Oltári nagy gondban vagyok most, hogy nekem kell írnom az új, Eli Roth rendezte Bosszúvágyról. Legalább akkorában, mintha nem is olyan régen del Toro minden téren sikeres legújabb alkotását kellett volna véleményeznem. Bár a helyzet ezúttal fordított. Míg a halszerelem bemutatását szép filmnek tartom, remek fényképezéssel és zenével, eltalált korképpel, de semmi egyebet nem találtam benne némi túlerőltetett kampányoláson, a realizmust abszolút nélkülöző döntéseken túl, addig az Akadémia és a nézősereg egy népes hányada minden jóval illette a romantikus mesefilmet. Ehhez képest azt látom, hogy a Bosszúvágy – megjegyzem, többnyire teljesen érthető okok miatt – Amerikában teljesen a földbe lett döngölve, az európai kritika pedig átvéve a stafétabotot ugyanezt teszi, csak már részben kötelességből, miközben azt nem is igazán érzi át, miért kapja Roth és csapata a nyaklevest. Ha pedig már a rendező személye szóba került, azt mindenképpen tisztáznám, hogy az úriember munkássága leginkább ugye a horrorfilmekhez köthető, egészen egyedi látásmóddal, némi sajátos humorral, plusz a nyolcvanas évek imádatával, amiben az olasz zsánerfilmek is teljes mértékben kiveszik a részüket.

Éppen ezért nem tartottam annyira jó ötletnek egy a hetvenes évekből származó kult- és botrányfilm újrázását egy köztudottan gore-rajongó fiatalemberrel, no és egy olyan sztárral, aki szerintem régen túl van a fénykorán. Mert Bruce Willis a nyolcvanas években (és még a kilencvenesek elején) bizony igazi sztár volt, aki sármjával a nőket levette a lábáról, a fiúk példaképe lett, miközben a férfiak is szerettek volna rá hasonlítani. Azonban azóta félmosolya egyetlen pozícióban égett bele korosodott arcába, tulajdonképpen utolérte Hollywood azon modern betegsége, miszerint a felkapott színészek ismertebb, sikeresebb mimikája állandóvá válik, azonosulnak egy-egy jobb szerepükkel, onnantól pedig nem is nagyon nyújtanak mást, ezzel egy megbízható állandót hozva, de semmi igazán kiemelkedőt nem nyújtva. Szóval ilyen jellemzők mellett a Bosszúvágy nem sok jóval kecsegtetett, ahogy a sorozatos lövöldözések sem tettek jót neki (már halasztva is lett emiatt), nem beszélve arról, hogy azért a Charles Bronson főszereplésével készült eredeti mű igazi filmklasszikus, ami a maga idejében tabudöntögető produkciónak bizonyult. De hogy mi lett az új verzió? Ezt majd később megbeszéljük.

Férj, apa, hazafi

Chicago nincs a helyzet magaslatán, ami a bűnüldözést illeti, legalábbis a rádióállomások és tévécsatornák műsorai egyértelműen mutatják, gond van a rendszerrel, a hétköznapi embereket pedig túl sok tragédia és támadás éri. A helyi kórházba is rendszeresen érkeznek a meglőtt páciensek, bűnözők és bűnüldözők, akiket a családapa Paul Kersey (Willis) válogatás és gondolkodás nélkül igyekszik ellátni, lelkiismeretesen kiállva választott hivatása mellett. A férfit otthon csodálatos felesége (Lucy – Elisabeth Sue) várja minden nap, valamint fiatal lánya, aki pont megkapja a felvételi eredményét, így azon öröm-bánat éri a szülőket, hogy gyermekük hamarosan elutazik. Ezt és Paul születésnapját tervezik megünnepelni egy puccos étteremben, ám a vacsora végül nem jön össze, azonban a programváltozásról nem értesíti senki sem a rablóbandát, amely a lehetőséget kihasználva betör Kersey-ék házába. Mivel a ház ura éppen távol van, anya és lánya néz szembe a mindenre képes támadókkal.

