Meglehetősen ritka az, amikor egy sorozat, sőt egy komplett műfaj két évtizeden keresztül képtelen átlépni a saját árnyékát, a Tony Hawk's Pro Skater és a gördeszkás játékok esetében azonban pontosan ez történt. Az 1999-es első rész a maga korában minden túlzást nélkülözve korszakalkotó volt, egy olyan trükköt húzva elő, ami aztán éveken keresztül meghatározta az extrém sportos zsáner röppályáját, alig egy évvel később pedig már jött is a folytatás, amely rekordidő alatt tökéletesítette a receptet – olyannyira, hogy a Tony Hawk's Pro Skater 2 a mai napig ott van minden idők legjobb értékelésekkel büszkélkedő játékai között. A korai sikerek után azonban jöttek a tipikus hibák: előbb a kreatív fáradtság, majd a teljesen elbaltázott kitérők, így a THPS nemhogy elérni, de még megközelíteni sem tudta korábbi státuszát, hogy aztán a 2010-es években egy, a Guitar Hero-lázat meglovagolni próbáló perifériás (!) epizód, egy igencsak gyenge remake, majd végül egy katasztrofális ötödik rész beüsse az utolsó szöget is egy elcsépelt műfaj végletekig elfáradt szériájának koporsójába.

A feltámadás felé vezető utat – mint arra már számtalanszor volt példa – végül itt is a gyökerekhez való visszatérés hozta el, a Tony Hawk's Pro Skater 1+2 ugyanis nem tesz mást, mint fogja az első két részt, majd grafikailag felhúzza azokat napjaink színvonalára, megtartva eközben az esszenciát. Meg igazából mindent, amit elő lehet rántani az izommemóriából, akár húsz év távlatából is. Mivel a jobb oldalt virító értékelés miatt amúgy sem tudok nagyon titkolózni, ezért inkább már most tisztázom: igen, a Vicarious Visions remake-csomagja még ebben az eredetihez maximálisan hű formában is egy kiemelkedő minőségű és kiemelkedően szórakoztató játék lett, egyszersmind adva egy kisebb pofont a komplett játékiparnak, a Tony Hawk's Pro Skater 1+2 ugyanis egy olyan irányt képvisel, ami egyre inkább kihalóban van.

Ahogy fejlődnek a hardverek és a játékok, úgy a fejlesztők is egyre összetettebb, mélyebb, nagyobb és élethűbb játékokban gondolkodnak, ami miatt persze nem lehet hibáztatni őket, hiszen az új lehetőségek mindig vonzóak. Csak eközben hajlamosak vagyunk elfelejteni azt, hogy honnan indultak a videojátékok, és miről is szólnak igazán, emiatt pedig egyre kevesebb letisztult, arcade jellegű alkotás születik. Olyanok, mint a Tony Hawk's Pro Skater 1+2 – ami nagy kár, mert ez a remake is pontosan attól lett annyira kiváló, ami miatt annak idején az első két rész is: van benne egy végtelenül szórakoztató, „easy to learn, hard to master” alap, hibátlan irányítással és fantasztikusan jó pályákkal. Tök jól hangzik, hogy hozzuk létre minden idők legrealisztikusabb játékát, meg hogy képezzük le a lábak és a deszka mozgását az analóg karokra, de amikor ez olyan végeredménnyel párosul, mint a Skater XL, akkor arra csak annyit tudok mondani, hogy... kösz, de nem, kösz.

Szóval itt van nekünk a Tony Hawk's Pro Skater 1+2, amely megmutatja, hogy ami húsz éve tökéletesen működött, és igazából azóta sem sikerült túlszárnyalni, azon teljesen felesleges változtatni, mert aki annak idején szerette, annak a nosztalgia garantáltan kiviszi a fejét a plafonon, aki pedig újonc, az most rájöhet, hogy milyen oltári nagy királyság maradt ki ezidáig az életéből. Merthogy a THPS még mindig az: egy alapvetően baromi nehéz extrém sport iszonyatosan könnyed, gyorsan tanulható és magát a legkevésbé sem komolyan vevő megjátékosítása, ami a játékdizájn, az irányítás, a pályatervezés és az audiovizuális körítés egy olyan egységében teljesedik ki, ami a szórakozás nagybetűs szinonimája. Az egésznek persze próbál keretet adni a karrier mód, ahol minden pályán 10 kisebb-nagyobb feladatot kell teljesítenünk a kétperces keretek között (illetve van egy-két verseny is, ahol a zsűrit kell meggyőzni, de azokat sosem szerettem), így aki szeret objektívák mentén haladni, az továbbra is megteheti, épp úgy, mint régen. De mire végigmegyünk mindkét játékon, és – ideális esetben – maximumra fejlesztünk egy deszkást a megszerezhető skill pontokkal, addigra mindenki rá fog jönni, hogy a THPS igazi lelke a Free Skate mód, ahol teljes szabadság mellett kísérletezhetünk a legőrültebb trükkökkel. Meg persze keresgélhetjük a sokszor még őrültebb gapeket, ami szerintem mindig is a széria legszórakoztatóbb eleme volt – ember legyen a talpán, aki segítség nélkül megtalálja az összeset a menüből leleshető nevek alapján.

