Tesztek

Hogyan lehet visszafogott fejlesztési költségből, kisebb csapattal egy olyan nívós akció-RPG-t készíteni, amely nemcsak egyszerűen megállja a helyét a Diablo-klónok népes táborában, hanem elégedett csettintésre is készteti a műfaj kedvelőit? Erre ad választ a Runic Games Steamről letölthető akció-RPG-je. Nagyon jól jött ez a játék, mert mostanában nem kényeztettek el minket ebben a stílusban: elég visszagondolni például a Hellgate: London fiaskójára, vagy a szép grafikájú, de elég unalmas Titan Questre. Pedig a budget kategória ebben a műfajban nem túl sok jóval kecsegtet: általában unalmas, monoton, minden hangulatot nélkülöző egérklikkelgetésre számíthat az ember, amikor egy ilyen „ócsó” programhoz hozzájut. Szerencsére a Torchlight esetében egyáltalán nem kell használnunk ezeket a jelzőket, ugyanis egy nagyszerű, és szinte letehetetlen hack 'n' slash játékhoz van szerencsénk. Mivel a Torchlight fejlesztőcsapata még az első két Diablo gárdájából verbuválódott össze, talán nem meglepő, hogy ennyire addiktív lett ez a játék.

A játékfejlesztés esetében másfél év szinte semmi. Ennyi idő alatt készül el egy karakter női változata a Diablo 3-hoz vagy egy marketingkampány a Duke Nukem Foreverhöz. A Dragon Age folytatásának elkészültéhez viszont nem kellett több idő. Az első rész 2009 végén került a boltok polcaira, aztán jött még egy kiegészítőlemez is, így hát jogos a kérdés: ennyi idő alatt képes lehet-e bárki, hogy egy kiváló, teljes értékű terméket tegyen le az asztalra, ami megéri az árát? Úgy tűnik, igen, a Dragon Age 2 kitűnő folytatás lett. De sajnos nem minden fenékig tejfel…

Egy apró lengyel csapat megcsinálta a lehetetlent: abszolút vállalható és élvezhető Diablo-klónt készítettek, ráadásul a sablonfantasy köpenyt űrruhára, a kardokat high-tech eszközökre cserélve. És még magyarul is tud!

Mára már az akció-szerepjátékoknak is annyi alfaja van, hogy ha kategorizálni próbálnák a különböző stílusban nevezőket, minimum egy könyvet tölthetnénk meg velük. Ezekben maximum a nagy tömegek mészárlása, és az egyre erősödő főhős, illetve esetünkben a főhősnő a közös. Az X-Blades, ha ihletőt kívánunk neki keresni, leginkább a Devil May Cry-sorozat, és a Diablo-széria keverékéből áll össze: adva van egy nemi hormonoktól majd szétrobbanó főszereplő (aki esetünkben nő, dinnyényi mellekkel, pompás, apró tangás fenékkel, és egy plázacica szellemi képességeivel) aki rádöbben, hogy életveszélyes átok alatt áll - versenyt kell tehát futnia az idővel a túlélésért. Készen álltok?

A szerepjáték fogalma és űzésének módja igencsak kibővült az utóbbi évek folyamán. Míg a számítógépes generáció kialakulásának elején, a kora 80-as években az RPG-zés leggyakrabban élőben zajlott egy kalandmester, maroknyi játékos, néhány vaskos szabálykönyv, kockazörgés és némi majszolnivaló közreműködésével, addig manapság már egyéb lehetőségeink is vannak, hogy elmerüljünk egy-egy kitalált világban, harcoljunk, fejlesszük karakterünket és különféle fejtörőket oldjunk meg. Létezik ugyan a szerepjátékozásnak egy teljesen élő formája is, mely inkább egy színdarab előadásához hasonlít (a résztvevők pl. egy tisztás közepén beöltözve játsszák el a kalandot), mindemellett a számítógépek terjedése újabb lehetőségeket nyújt a kalandra vágyók számára. A csavarosabb rejtvényeket kedvelők nincsenek különösebben elkényeztetve manapság, az idők folyamán a logika helyét inkább az akció vette át, megőrizve a szerepjátékok fontosabb elemeit. Ebbe a sorba illeszthető a Dungeon Siege is, melyben szerepet kap harc (sok-sok harc), mágia, karakterfejődés és rengeteg szörny, viszont rejtvényeket, hosszabb dialógusokat, melyek a történet menetét befolyásolják, netán jellemfejlődést másutt kell keresnünk. Ennek ellenére a sorozat első része nem volt sikertelen, a Diablót kedvelőknek alighanem sok kellemes és vérgőzös órát okozott -- nekik készült a játék kiegészítő lemeze, a Legends of Aranna.

