluettje megjelenik előttünk, felfedve a helyzetüket és a mozgásukat, sőt, még azt is láthatjuk, hogy a fertőzöttek melyik fajtájával van dolgunk. Ez a képesség nagyban segíti a felderítést és a tervezést, és természetesen nem csak a torz emberek, de az ellenséges túlélők esetében is jól használható.

Bár a The Last of Us már csak nyomokban emlékeztet arra a világra, amiben mi élünk, ez nem jelenti azt, hogy a megmaradt emberek visszasüllyedtek a kőkorszakba; a letűnt világ maradékai még most is kiváló szolgálatot tesznek, éppen ezért minden egyes helyszínt érdemes jó alaposan körbejárni, és felszedni mindent, amit csak lehetséges. Erre azért van szükség, mert a játékban helyet kapott egy tárgykészítési rendszer, amiben az ilyen-olyan alapanyagok (penge, ragasztószalag, rongy, alkohol stb.) házasításával felpimpelhetjük a közelharci eszközeinket (ezek a fadeszkától egészen a baltáig terjednek), illetve olyan hasznos dolgokat barkácsolhatunk, mint az elsősegélycsomag, a Molotov-koktél, a mozgásra aktiválódó akna vagy a füstbomba – ezeknek a szerepe természetesen felbecsülhetetlen a harcok során, sokszor jóval többet segítenek mint a legjobb fegyverek. Ez utóbbiakból egyébként összesen nyolc áll a rendelkezésünkre, és az olyan klasszikusok mellett, mint a revolver vagy a vadászpuska, lehetőségünk lesz még a manapság nagyon trendi íj, és egy lángszóró forgatására is.

A különböző lőfegyverek eltéveszthetetlenül kerülnek az utunkba, és lehetőségünk nyílik a fejlesztésükre is, méghozzá egy, az idei Tomb Raideréhez nagyon hasonló rendszerben. A pályákon nem csak tárgykészítéshez való elemeket találhatunk, de fogaskerékkel jelzett kacatokat és különböző szintű szerszámokat is – ezekre van szükség a flinták tuningolásához, ám ezt csak a pályákon meglehetősen ritkán fellelhető munkapadoknál végezhetjük el. A fejlesztés nagy meglepetéseket ugyan nem tartogat, hiszen a hagyományos nagyobb tárkapacitás, gyorsabb tárazás, kisebb visszarúgás tengelyen mozog a dolog, ennek ellenére a hatásuk megkérdőjelezhetetlen, így a legtöbbet használt eszközeinket mindenképpen érdemes kimaxolni.

Végezetül nem csak az eszközök fejlesztésére van lehetőség, de a szintén felszedhető kapszulák és gyógynövények segítségével Joel egyes képességei is erősíthetők, így növelhetjük az életerejét és a „listening” hatósugarát, javíthatjuk a fegyverforgatási készségeit, illetve gyorsíthatjuk a tárgykészítés és az életerőcsomag felhasználásának sebességét – ezek esetében ugyanis hiába lépünk be a menübe, az idő nem áll meg, a játék tovább zajlik a háttérben, szóval nagyon nem mindegy, hogy a hősünk milyen gyorsan matat a hátizsákjában.

Tökéletes játékélmény

Ha végignézünk az eddig felsorolt játékelemeken, akkor bizony azt kell mondanunk, hogy a Naughty Dog új fejlesztése semmi forradalmit nem tartalmaz, hiszen az egyes részegységek valamilyen formában már biztos, hogy felbukkantak valahol. De akkor mégis mire fel a meglepően magas százalék? Nos, az lehet, hogy ezek a játékelemek már szerepeltek máshol, az viszont szinte biztos, hogy ennyire jól még sosem működtek egyetlen játékban sem. A The Last of Us nyitánya magával rántja az embert, aztán elindul egy olyan történet, amit egész egyszerűen alig lehet letenni, ugyanis a ránk váró sztori nem csak érdekes és izgalmas, de érzelmi szinten is képes hatni a játékosra.

A jól megírt és kiválóan életre keltett karakterek egy szempillantás alatt hozzánk nőnek, és nem is akarjuk elengedni őket addig, amíg a kalandjuk végére nem érnek. A játék borongós atmoszférája rabul ejtő, és a történetet tökéletesen egészíti ki az akcióval és rettegéssel operáló játékmenet, ami mindig tartogat olyan apró változásokat (új ellenfelek, új eszközök, a lovaglás megjelenése, ideiglenesen hozzánk csatlakozó társak és más meglepetések), melyeknek köszönhetően szinte fel sem tűnik, hogy végig ugyanazt csináljuk. A The Last of Us elemei olyan megdöbbentő egyensúlyban vannak, amire csak igen ritkán van példa a játékok világában. Mindig a megfelelő pillanatban jön egy fordulat vagy érdekesebb átvezető, a program mindig azelőtt vesz vissza a fertőzöttekből, mielőtt megunhatnánk őket, és a harcot is sikerül olyan elemekkel feldobni (a mesterlövészes rész a kertvárosban, vagy a csatornahálózatban élt kolónia tragédiája), melyek okán egyszerűen nem akarjuk abbahagyni a játékot.

A tényleg tökéletesre csiszolt játékmenetre a körítés teszi fel a koronát, és az ember nem győz ámuldozni azon, hogy a Naughty Dog fejlesztői mit voltak képesek kihozni az immáron hétéves hardverből. Nem csak az ellenfelek mesterséges intelligenciája példaértékű, de a gép által irányított társainké is, ráadásul a The Last of Us látványa helyenként egészen megdöbbentő (igaz, a hóvihar nem sikerült valami élethűre), legyen szó akár a helyszínekről, akár a karakterekről vagy az átvezető animációkról. A csodás külsőnek persze ára van, hiszen helyenként láthatóan ismétlődnek az egyes pályaelemek, illetve a verőfényben fürdő nagyobb terek lekezelésénél bizony búcsút mondhatunk a konstans 30 fps-nek, szerencsére azonban ezek az apró hiányosságok nem annyira zavaróak, hogy a játékélmény rovására menjenek. És nem csak a grafika lenyűgöző, de az animációk is, az élettel teli szinkronról és a gyakran libabőrt okozó zenéről nem is beszélve.

A generáció legjobb játéka?

A The Last of Us zseniális alkotás, ehhez kétség nem férhet, de hogy nem lenne nála jobb, az talán megkérdőjelezhető. Ugyan a játékban található elemekbe csak nagyítóval lehet belekötni, ám ez nem jelenti azt, hogy nem kaphattunk volna ennél is többet. Habár az élmény annyira kerek és egész, hogy a valódi szabadság hiánya egyáltalán nem fájó, de ha egy kicsit belegondolunk abba, hogy ez a játék mennyivel több lehetett volna néhány komoly döntéssel (gondoljunk csak a meglehetősen ellentmondásos befejezésre), és az ezekhez igazodó eltérő lezárásokkal, akkor már látható, hogy még a Naughty Dognak is van hova fejlődnie – tegyük hozzá: szerencsére. Mindezekkel együtt azonban kijelenthető, hogy a The Last of Us kötelező vétel minden PlayStation 3 tulajdonos számára, sőt, igazából egy olyan játékról van szó, amiért simán megéri beruházni a Sony lassan leköszönő konzoljára.