Mindez, amit leírtam persze már húsz éve is nagyjából így működött, így joggal merül fel a kérdés: mit tett hozzá mindehhez a Vicarious Visions? Nos, például gigantikus adag kihívást, melyek a menüből érhetőek el, és amire egy XP- és pénzgyűjtős szisztémát építettek rá, melyen keresztül új deszkákat, öltözékeket és egyéb kozmetikai finomságokat nyithatunk meg. Ez egyrészről jó, mert akit ezek nem érdekelnek, az nyugodtan félredobhatja az egészet és gurulhat tovább, aki viszont maximalista, és tényleg a 100 százalékos teljesítés lebeg a szeme előtt, az több mint 700 (!) plusz feladatot kap, melyek között egyaránt vannak karakterekre, trükkökre, pályákra és játékmódokra vonatkozók. Hogy milyen irtózatosan nagy mennyiségről van szó, azt jól mutatja, hogy nem is igazán sikerült átlátható menürendszerbe rendezni ezeket az extra kihívásokat, így a megvalósítás azért korántsem sikerült hibátlanra. És ha már játékmódok: ott van a pályaszerkesztő is, amely szerencsére haladt a korral és jelentősen kibővült – nemcsak a lerakható elemek számát és komplexitását tekintve, de szabadon „gyurmázható” félcsövek, rámpák és korlátok is vannak, így szárnyalhat a fantáziánk (meg persze a deszkásunk), ameddig csak a szem ellát. De akkor sem kell kétségbeesni, ha annyira nem vagyunk alkotó típusok, hiszen a pályák megoszthatók, így lehet szemezgetni a többiek alkotásai közül, a legjobb értékeléseket begyűjtőket pedig külön ki is emelik nekünk. Egy szó mint száz: az amúgy is igen kövér játék élettartamával biztosan nem lesznek gondok.

Természetesen látvány tekintetében is óriási a fejlődés, hozva azt a szintet, ami egy húsz évet kiradírozó remake-től elvárható, számomra a legnagyobb öröm azonban mégsem ez volt, hanem az, hogy a játék minden körülmények között tökéletesen fut. Az eredeti részeknek azért itt-ott jócskán voltak nehezebb pillanatai, arról nem is beszélve, hogy – a PS1 hardveréből adódóan – alapból alacsonyabb framerate-en futottak. A Tony Hawk's Pro Skater 1+2 azonban mindvégig tükörsima, egy-két furán berezonáló töltőképernyőt leszámítva technikai hibáktól mentes élményt nyújt, így kijelenthetjük, hogy tényleg csak saját bénaságunk állhat szórakozásunk útjába. Na jó, meg azok a fránya töltési idők, melyek sajnos idegesítően hosszúak tudnak lenni, és még egy sima újraindítás sem olyan sima, mint azt várnánk, de azt a néhány hónapot most már kibírjuk a nextgen konzolokig...

A régi játékmenet, a régi pályák, a régi zenék (meg néhány új) és a régi szórakozás: a Tony Hawk's Pro Skater 1+2 nem gondolja újra a gördeszkás műfaj legnagyobb klasszikusait, de erre nincs is szüksége, mert a THPS még ebben a régi, 20 éves formájában is elképesztően szórakoztató, köszönhetően annak, hogy az extrém sportos játékok azóta sem igazán tudtak túllépni rajta – az alternatív próbálkozások pedig szinte mind csődöt mondtak. E mellé nem is kellett más, mint egy kis grafikai korszerűsítés, meg némi funkcionális és tartalmi bővítés, végeredmény gyanánt pedig egy olyan csomagot kaptunk, ami nem a végtelen feature-listáról vagy éppen a hangzatos és innovatív alapkoncepcióról szól, hanem arról, amiről egy videojátéknak szólnia kell: az önfeledt és színtiszta játékélményről. Na, én megyek is vissza, belövöm a Millencolintól a No Cigart, aztán megkeresem azt a fránya utolsó három gapet School 2-n, mert egyszerűen nem hagy nyugodni...