Aki annakidején bármelyik Tom Clancy fémjelezte cím mellett huzamosabb időt töltött el, nagy valószínűséggel rengeteg izgalmas emlékkel bír, hála az instant halállal büntető, csúnya fejlövéseket osztogató gépi ellenfeleknek. A Szivárvány-kommandó virtuális csatározásait bemutató sorozat 1998-ban látott napvilágot (lásd az első részről szóló cikkünket a 96. oldalon), majd a belsőnézetes harc valamelyest közérthetőbbé, áramvonalasabbá vált azok számára is, akik annyira nem akartak szöszölni a tervezéssel, illetve nem óhajtottak mindent elölről kezdeni húsz-negyven percnyi kőkemény terroristavadászat után. Mert bizony az R6 megkövetelte a figyelmet és az összpontosítást, az óvatos, taktikus elhárítást és becserkészést, egy-egy balul elsült akció pedig fogva tartott ártatlanok halálával végződhetett— ez azonnali újraindítást eredményezett. A Ghost Recon-széria is ezt a koncepciót követte egy jó ideig, azután mindkét franchise új irányba mozdult, amit a keményvonalas rajongók többnyire rosszul fogadtak – persze általánosságban érthető okokból. A folyamatos akciózással és szaladgálással teli vetélytársak mellett az azóta elhunyt íróhoz köthető címek ugyanis egyedi és pótolhatatlan alternatívát biztosítottak.

Ehhez nemcsak tervezés, de türelem és jó terepfelismerés is kellett, miközben érvénybe lépett a saroktól sarokig kúszó, somfordáló játékmenet. Bár így is meg lehetett lepni az embert, azért mégis nagyobb biztonságban érezte magát mindenki, ha nem kellett másodpercenként azon aggódni, hogy vajon honnan bukkan fel egy vérre szomjazó zsoldos, aki a homlokunkra édes csók helyett végzetes ólmot lehel. Így jutott el a sorozat a kommerszebb, még egy folytatást is megélt Vegasig, majd az ígéretesen induló Rainbow 6: Patriots elkaszálásáig: a Wall Street korrupciójának megszüntetéséért és büntetéséért ténykedő True Patriots szervezet megregulázását a nemzetközi terrorizmus megfékezése váltotta fel. Ez lett a Siege, amely egyszerre kínál kompetitív többjátékos élményt a védő- és támadócsapatokkal, no meg némi kampányt helyettesítő vadászatot, a sztorit jogosan hiányolók számára – utóbbi ugyanis itt nincs.

Az alkudozás vége

A közkedvelt és méltán népszerű színésznő, Angela Bassett olyan beszédet tart a program elindítását követően, hogy az „A Szivárvány-kommandónak készen kell állnia!”-felszólalást követően minden, magában valamiféle harcias szellemmel rendelkező egyén a legszívesebben lezúzná a monitort. Nem vicc, egész egyszerűen a start mellett ott szerepel a zöld pipa – ez bizony olyan kezdés, amit elvárunk minden hasonló műfajú címnél. Innentől nyílik meg a menü, amely első körben a Szituációk móddal vezeti be a kezdő elhárítókat a terroristavadászok nehéz, kihívással teli életébe. Az adott számú zsoldoscsapat szimpla likvidálása, a ketyegő bomba hatástalanítása, a célszemély kimenekítése egyaránt izgalmas elfoglaltság. Ha pedig az értékelés során maximálisan elérhető három aranycsillagra pályázunk, alaposan fel kell kötnünk a golyóálló mellényt. A három nehézségi fokozat egyre durvább helyzet elé állítja a betanuló szakasszal ismerkedőket. Elvégre, míg a normál csak bemutatja a rendszert, a keményebb már erősebbé teszi ellenfeleinket, és pontosabb célzással ruházza fel őket. A realisztikus szint elveszi az egyébként korábban is kikapcsolható célzásrásegítést, miközben az opponensek szinte tévedhetetlen mesterlövésszé válnak. Ez egyébként a teljes játékra igaz, így az online kooperatív módokra is, amelyek szeretettel várják a magányos farkasokat és a jól felkészült csapatokat egyaránt.   