Azt hiszem, így 14 év távlatából visszatekintve nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy a Blizzard Entertainment Diablója alaposan megreformálta a számítógépes (szerep) játékok világát. Ez volt az a játék, mely egy, addig szűkebb RPG-rajongó kör által kedvelt stílust szélesebb tömegekkel ismertetett meg azáltal, hogy az ismert elemek (karaktergenerálás és -fejlődés, rengeteg varázstárgy, mágia stb.) mellé nagy adag akciót társított. A korábban használt belső nézetet (melyet pl. a Might and Magic vagy a Wizardry-sorozat alkalmazott) felváltotta egy látványos külső perspektíva, és a bonyolultabb fejtörők helyét a szakadatlan akció vette át. A sikert jól mutatja, hogy ennek a játékfajtának azóta rengeteg követője akadt, míg a régi, FPS-nézetes szerepjátékok szép lassan eltűntek, talán csak az Elder Scrolls-széria őrzi még a lángot. A 2002-es év szintén kedvezett az akció-szerepjátékok kedvelőinek, mert abban az évben jelent meg a Dungeon Siege, mely korának alighanem egyik leglátványosabb Diablo-klónja.

Hack and slash kategóriában nagyot alkotni nehéz feladat. Mióta ugyanis a Blizzard kitalálta a műfajt, ellenvetést nem tűrő módon ül annak trónján és söpör félre majd minden új próbálkozást. Trónkövetelők azonban rendületlenül érkeznek mind a mai napig, ám egy évben jó, ha egy cím meg tudja közelíteni a Diablo által nyújtott élményt. 2002-ben az első számú kihívónak a Dungeon Siege számított, Chris Taylor mellett azonban az addig ismeretlen belga Larian stúdió is előállt a maga üdvöskéjével, mely gyakorlatilag az év egyik meglepetésprogramja lett.

Az akció-szerepjátékok szerelmesei el vannak kényeztetve mostanában. Bár a Diablo harmadik részéig még bizonyára hosszú évek vannak hátra, kisebb fejlesztőstúdiók égnek a vágytól, hogy bebizonyítsák: ők is tudnak szórakoztató, látványos darabot kisajtolni a stílusból. A Legend Hand of God is egy ilyen bizonyítási vágy során született meg...

Nem fogok hazudni, szeretem a kis fejlesztő csapatok által készített korrekt kis darabokat. Még ma is kapunk az ilyen cégektől akció-RPG játékokat, amik (ne tagadjuk), Diablo koppintások. Ott van például a sok jóval, újítással kecsegtető Silverfall, ami végül nagy bukta lett. Bár az összes ilyen Diablo alapokon nyugvó cím is ugyanúgy a süllyesztőben végzi, van pár kiemelkedő darab. Ilyen volt a Spells of Gold, ami elég régen jelent meg, 2004-ben.

A suhintós-szeletelős szerepjátékok az elmúlt tizenegy évben nem sokat változtak. 1996 novemberének végén megjelent a Diablo első, majd 2001-ben második része, és bár azóta sokan próbáltak nagyot újítani a kategórián, ez igazából senkinek sem sikerült. Kicsit kétkedve vetettem bele magam a Cyanide nyújtotta világba, de nem bántam meg: most már azt is tudom, milyen az, mikor valaki a hack&slash stílus válogatáslemezével áll elő.