Túl nagy meglepetés nem éri azokat sem, akik esetleg nem ismerik az eredeti film (vagy a regény) cselekményét – tudom, nem mindenki tud ma már 2000 előtt készült mozikat nézni, ami amúgy elég nagy baj. Anyuka életét veszti a támadásban, a lány kómába esik, az apuka pedig bízik a jogban, a törvényben, no és persze abban, hogy az elkövetők megkapják méltó büntetésük. Az élet azonban nem ilyen egyszerű, és bár Paul pont kifog egy normálisabb nyomozót, aki valóban foglalkozik is az üggyel, a szervezet így is annyira le van foglalva a bűnesetekkel, hogy egész egyszerűen nem halad a nyomozás. Egy nap aztán, Lucy édesapjának tanácsát megfogadva az orvos szembe megy hivatásával, ami az emberi élet mentése és védelme, hogy leszámoljon nemcsak a valódi elkövetőkkel, de az utcákat rettegésben tartó átlagos bűnözőkkel is.  

Nem kifejezetten buta, inkább egyszerű…

Az már a szinopszisból is kivehető, hogy bár Eli Roth rajong a gore-pornóért, a brutalitásért és kegyetlenkedésért, a Bosszúvágy remake-je nem nagyon örökölt a Kabinláz-Motel-Green Inferno hármastól. Talán a 2015-ös Kopp-kopphoz áll legközelebb, már csak visszafogottsága miatt is, de még az is erősebben magán hordozza Eli sajátos jellemzőit. Gondolok itt az elvont, kicsit bizarr humorra, a burleszkszerű helyzetekre. Ezekből a Bosszúvágyba meglehetősen kevés jutott, persze jelenlétüket fel lehet fedezni itt-ott, ahogy a klasszikusokat idéző kikacsintásokat (pl. a nyomozó tábláján a cetli), sőt karikatúraszerű karakterekből is bőven jutott a moziba, ami szintén a direktor védjegye. Gamer stílusban mondhatnám, hogy a rendőrök kétdimenzióban rajzolt, vázlatosan egyszerű jelenléte nem bug, hanem feature, szóval ezeket ne tessék olyan komolyan venni, inkább legyen szíves, alaposabban összeismerkedni a rendező munkásságával. Emellett viszont a gore is visszafogottabb, ahogy a kegyetlenkedés is. Ami van, az inkább a naturalizmust szolgálja, a kevéske kínzás pedig nem öncélú kegyetlenkedés, hanem a realista információgyűjtést reprezentálja, pont addig, amíg szükség van rá, így sem Roth, sem Willis nem turkál feleslegesen a belsőségekben.

Miközben pedig a remake mindezekből kiindulva nem kifejezetten próbál váltani a durvaság irányába, valahogy minden szempontból visszafogottabb még az eredeti változathoz képest is. Ott ugyanis eleve drámaibb volt a felütés a nemi erőszakkal, ami ezúttal teljesen hiányzik (persze, értem én, hogy kényes téma, főleg a #metoo után, de a sztori az áldozatokról szól, nem arról, mi esik jól vagy miről nem szeretnénk beszélni), de valahogy ezen kívül is kicsit súlytalan a cselekmény. A dráma jelen van itt-ott, vannak erősebb pillanatok, senki ne értsen félre, de az is szinte garantált, hogy a körmét senki sem rágja le idegességében,. Ehhez viszont Willis is hozzájárul, aki mint mondtam már, szerintem régen túl jutott a csúcson, egyszerűen hozza a kötelező formát, néha érezni a fájdalmát, néha meg nem, de szerepe szerint összességében nem sokat változik a játékidő alatt. Tulajdonképpen amikor felkapja a média, akkor sziporkázik leginkább, nagyjából 10-20 perc erejéig, azon kívül pedig átlagosan végzi a dolgát, mind apaként mind bosszúállóként, mind pedig színészként. Érdekes egyébként, hogy ezek a modern pillanatok adják a legtöbbet a sztorihoz. Mert egyből minden felkerül az internetre, egyből mindent megrág a közvélemény, hogy bizonyos részleteken csámcsogjon, ami kiválóan mutatja a berögzült és téves gondolatokat. Itt ez a fehér fickó, megmentette az afroamerikai testvéreket? Király arc, ő nap hőse! A fehér fickó lelőtt egy afroamerikai bűnözőt, aki gyerekekkel szórta szét az anyagot? Mégis mit képzel, hogy itt vagánykodik és önhatalmúlag bíráskodik? Éppen csak azt nem kapja az arcába, hogy rasszista.

