A lengyel Bloober Team története egy igazán különleges sikersztori, ahogyan azt már a stúdió történelmét bemutató cikkünkben is elmeséltük, elvégre a számtalan kudarcot és kisérletezgetést követően a 2016-os Layers of Fear egy modern klasszikussá vált, mely már megjelenésekor rabul ejtette a vásárlókat és a szaksajtó jelentős részét. Hogy ezután a csapat egyik megjelenése sem teljesítette az elvárásokat, az annyira nem is csoda: ilyen előzményt követően nehéz megugrani azt a szintet, amit az emberek elvárnak. A lengyelek ettől függetlenül nem adták fel, és a Layers of Fear 2, illetve a Blair Witch után az eddigi legnagyobb fába vágták fejszéjüket, aminek félő volt, hogy az éle beletörik a kéregbe. Vajon tényleg így történt? Vagy a játék sztorijában kísértő szellemek nem is olyan rosszak és inkább segítették a csapatot? 

Posztszocialista kirándulás

Nem mindenki bírja a halottak közelségét. Mármint van, aki jobban viseli, de van aki kevésbé. És akkor még ott vannak azok is, akik a halottakkal képesek kommunikálni, így zavarodottságukat, fájdalmukat, kétségbeesésüket is átérzik. Ilyen a The Medium hősnője, Marianne, aki a játék elején ráadásul egy közeli hozzátartozóját irányítja el a túlvilág sötét útjain, ezzel alaposan megtörve saját lelkivilágát. De mindez egy demóra sem lenne elég, avagy természetesen jön a meglepetés: érezhetően feldúlt, idegen entitás zavarja meg a lány nyugalmát, aki később egy rejtélyes telefonhívást kap, melyben egy idegen férfi kéri a segítségét. Így jutunk el Niwa nevű, egykori üdülőbe, ahol azonban nem a lazítás és nem a kényelem várja a betérőket. 

A hotel teljesen kihalt, néhol romokban áll, Marianne azonban rendelkezik egy különleges képességgel: nem véletlenül tud kommunikálni a halottakkal, hiszen egyben a túlvilági létsíkra is rálát, ahol egészen más törvények uralkodnak, nem minden egyezik a valósággal. Ezt a két létet tudja megosztani (amit mi a képernyő elfelezésének segítségével tapasztalhatunk meg), időnként valamelyiket előtérbe helyezve, hogy akár lezárt vagy elérhetetlennek tűnő helyekre is eljusson, ott esetleg valami szerkezetet beindítson, amivel segíti a saját haladását a másik világban. Energiát szívhat magába, a másik síkon a gyilkos teremtményeket ezzel el is üldözheti, illetve emlékfoszlányokat gyűjthet be, emlékképeket rakhat össze, tárgyakat vizsgálhat és a többi.

Igazából ennyi a feladata, megosztva a haladást  a két létsík és néha egy másik karakter segítségével, avagy hatalmas akcióorgiára ne is számítsunk, mert itt nincs harc, maximum az Amnesia és Penumbra után maradt menekülés és bújkálás. De még ebből sincs sok, így (számomra kicsit meglepő módon) a The Medium sokkal inkább egy valós időben irányított hagyományos kalandjáték, amolyan Syberia-jellegű sztori, mintsem a Silent Hill örököse. Utóbbi maximum a hangulatban és a képi világban köszön vissza, mert az bizony elég elborult lett.  

Paint it Dead

Nem keveset köszönve Zdzisław Beksiński munkásságának, hiszen az úriember festményeiről ismert, nem kicsit borzongató látványvilág elég erőteljesen visszaköszön a játékban. A Giger-szintű alkotó nyomasztó, horrorisztikus formái és látképei keverednek a Silent Hill mutatta elmúlással és romlással, amit remek hanghatások, zenék, dialógusok, hatásos jelenetek kísérnek. Eleve, maga az üdülő telitalálat, legalábbis számomra, aki a szellemvárosok és elhagyatott épületek rajongója. Egy-egy menekülős szegmensnél vagy párbeszédnél a hideg futkosott a hátamon, pláne, mikor fény derült egy-egy múltbéli titokra/tragédiára. Ilyen szempontból pedig a 3D-s kalandjáték remek formában van, ismét kiválóan mutatja a Bloober Team hozzáértését és stílusát, egyben bizonyítva, hogy a csapatnak a szürreális megjelenítés és a félelmekben elmerülés áll a legjobban, így véletlenül sem kell behódolniuk a tömegízlésnek és a megszokott elemeknek.

Más kérdés, hogy bármennyire imádtam ezt a 7-8 órás kalandot (melyből lényegében az első végigjátszásra majdnem mindent kiszedtem, 94% felett teljesítve a megnyitható kihívásokat), azért a The Medium sem hibátlan. PC-n eleve elég komoly optimalizációs problémákkal küzdenek a játékosok, ami persze javítható, Xbox-on pedig hasonlókat nem tapasztaltam. Más kérdés, hogy míg a Digital Fundry elemzésében szinte végig állandó képfrissítéssel találkoztam, addig személy szerint láttam némi ricegést, nem mindig sikerült tartani a számot. Nem mellesleg aki akcióra számít, az csalódhat, van némi üresjárat is, azt például nem teljesen értem, hogy egy ennyire narratíva-alapú játéknál miért bukkanunk rá néha kifejezetten nagy nyitott terekre, amiken jószerivel semmi nincs, illetve baromi zavaró, amikor sokadik alkalommal vágunk szét egy “bőrkaput”, aminek idővel semmi értelme, viszont 20 másodpercet elvesz az ember életéből. Arról nem is beszélve, hogy bár meghalni nem egyszerű, figyelmetlenséggel azért bőven lehetséges, ilyenkor pedig ismét hosszú és üres folyosókon sétálhatunk végig, ami szintén rombolja az illúziót. Sokat elmond, hogy eredetileg videós anyagot is akartam készíteni a teszthez, de rájöttem, hogy annak elemei vagy unalmasak vagy spoileresek lennének a nézőknek.

Minden más szempontból viszont remek játék lett a The Medium, már amennyiben a helyén kezeljük. Igazából a Layers of Fear külső nézetes, hosszabb, kalandjátékosabb örököse, némi Silent Hillel. Baromi hangulatos, sokszor kimondottan látványos, megosztott világa ötletes, egy-egy momentuma pedig kimondottan hatásos és emlékezetes. Élmény a végére járni a rejtélynek, még ha hatalmas meglepetések nem is érik az embert, illetve a játék sem igazán formabontó. Azonban így is minőségi, néhol hátborzongató élmény, amit az interaktív történetek, kalandjátékok és a horror műfaj kedvelői fognak leginkább értékelni. Ők azonban nagyon.