Az erőtől duzzadó korongokat gyártó Lucas Arts, illetve gyorsaságfüggők számára kifejlesztett játékokat piacra dobó EA Games mellett van egy olyan kiadó, amely ugyan nem azzal tölti az idejét, hogy egyes játékai fejlesztési idejéből kicsit lefaragjon, hanem minden erejével azon van, hogy programjai nevét vérvörös nagybetűkkel véssék be a nagykönyvbe. Igen, nem másról beszélünk, mint a Blizzardról, amely az epizodikus trendeknek hátat fordítva, hitébe kapaszkodva kitart a tény mellett: a jó játékhoz idő kell. Ez alól a cég egyik �találmánya�sem volt kivétel, sőt látásukat még az újonnan sokszorosított, majd több millió példányszámban eladott produktumai sem homályosították el. A Diablót destruktívabbá érlelő Hellfire, a Starcraftot több taktikai elemekkel megáldó BroodWar, illetve az ördög történetének folytatását a műfajon belül leamortizálhatatlan csatapajzzsal felvértező Lord of Destruction után megérkezett a The Frozen Throne. Olyannyira jégbe fagyva, hogy még a mai nagyágyúk sem tudják megtörni páncélját.

A Blizzard egy olyan játékfejlesztő csapat, akiket nem lehet igazán máshoz hasonlítani, csakis önmaga korábbi és későbbi formájához. A srácok bármit csinálnak, az bombasiker és rendkívül addiktív játék lesz. Ha csak a WarCraftot említem, már összegyűjtök több millió embert, aki rajong mind a stratégiáért, mind pedig az MMORPG-ért, ami korunk popkultúrájába is belopta már magát. S ez még nem is a jéghegy csúcsa, hiszen ezen kívül van még két nagy sorozatunk: a StarCraft és a Diablo. A StarCraft szintén RTS, akárcsak a WarCraft 1-3, a Diablóval viszont egy igencsak merész próbálkozást ejtettek meg annak idején egy hack n slasht és egy RPG-t egyesítettek (ahhoz képest, hogy eleinte körökre osztott szerepjátéknak indult, 180 fokos fordulat). Ez persze önmagában nem is nagy dolog. Nem: a hatalmas az egészben az, hogy a 2000-ben megjelent második részt a mai napig is sok ezren játsszák a Blizzard rendszerén, a Battle.net-en keresztül. S ennek egyik legfőbb oka a 2001-ben kijött kiegészítő, a Lord of Destruction (továbbiakban: LoD).

A Reality Pump ezidáig főleg stratégiai játékokat tett le az asztalra (Earth 2160, Workd War II-III), ám ezúttal egy Diablo-szerű fantasy szerepjáték-féleséggel igyekszik a játékosok kegyeiben járni.

A hack’n’slash RPG műfaja él, sőt: virágzik. A Diablo után sokáig csend volt a fronton – talán csak a ’99-es Darkstone szólt akkortájt hallhatót –, aztán ahogy megjelent a Blizzard klasszikusának folytatása, elkezdtek özönleni a trónkövetők. Legújabb díszpintyünk franciahonból származik (ezért merült fel a Darkstone az imént), és az előzetes infók alapján akár zseniális is lehetett volna…

Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába, én rajtam át oda, hol nincs vigasság, rajtam a kárhozott nép városába. Nagy Alkotóm vezette az igazság; Isten Hatalma emelt égi kénnyel, az ős Szeretet és a fő Okosság. Én nem vagyok egykorú semmi lénnyel, csupán örökkel; s én örökkön állok. Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel

