Ki itt belépsz...

Az alapkoncepció nem túl eredeti, bár láttunk már rosszabbat is. A történet egy Tristram nevű falucskában kezdődik, melynek lakói nyakig merültek a csokiturmixba, hiszen felébredt minden démonok lordja Diablo, aki démonokból (A démonlord démonokból épít hordát? Micsoda világot élünk, kérem szépen... /Bagoly/), csontvázakból és egyéb pokolbéli szörnyetegekből verbuvált seregével készül meghódítani az élők világát. És itt lépünk mi a képbe, hogy visszaküldjük a gonosz teremtményt oda, ahová való.

Mint minden valamirevaló szerepjátékban (bár én a Diablot nem sorolnám ebbe a kategóriába, de ezt most inkább ne feszegessük), úgy itt is a karaktergenerálás, akarom mondani választás az első, hiszen előre generált karakterek közül választhatjuk ki az éppen nekünk tetszőt. Három, képességeiben teljesen eltérő kaszt kapott helyet a játékban, melyek közül a tolvaj (rogue) tűnt számomra a leghatékonyabbnak, hiszen íjával már messziről zúdítja a nyílzáport, valamint képes észrevenni a csapdákat. A harcos (warrior) a szokásos "megyek, lecsapom, jöhet a következő" játékstílust testesíti meg, s bizony ez egy idő után unalmassá válhat.

A legsokoldalúbb játékmenetet -viszont a legnehezebbet is- a varázsló (sorcerer) testesíti meg, hiszen szabadon kombinálhatjuk a már megtanult varázslatokat, így kijátszva egyes szörnyek immunitását. (Megjegyzem, hogy a többi karakter is képes varázslásra, ám közel sem olyan hatékonysággal.)

Kezdődjék a játék!

Ha végeztünk hősünk kiválasztásával, akkor kezdődhet is a hentelés, amely a játék legnagyobb részét teszi ki, hiszen a falusiakkal való beszélgetés nélkül is végigvihető, viszont így kimaradhatunk pár mellékküldetésből és a történet részleteiből. A játékban szereplő labirintusok és katakombák véletlengeneráltak, ami nagyon megnöveli az újrajátszhatósági értéket.

A kalandjaink során lemészárolt bestiákkal növelhetjük tapasztalati pontjaink mennyiségét, melyekből bizonyos értéket elérve szintet lépünk, és öt pontot oszthatunk szét képességeink között (erő, ügyesség, életerő, varázserő), ezáltal is erősödve és megnyitva új tárgyak használatának lehetőségét. Jut eszembe tárgyak: egyes megölt ellenfelek véletlenszerűen generált tárgyakat "dobnak el", melyek között találhatunk hagyományosakat és varázserővel rendelkezőket is (ezeket kék színnel jelöli a program, és használat előtt azonosítani kell a megfelelő tekerccsel, varázslattal, vagy a falubéli Cain segítségével). A tárgyakon kívül még találhatunk varázslatokat tartalmazó könyveket, tekercseket (egyik leghasznosabb a town portal, mellyel azonnal visszatérhetünk a városba, megkímélve hősünket és magunkat a hosszadalmas sétától), valamint élet-és varázserő (esetleg mindkettőt egyszerre) töltő italokat, és persze aranyat.

"Szép ez a világ, és megéri küzdeni érte!"

Akárcsak Morgan Freeman a Hetedik című film végén, jómagam is csak az idézet második részével tudok egyetérteni, hiszen a grafika nem tartozik a játék erősségei közé (ez főleg nagyobb monitorokon szembetűnő). Messze elmarad a high-tech megjelenítésű szoftverektől (még a felbontáson sem lehet változtatni), bár ennek köszönhetően a gépigény is kellemesen alacsony.  
Viszont, amivel maradéktalanul elégedettek lehetünk az a zene és a hanghatások. Egész egyszerűen olyan fantasztikus hangulatot teremtenek, hogy magunk is azt érezzük,hogy démonok vesznek minket körül, feledhetetlen pillanatokat teremtve a gyanútlanul haladó játékosnak. (Személyes kedvencem a Butcher "köszöntője": Ahh... fresh meat! - ami után majdnem összepiszkítottam az alsóneműm.)
A játék sikeréhez nagyban hozzájárul a jól kidolgozott multiplayer rész. Online küzdhetünk meg barátainkkal vállvetve a ránk rontó ellenfelekkel a direkt erre a célra létrehozott Battle.net-en, illetve lehetőségünk van helyi hálózaton keresztül is játszani. Aki próbálta már a multit, az tudja miről beszélek, aki pedig nem, annak úgy tudnám jellemezni, hogy lehet egyedül is focizni, de az élmény összehasonlíthatatlan azzal, ha az ember a barátaival nyom le egy meccset.

"Csak az a vég, csak azt tudnám feledni!"

Véleményem szerint nincs tökéletes játék, de a Diablo nagyon közel áll hozzá. Ha nagyon szőrösszívű akarok lenni, megemlíthetem a nehézségi szint skálázhatóságának hiányát, viszont cserébe bármikor lehet menteni (néha bizony piszok nehéz a játék). Vagy a grafikát, de azt meg feledtetik a zseniális hangok és a nagybetűs HANGULAT, ami az elejétől a végéig végigkíséri a játékot. Minden próbálkozásom ellenére nem látok "igazi" hibát benne, csak a továbbfejlődés lehetőségét, ami viszont minden játéknál jelen van. Teljes mértékben elégedett vagyok vele, így bátran ajánlom mindenkinek, aki nem idegenkedik alapból a stílustól, és izmos ujjakkal rendelkezik (mert szüksége lesz rá).

Azért valami mégis csak piszkálja a csőröm. Miért kellet mindhárom karakternél ugyanazokat a befejező képsorokat lejátszani (a női karakternél is csak a hang lett más)!?