Az elhárítás arca

Bár a valóságban a terrorizmusnak arca is van, ez a Rainbow Six Siege esetében nem teljesen igaz, hisz amíg ellenfeleink maszkban, sisakban, védőruhában, kapucni alá bújva igyekeznek megnehezíteni az életünket, addig a világ minden szegletéből előhalászott, használatba vehető kommandósok személyiséggel, egyedi élettörténettel bírnak. Ők az operátorok, avagy a játék hősei, már amennyiben a MOBA-jellemzőit vesszük alapul. Ez immáron a többjátékos FPS-zsánerbe is beette magát, kiindulva jelenlegi példánkból, vagy éppen a Black Ops III-ból, ami szintén ezt a technikát alkalmazza. Persze jó ez, nincs vele semmi gond, sőt kimondottan érdekessé teszi az alapokat a rengeteg bemutató videó, amik munka közben ismertetik a kiválasztott, a szintlépések után kapott összegekből megvásárolható karaktereket. Öt brigád, négy-négy fő, avagy összesen húsz egyén közül választhatunk, méghozzá úgy, hogy mindenki rendelkezik sajátos, csak rá jellemző extrákkal. Az adott csapatból (SAS, FBI SWAT, GIGN, SPETSNAZ, GSG 9) ketten a védekezésre, ugyanennyien a támadásra specializálódtak, ami fontos szempont minden küldetés és meccs indítása előtt, hiszen értelemszerűen a védők például nem használhatóak az ostromlók számára.

Ami azonban a leglényegesebb, az a felhasználható eszközök listája, ezeket az információk között szemrevételezhetjük. Sledge egy hatalmas, kétkezes kalapáccsal törheti be a deszkából összetákolt védelmet; Pulse szenzorral veszi észre a közelben lévők szívverését; Doc a távolból gyógyíthatja társait, sőt önmagát is megmentheti a haláltól; Tachanka a mobil pajzs mellett egy rögzített gépágyút is felállíthat; IQ pedig a falakon keresztül is lát minden elektronikát. Persze a lista jóval hosszabb, a képességek nagyon sokrétűek, illetve passzolhatnak egymáshoz, az ötfős lobbik jól megválasztott operátorai ennél fogva egymást támogatva még sikeresebben vehetik az akadályokat.  Viszont vigyázzunk, mert az egyik oldal erősségeinek gyengítésére a másik oldalon is találhatunk valakit. Tehát ha mondjuk, gránátokat tudunk bevetni a falon keresztül egy ügyes szerkezettel, akkor odaát esélyesen van olyan, aki azokat semlegesítheti, ezzel elvéve egy nagy előnyünket a tisztogatásban.

Zéró tolerancia

A nemes egyszerűséggel Multiplayernek elkeresztelt játékmód sok szót nem érdemel, elvégre vannak a védők és a támadók, akik egymás ellen harcolnak, miközben éppen bombát kell óvni, netán túszra vigyázni. Persze mindez jóval bonyolultabb a valóságban, elvégre a játékosok képességeitől, a taktikától, a meglepetés erejétől függ a meccsek végkimenetele, és az sem mindegy, milyen helyszínen, melyik emeleten kell eleget tennünk az adott feladatnak.

A jelenleg rendelkezésre álló, éjszakai és nappali változattal is rendelkező tíz térkép pedig szinte minden lehetőséget megragad a lövöldözésre, így repülőgépen, bankban, motoros ivóban, konzulátuson és villában egyaránt lerombolhatjuk a központi épületet. Ez pedig nagyon fontos dolog, elvégre szinte bárhol áttörhetünk a falakon, plafonon, ablakokon és ajtókon. Illetve ezeket meg is erősíthetjük, avagy az opciók száma közel végtelen a betörésre. Éppen ezért van a Siege-ben egy, a sorozatban régóta hanyagolt felkészülési időszak. Ennek során a támadóoldalon kiválaszthatjuk beszülető pontunkat, kis drónokat küldhetünk az épület és az abban lévők felkutatására, a védekezőkkel pedig megerősíthetjük a szobák falát, na meg csapdákat helyezhetünk el mindenfelé.

A harmadik mód – és egyben nagyon élvezetes lehetőség – a Terrorist Hunt, amelynél szintén öten indulhatunk neki a kapott feladatok teljesítésének. Az alap persze itt is a megszokott, avagy csak levadásszuk ellenfeleinket, túszt szabadítunk, vagy több körön át védünk az érkező hordákkal szemben. Közben bombákat keresünk, majd hatástalanítunk, mialatt az ismételten csoportosan ostromló zsoldosok próbálják megnehezíteni a munkánkat. Mindez a nehézségi fokozattól függően nyújt kihívást, így például normál szinten simán megvalósítható a hibamentes, teljes győzelem, hardon már jobban megszívhatjuk a terroristák összehangolt akcióit, míg a realisztikus küzdelmeket választva komoly taktikai tanácskozásra és óvatos haladásra van szükségünk. A MI ugyanis átlagban nagyszerűen működik, az ellenség átgondolt támadásokra is hajlamos, és bár egy-egy emberke képes a beragadásra az épületen kívüli járgányok között – merthogy néha kimennek őrjáratozni –, nagyon meglepő eredménnyel zárulhatnak a harcok. Ilyen az, amikor mondjuk egy cseles támadó a hátunkba robbantja a biztosnak tűnő falat, ezzel egyből kivégezve minket, vagy amikor egy öngyilkos merénylő (Robbantós Róbert, avagy Szuszi, alias Szörcsi… mert folyamatosan szuszog és hörög, illetve fényeiről is felismerhető) egyszerűen beveti magát egy lezárt ablakon, majd egyből cafatokra szakítja két csapattársunkat.