Mostanra már megbizonyosodtunk afelől, hogy minden, amihez a Blizzard hozzáér, arannyá változik. Hiába szidjuk őket minduntalan évekig húzódó fejlesztéseik miatt, a tény az, hogy amikor ők játékot készítenek, s az végre-valahára megjelenik, hosszú évekig fogunk csüngeni azon. Ez történt 1998-ban a Starcraft, 2000-ben a Diablo 2, tavalyelőtt a Warcraft 3 esetében, most pedig nagyon úgy tűnik, legújabb online RPG-jük, a World of Warcraft is folytatja a hagyományt. Az európai megjelenés a nyakunkon, mi pedig a zárt bétatesztet követő narkózisban képtelenek vagyunk más játékkal is játszani: kőkemény függőkké váltunk. Kipróbáltuk minden idők legjobb MMO játékát, s nem tudunk elszakadni Azeroth világától. Az alábbiakban az elmúlt hónapokban szerzett benyomásaink következnek, avagy minden, amit tudni akartál a World of Warcraftról, de sosem merted megkérdezni…

A kaliforniai Blizzard minden kétséget kizáróan a világ első számú PC-s játékfejlesztő csapata. A WarCraft 1 óta amihez csak nyúlnak, arannyá válik, játékaik rajongótábora sokmilliós. Az 1600 (!) főt foglalkoztató cégben jelenleg a WoW fenntartása és folyamatos fejlesztése mellett legalább három bejelentetlen projekt fut: egy StarCraft, egy Diablo, és egy teljesen új világban játszódó.

A Blizzard jól csengő név a játékfejlesztő iparban, hiszen olyan kultuszjátékokkal ajándékoztak meg minket (a sokszor végtelenbe nyúló fejlesztési időért cserébe), mint a két Diablo epizód, a stratégiakirály Starcraft, valamint a Warcraft-széria, melynek harmadik része új korszakot nyitott a fantasy RTS-ek palettáján, és vált több millió rajongó kedvencévé. Lássuk, hogy miért is?

A Nival a Heroes of Might and Magic V-tel ugyan végérvényesen és kitörölhetetlenül beírta magát a számítógépes játékok történelmébe, de ne gondoljuk, hogy a sikert nem alapozta meg néhány olyan tanulóprojekt elkészítése, amelyekben hasonló érdemeket nem könyvelhettek el. A nagy öregek még talán emlékeznek a Rage of Mages sorozat két tagjára (1998 és 1999), a legelvetemültebbek pedig még olyan címekkel is találkozhattak akár, mint az Etherlords, a Blitzkrieg vagy a Silent Storm, melyek inkább szakmailag, mintsem piacilag voltak sikeresnek mondhatók. Az Evil Island is szépen, csendesen jött 2001-ben, de ezen évből jómagam is inkább emlékszem olyan nevekre, mint a Black and White, a Civilization III, a Max Payne, s még ebben az RPG-kben szűk esztendőben (csak a Diablo 2 kiegészítője jelent meg, mint nagyobb név) sem tudott megmaradni a piacon. Aztán a napokban egy ismert hazai internetes aukciós portálon valaki eladásra kínált belőle egy darabot: szem felcsillan, pénz átutal, postás bácsi csenget, csomag kibont, gépbe bedob.

Blizzard az a cég, melynek neve az idők folyamán egybeforrt a "Jó munkához idő kell!" szólással, hiszen szökőévente egyszer adnak ki játékot, viszont akkor nagy a valószínűsége annak, hogy új királyt köszönthetünk a műfajban. Nem történt ez másképp az 1996-ban megjelent Diablo-val sem, mely a szerepjátékoknál jóval egyszerűbb, ám mégis nagyon addiktív játékmenetével azonnal belopta magát a játékosok szívébe, s egyesek szerint azóta is birtokolja a "hack'n'slash"-ek királya címet...

Az Ascaron patinás német fejlesztőcsapat, három külső stúdióval (ebből az egyik Angliában dolgozik). Leginkább a Sacred című Diablo-klónjukról ismerhetjük őket, emellett ők készítik a Patrician és Port Royale sorozatokat, legnagyobb anyagi sikerük pedig hagyományosan a német nyelvterületre koncentráló Astoss focimenedzser széria.