Jean Valjean történetének jelentőségét nagyon korán felismerték, hiszen már a mozitörténelem elején, 45 évvel a könyv első kiadása után elkészült a legelső filmfeldogozás a Lumiere-testvéreknek köszönhetően, és azóta a világ legtöbbször vászonra adaptált könyvévé vált. Nyomor és megbélyegzés, szenvedés, üldözés és üldözöttség, felemelkedés, és szerelem. Ezek azok a szavak, amelyekkel a Victor Hugo leghíresebb regénye legjobban leírható. A sötét középkort, és még a 19. század történelmét jellemző dolgok ezek, amikor kenyérlopásért is öt évi gályarabság járt, és a börtönből való szabadulás nem jelentett szabadságot, hiszen ez csak olyan szabadság volt, amelyet sárga útlevéllel láttak el...

Számomra és a kritikusok számára is az eddigi leghitelesebb Nyomorultak feldolgozás az 1958-as film volt, Jean Gabin főszereplésével  A főszereplő játéka, a környezet, a halk narratíva egy olyan egésszé áll össze, hogy 1993 óta minden évben legalább háromszor végignézem. A Nyomorultak a színpadra állítást sem kerülhette el, és 1987-ben, a Broadway-i bemutató után vált igazi közönségsikerré. Azonban érthetetlen okokból, viszonylag kevés musical kap lehetőséget a filmvásznon való megjelenésre. Amit most kapásból fel tudok sorolni, és amelyeket kivétel nélkül láttam, a Hair, a Grease, a Chicago, és legutóbb Joel Schumacher rendezésében  az Operaház fantomja. A 100 éves Universalnak persze kapóra jött a Nyomorultak 150 éves évfordulója, így a musicalfilm rendezését arra a Tom Hooperre bízták, aki egy beszédhibás király történetéből is Oscar díjas filmet tudott készíteni.
Tom Hooper nem okozott csalódást. A Nyomorultak egy bonyolult könyv, melyet már az első kiadásakor öt részben jelentettek meg, így a sok szereplő történetét kellett Hoopernak egy olyan egésszé komponálnia, amelyben egyik sem nyomja el a másikat.  A legnagyobb hollywoodi sztárokat válogatta össze, hogy filmre vigye ezt a közel három órás produkciót, mely ugyan nem tökéletes, de nagyon közel van hozzá. Hugh Jackman - akit leginkább a Farkasként ismernek - most élete szerepét játssza, és nem csak ő. Már a kezdés megadja a film alaphangulatát, amikor Jean Valjeannak és többszáz másik rabtársának egy hatalmas hadihajót kell behúzniúk egy dokkba, kötelek segítségével. Bozontos-szakállas rab szerepét, akit mindenhonnan elüldöznek, és megvernek a sárga útlevél miatt, ugyanolyan jól játssza, mint a már dúsgazdag, felemelkedett polgárét, aki élete feladatának tekinti, hogy megmentse Fantine gyermekét, Cosettet. Fantinet Anne Hathaway alakítja, aki bár nem sokáig van a képernyőn (kb. fél órát) olyan átéléssel alakítja a fiatal, megtévedt, a gyermekéért haját, fogát, testét eladó lányt, hogy az valami félelmetesen hihetetlen. A musical legerősebb öt perce az ő dala - természetesen az Álmodtam egy álmot énre gondolok - amikor Tom Hooper kamerája kb. fél méterre van az arcától, csak arra fókuszál, hadd lássa a néző arcának minden egyes rezdülését, könnyét és fájdalmát. Oscar díjas alakítás, remélem, hogy jelölik, és meg is kapja. De nemcsak Fantinenál alkalmazza ezt a technikát. A könnyek, nehéz sorsok, és szenvedések közötti enyhe komikumot Sacha Baron Cohan és Helena Bonham Carter adja, hiszen nem csak dalaikkal adják a tolvaj, csaló fogadós házaspárt, de sminkjükkel, egész viselkedésükkel is ezt mutatják. Azonban van két karakter, akiket másvalakinek kellett volna játszania, Javert felügyelő (Russel Crowe), és Cosette (Amanda Seyfried) ugyan nem rosszak, de nem is kiemelkedőek. Cosettet Victor Hugo egy szépséges, fiatal, bimbozó lánynak írja le, és hát, hogy is mondjam... Amanda Seyfried nem az a klasszikus szépség, Russel Crowe pedig, aki mindig uralja a filmvásznat alakításaival (Gladiátor, Robin Hood), most nem tud annyira hiteles lenni Valjean üldözőjeként.



A színházi darabhoz képest, melyben limitált a díszlet nagysága, Hoopernek megadatott a lehetőség, hogy grandiózus díszletek között szerepeltesse a karaktereket, ahol helyben vették fel a dalokat, és így ez sokkal hitelesebb, mint a megszokott eljárás, hogy előre rögzítik stúdióban a dalokat, majd rákeverik a kész filmre. Nincsenek táncok, csak maga a dalok, a fantasztikus zene, és a környezet, mely bemutatja a 19. század eleji Franciaország minden mocskát, a szó átvitt és eredeti jelentésében. Olyan filmmusical lett a Nyomorultak, amely nem hagyja nyugodni a nézőt, még órákkal később is kísérteni fogja Fantine dala és könnyáztatta arca. Hiszen ez a musical az életről szól: a legmélyebb gödörből is van lehetőség a felemelkedésre, de egy pillanat alatt is el lehet veszíteni mindent...