Viszont az jó, hogy a Bosszúvágy véletlenül sem akar állást foglalni. Részben kiparodizálja a túlzott fegyvermániát, de nem megy vele szemben annyira, hogy állást foglaljon a végletesen fegyverellenes pacifisták oldalán, részben pedig felveti a kérdést, hogy vajon van-e joga bárkinek is mások élete felett dönteni, még akkor is, ha valahol jogos a bosszú(vágy). Ez a része kiválóan működik a filmnek, pedig itt tényleg egészen segítőkész a rendőrség is. Egyébként pedig talán pont mi vagyunk azok, akik soha nem fogják ténylegesen átérezni mindezt, hiszen vannak rossz környékek itthon is, vannak helyek, ahova nem szívesen megy az ember, de hazánkban még mindig sokkal visszafogottabb a helyzet, mint a bemutatott városban (jópofa párhuzam: az eredeti főhős New Yorkban kezd, majd Chicago az, ahova a hadjárat után költözik, míg az új pont fordítva teszi ezt, vagyis apró javítás: a lány költözik át a másik városba, ahova ki tudja, talán apja is elkíséri). Ott, ahol mindennaposak a lövöldözések, tényleg bárhol előránthatják a fegyvert; a bűnözés komolyabb gondot jelent, mint New Yorkban és Los Angelesben összesen; illetve ahol a megoldott bűnügyek száma csak egy kis hányadát képviselik a tényleges elkövetéseknek. Ilyen közegben teljesen más a leányzó fekvése, egészen más szemmel lehetne nézni a filmet.

De csak lehetne, mert az élet ismét tett róla, hogy a remake rosszkor kerüljön a mozikba. Egyszer már eltolták a premierjét, pontosan a lövöldözések miatt, ám hiába mert most újra eltérbe került a fegyverek témája, a közvélemény pedig alaposan felemelte a szavát az amerikai fegyveráhítattal szemben. Nem csoda, hogy a kritikusok földbe döngölték Roth alkotását. De azt írtam az alcímben, hogy a Bosszúvágy nem csak rossz időben jelent meg, de rossz korban is. Hogy értem? Nos, Eli köztudottan imádja a nyolcvanas éveket, eddig a legtöbb produkciója eleve omázs volt, így a Bosszúvágy is az. Lényegében csak kis részben épít a modern világra, műfaját és megvalósítását tekintve inkább ’88-as, nem 2018-as. Nem buta, hanem egyszerű. Arra összpontosít, ami egy szimpla akció-drámánál abban az időben jellemző volt. Azzal foglalkozik mindenféle meglepetés helyett, ami a lényeg (Lényegében mi kéne még azon kívül, hogy meghal valakinek a felesége? Nem elég? Nem pont elegendő egy bosszúhadjárathoz?). Vannak jó pillanatai, jó színészei (a Michael Ironside-ra egyre jobban hasonlító Vincent D’Onofrio és a Pontypoollal zsenialitását bizonyító Stephen McHattie nem sokat tesz hozzá a műhöz, de mindketten jó pillanatokkal bírnak), kellemes zenei megoldásai, plusz a fényképezés is teljesen rendben van, de lényegében ennyi. Egy visszafogott újrázása egy tabudöntögető klasszikusnak, ami nem nagyon mer semerre sem lépni, nem is a legjobbkor jött, sőt sok szempontból a múltat képviseli. Élvezhető? Nagyon is, de csak akkor, ha úgy állunk hozzá. Többet viszont nem szabad várni tőle, emellett semmiképpen sem tartozik Eli Roth jobb mozifilmjei közé. Más kérdés, hogy ez az eredmény egyáltalán nem meglepő. Annakidején ugyanis tényleg rengeteg falat ledöntöttek az olyan filmek, mint a Bosszúvágy, azóta pedig szinte nem is maradt „fal”, amit döntögetni lehetne, így ugyanazokat a köröket futjuk. Ki jobban képviseli mindezt, ki kevésbé, ki jobban élvezi a múltidézést, ki kevésbé.  

A premier előtti vetítést köszönjük a Forum Hungarynek.