Wes Craven 1972-es már-már betegesen perverz erőszakfilmjének elkészült az újkori feldolgozása, ami amellett, hogy jobban sikerült, mint elődje, bemutatja nekünk, hogy manapság hogyan forgatja fel egy békés család életét a nyers erőszak, és mi jár azoknak, akik bántják a Collingwood házaspár leányát.
A remake-ek nem jók, legalábbis az esetek túlnyomórészében. Ezt az állítást támasztja alá az a sok rókabőr, például a Péntek 13, vagy a Texasi láncfűrészes filmek, amik az eredeti verziót másolva meg sem próbálnak valami különlegességet, valami egyediséget mutatni, magyarán így téve tanúbizonyságot a feleslegességükről, haszontalanságukról. De kivételek azért mindig akadnak, mondjuk, ha jelen esetben nem erről beszélnék, akkor ez az írás nem jöhetett volna létre, vagyis létrejött volna, csak akkor a bukottak táborát erősítené Dennis Iliadis azonban nagyon ügyesen dolgozta fel és valamennyire át Wes Craven (ő az egyik producer) segítségével a 72-es filmet. Azt a filmet, amivel gyakorlatilag Wes Craven nemcsak a saját karrierjét indította útjára, hanem egyfajta forradalmat is, ami meghatározza a mai modern thrillereket is, de nem szabad elfelejteni, hogy akkor egy másik korszak volt. Igazából abban mutatkozik meg a feldolgozás legnagyobb erénye, hogy Iliadis pontosan tudta, mihez kell hozzányúlnia, mit kell változtatnia, hogy 2009-ben értelmet nyerjen ez a történet a mai generáció számára. 1972-ben más korszak volt, más szokásokkal, más igényekkel, más motivációkkal, így az új filmnek is más mondanivalót kell magában hordoznia. Míg a 72-es változatra erősen rányomta a bélyegét a szexuális forradalom, vagy a szexuális szabadság, addig az újkori részben a manapság hihetetlen mértékben elharapódzott erőszak kap majd hangsúlyt. Hiszen, ha körülnézünk a nagyvilágban, mindennek lehet nevezni a körülöttünk történteket, csak épp békésnek nem. Ezek után rá is térek az új részre kicsit bővebben.
Egyszerűnek indul minden. A Collingwood család John (Tony Goldwyn), Emma (Monica Potter) és a lányuk Mari (Sara Paxton) kikapcsolódás gyanánt érkeznek az elhagyatott helyen lévő kis tóparti házukba. Röviddel az érkezés után Mari már kedvenc barátnőjével Paige-dzsel (Martha MacIssac) és egy idegen sráccal Justinnal (Spencer Treat Clark) lóg együtt. Egész jól elszórakoznak a motelszobában a fiatalok, de az idillnek csakhamar vége szakad, ugyanis beállít Justin szökevény apja Krug (Garret Dillahunt) a kis csapatával; a barátnő Sadie (Riki Lindhome) és szadista testvér Francis (Aaron Paul). Ez a találkozás gyökeresen változtatja majd meg mindnyájuk életét, mély nyomokat hagyva bennük. Rögtön le kell szögeznem, hogy a feldolgozás sokkal inkább a Collingwood családra és a Krug bandára koncentrál, míg elődjében azért volt pár sablonos és felesleges mellékszál is. A csúcspontnak tekinthető erdei jelenet is sokkal megdöbbentőbb, hihetőbb lett. Elég sokkoló rész, bár feltétlenül kell ahhoz, hogy a néző szubjektíven tudja majd a film által feltett kérdést – te meddig mennél el, ha valaki bántaná a szeretteidet? – megválaszolni. Ám ahhoz, hogy minden cselekedet és maga a történet is hihető legyen, kellettek a megfelelő karakterek. Érdekesség, hogy a Marit játszó Sara Paxtontól eddig elég messze álltak az ilyen „áldozati” szerepek, de a rendezőnek olyan színésznő kellet, aki elmondása szerint a szemével is tud játszani, valamint együttérzést tud kiváltani a nézőkből. Nos a látottak alapján elmondhatom, hogy tökéletesen sikerült az alakítás. Nagyon rövid idő alatt alakul át életvidám tinédzserből, egy megkínzott, megerőszakolt áldozattá, akiért már a néző is simán vérbosszút kiáltana, nemhogy a családja.
Tony Goldwyn és Monica Potter lazán hozzák a kezdetben boldog párt, akik mit sem sejtve nyújtanak menedéket a vad bandának. Békések, segítőkészek, és a későbbiekben se a bosszú lesz az elsődleges céljuk, csak a véletlennek köszönhető, hogy végül vérontásba torkollik az ügy. Hogy mi a helyzet a sötét oldalon? Nos, a 72-es változatban is igen fontos szerepet töltött be Krug, így Iliadisnak sem lehetett elbagatellizálni ezt a karaktert. Garret Dillahunt személyében egyértelműen sikerült megtalálni a mai Krugot, mondjuk – ez személyes vélemény – akinek Deadwoodban már sikerült három prostituáltat rezzenéstelen arccal, brutális kegyetlenséggel megölnie, akkor ezt a szerepet a kisujjából fogja kirázni, meg se kottyan neki két kis tini lányka. Az utóbbi idők egyik legelvetemültebb pszichopatájával állunk szemben, aki egyébként szereti a fiát Justint. Nem nevezhető tipikus apa-fiú kapcsolatnak, de a maga módján, még ha erőszakosan is, próbál görcsösen ragaszkodni az apa szerephez, valamint a kis csapaton belüli hierarchiához. Az ő kettejük kapcsolata is sokkal több teret kap majd, így jobban megértjük, hogy miért alakult minden úgy az erdőben és végül miért fordul fiú az apja ellen. A színészekről tehát csak szépet és jót tudok mondani, egytől-egyig hihetőek. Minden szituációban azt cselekszik, ami elvárható ilyen körülmények között, egyszóval ésszerűen teszik, amit tesznek. Nincsenek túlzások, vagy hatszor meggyilkolt és a sírból visszatérő gonoszok, csupán egyszerű, és sajnos a manapság már-már oly hétköznapi dolgok. Igazából erről szól ez az új feldolgozás, az egyre jobban elharapódzó erőszakról, ami pillanatok alatt romba dönti, vagy döntheti egy békés család életét. Abszolút jogos a felvetett kérdés, miszerint mit tehet az ember ilyenkor és a történtek után, meddig megy el?
Dennis Iliadis nemcsak felélesztette Wes Craven egykori kultikus filmjét, hanem a mai korhoz igazítva új mondanivalóval látta el. Remekül szabadult meg az eredeti alkotás mellékszálaitól, így csak a karakterekre és az általuk képviselt tulajdonságokra koncentrálhatunk. A műfaj rajongóinak egyenesen kihagyhatatlan, ám a többiek is tehetnek vele egy próbát. Bőven megéri az a két óra, ami oly gyorsan fog elszaladni, hogy észre sem vesszük, ugyanis mindig mutat majd nekünk valamit a film, minden pillanatban kicsit közelebb kerülünk a szereplőkhöz. Az elejétől a végéig kitart majd a feszültség, ami egy horror-thriller filmnél nem jelent hátrányt. Közben még tanulhatunk is pár dolgot az emberi természetről. Egy tanács a végére! Ne engedjük majd a mozi után a barátnőnket sehova egyedül.
90%