A Szivárvány-kommandó készen áll

Talán semmiféle meglepetést nem okozunk innentől, ahogyan az értékelő sem hoz váratlan fordulatokat a teszt kapcsán. A Ubisoft alkotását érdekes módon a nemzetközi sajtó annyira nem dicséri, ellenben a felhasználók, akik megvásárolták a szoftvert, szinte mindnyájan elégedettek a kapott minőséggel. Utóbbival ugyanis nincs sok probléma. 2015-ben elég fura, hogy amikor egy host kilép a játékból, akkor nincs migráció, más nem kapja meg a jogait, így a teljes lobbi megszűnik, a néha leálló szerverek is fejfájást okozhatnak, illetve az sem teljesen érthető, miért nincs játékmódra vagy helyszínekre szűkítés. Van preferencia-beállítás, azonban ez csak hostként nyer értelmet, annak jogait pedig véletlenszerűen osztja a rendszer. Ám tényleg zavaró, lényegesebb hiba nincs is több. Egy-egy esetben a fegyverek és holttestek néha fura módon beragadnak valahova vagy érdekesen mozognak, ám ezek közül egyik sem gátolja a program élvezetét. A grafikai megvalósítás lehetne még lényeges szempont a szájhúzásra, azonban az sem lenne jogos, elvégre bár a külcsín nem a műfaj csúcsát hozza, a bétában látottnál mindenképpen szebb. Ezenkívül csak egy pillanatra gondolkodjunk el azon, hogy szinte minden rombolható, a plafont lerobbantva átlátunk a lécek között… máris szebb az összkép, jobb az eredmény.

A pozitívumok listája már jóval hosszabb. A hangok például rendkívül jól sikerültek, egy komolyabb hangrendszer vagy füles nagyon sokat hozzátesz az élményhez, elvégre ellenfeleink minden mozgását hallhatjuk a térhangzással, illetve beszélgetéseik és kiáltozásaik is rávezetnek, merre találjuk a rejtekhelyeiket. Emellett az egész Siege rendkívül hangulatos és hatásos. A szuper MI miatt néha úgy érezzük, hogy a terroristák direkt szívatnak minket, ennek köszönhetően a kihívás is korrekt, a realisztikus mód a régi rajongóknak is elégtételt nyújthat a kampány hiányáért. A lakások, szobák élettel vannak tele, gyerekrajzok díszítik a falat, a mellékhelyiségben a Sexy magazin legújabb száma mellett egy doboz papírzsebkendőt is felfedezhetünk, plusz mindenféle falfirka teszi viccesebbé a véresen komoly kommandózást.

Ami azonban a legfontosabb: a teljes koncepció működik az operátorokkal, a taktikát igénylő többjátékos módokkal, a bevezető oktatással. Az adrenalinszintünk az egekben van, minden egyes sarok mögé attól tartva kukkantunk be, hogy onnan az elmúlás fog farkasszemet nézni velünk, Szörcsi hangjára pedig megborzongunk, mert jól tudjuk: ha nem sikerül időben leszedni a testesebb támadót, akkor a halál karmai apró darabokra szaggatják a testünket. Ráadásul az is szimpatikussá teszi a játékot, hogy a Season Pass tényleg csak extrát és kozmetikázást nyújt a vásárlóknak, a fejlesztők pedig egy éven át biztosítják még a bővítést jelentő tartalmakat, amik minden vásárlónak járnak – lásd a kapcsolódó szövegdobozt. Ha tehát valaki úgy érezné, hogy nem lesz elég a pályák és operátorok száma, a jelenlegi felhozatal még egyáltalán nem végleges.

Összességében tehát a Rainbow Six Siege egyáltalán nem okoz csalódást – legalábbis aki tudja, hogy mivel áll szemben, az nehezen nézheti be a többjátékos funkciókra kiélezett, legújabb epizódot. A kampány valóban hiányzik, a játék rendelkezik némi fura hibával is, de olyan erős hangulat társul a nagyszerű koncepció mellé, hogy mindenképpen élvezzük a terroristák levadászását. A fizika tökéletes alapot ad a szó szerint működő ostromokhoz, aminek során a baráti tűzre is figyelnünk kell, a program összetevői pedig valóban Tom Clancy hagyatékának jeleit hordozzák magukon. Innentől kezdve már csak az a kérdés, hogy szükségünk van-e egy újabb multi-orientált FPS-re. Ám természetesen ez is költői, hisz amikor változatos karakterekkel robbanthatjuk be a falakat, amiknek túloldalán szitkozódó és kiáltozó alakok várnak kis csapatunkra, azt semmi pénzért nem hagynánk ki.