Ott áll Superman, miközben gyerekek kérdezgetik, talán telefonnal kamerázzák, és kezdem azt érezni a sajtóvetítésre szánt félig teli (vagy félig üres, ugye) teremben, hogy a Batman Superman ellen (BvS) tragikomédiája ismétlődik meg. Merthogy az Acélember bárgyún néz a kamerába, a reményt egy slusszkulcshoz hasonlítja, majd még bárgyúbb fejet vág. Értem én, hogy felvezetés, de na, van annak jobb módja is. Aztán jönnek a Superman halálát követő emberi reakciók, meg az, ahogyan az élet megy tovább, kicsit sötétebb és reménytelenebb kivitelben. Mindez jobban megfogna, azonban nem tudom figyelmen kívül hagyni, ahogy a rendezők közül az egyik mindent egylapra téve párhuzamot von még egy szuperhős halálával is, majd úgy érzi, hogy a kétségbeesésbe és bánatba hulló társadalmat egy kopasz fickóval jellemezheti leginkább, aki egy muszlim kinézetű nőt inzultál, miközben rendőrök rángatják el. Mindezt lelassítva, hogy még hatásosabb legyen a tanmese, kicsit se érezzük erőltetettnek a jelenetet.

Hogy végül mi köze Superman halálának, Batman önmarcangolásának, egy közelgő inváziónak ahhoz, hogy egy szélsőséges, militáns kinézetű alak egy bevándorlóval erőszakoskodik, az végül nem derül ki, mert az Acélember végzetét követően rosszabbá vált világ ezzel az egy konkrét helyzetképpel kerül bemutatásra. Mondhatod, hogy mindössze két óra nem elég arra, hogy kiderüljön, Szupi halála mennyi kárt okozott, majd színre kerüljenek a hősök, a rosszfiúk, aztán össze is csapjanak, miközben az autókon kívül vicces egysorosokat dobálnak egymáshoz, de nem értenék egyet ezzel a felvetéssel. Két órába sok minden belefér, csak be kell osztani az időt. Ráadásul az említett, kissé bugyuta, majd pedig erőteljesen izzadságszagú felvezetés után sikerül is ügyesen elosztani az arányokat, legalábbis részben, én pedig azt vettem észre, hogy kezdeti félelmeim (a BvS második részét nézem meg, hasonló minőségben) eloszlanak, kényelmesen belesüppedem a székbe, majd élvezem a szuperhősös mozit.

A remény olyan, mint a slusszkulcs

Persze, Az Igazság Ligája nem egy igazán intelligens mozi, meg sem próbál azzá válni, de hé, miközben Wonder Woman hősök társaságában gyepálja a paradémon nevű vérszomjas teremtményeket, ki a fene vágyna pátoszra és nagy szavakra, mögöttes mondanivalóra? A csúnya gonosz valóban csúnya és valóban gonosz, avagy Steppenwolf, az újabb, világokat elpusztító nemezis még szarvakat is visel, mert úgy még könnyebb helyén kezelni – ráadásul CG-arcvonásai mögött a hangját adó Ciarán Hinds jellegzetes mimikáját is nehéz lenne felfedezni. Szóval előkerül az antagonista, aki a három Anyadoboz után kutat, amikkel aztán újabb világot pusztíthat el, hódítását meg csak az éppen alakuló Liga állíthatja meg. Batman, Wonder Woman, Aquaman, Flash és Cyborg egymásra talál, hogy aztán némi tipikus huzavona után összefogjanak, sőt valami igen merész lépésre adják fejüket.

És nagyjából innen azért kicsit megint leül a sztori, egy fura reanimálást követően jön pár nagyon kínos dialógus és mozzanat, az pedig kifejezetten fájdalmas, mikor Lois Lane azt rebegi szíve választottjának: „de jó szagod van”. Mindegy, a májusi eső illatát jobban értékelem a proszektúra sajátos bukéjánál, de ez egyéni ízlésficam, aztán pár kellemetlen közjátékot követően helyreáll a béke és a rend az univerzumban, hogy a néző az utolsó percig szórakoztató alkotásnak lehessen a szemtanúja.

Alapvetően másképpen tekintek egy szuperhősös filmre, nem várom el, hogy a fizika és a való élet törvényeinek megfelelően működjön a történet, mert összességében ugye a képregények sem ezeket tartják szem előtt. A hangsúly pedig a hangulaton van, ami a BvS esetében nem igazán működött, ellenben a Wonder Woman eredettörténetében annál inkább – az sem volt mentes a kliséktől, papírmasé karakterektől, de a színészek hozták, amit lehetett, az érzelmek is megvoltak, sőt egyszerű, ámde nagyon fontos mondandóra is futotta a rendezőnőtől. Nos, most már talán nem meglepő, ha azt mondom, hogy a Liga esetében szintén ott a hangulat, meg a látvány is, majdnem az egész film szórakoztató, noha nem kiemelkedő.    

„De jó nő vagy…”

Aki legelőször azt mondta, hogy „ő kell nekünk, Gal Gadot lesz Wonder Woman”, az minimum kitüntetést érdemelne. Az bebizonyosodott, hogy az izraeli leányzó sem bír el egy rossz filmet a vállán (BvS), de ha nem kell minden rosszul sikerült összetevőt ellensúlyoznia, bizony nagyban emeli a produkció fényét. Még csak nem is amiatt, ahogy Aquaman végigméri, hatalmas sóhaj és egy „de jó nő vagy” elmormogása közben. Nem azért, mert Gal egy gyönyörű nő (megjegyzem, a kamera szokatlanul hosszú ideig időzik feszes nadrágja mögött, egy mélyebben kivágott dekoltázsa előtt), hanem azért, mert mindamellett, hogy gyönyörű, teljesen úgy tűnik, erre a szerepre született. Hiszen határozott fellépése, tartása megadja számára a karakterhez szükséges többletet, miközben egyetlen ragyogó mosolyával a megváltást kínálja minden (nem alapvetően borzalmas) DC-mozi számára. Hogy mellette sem Superman, sem pedig Batman nem egy érzelmi bomba, az nem meglepő, bár az talán sokat elmond, hogy még Cyborgban is több az élet, mint a Ben Affleck és Henry Cavill kettősben. Akit ki lehet még emelni, az a Flash bőrébe bújó Ezra Miller, Jason Momoa meg… nos, kemény, mint mindig.

Ami még külön jót tesz a filmnek, legalábbis pár ismerős dallam, egy-egy tipikusan rá jellemző motívum erejéig, az Danny Elfman, bár tény az is, hogy messze nem olyan emlékezetes a filmzenéje, mint a Batman visszatér feledhetetlen soundtrackje, netán Zimmer szintén fülbemászó témája. Öröm az ürömben, hogy jutott némi fanservice, mind egy-egy elejtett kikacsintás, mind pedig néhány ismerős főtéma képében. Ráadásul eredetileg nem is Elfman jegyezte a talpalávalót, az a rendezői váltással együtt került a képbe, hiszen mint köztudott, Zack Snyder lánya sajnálatos öngyilkossága miatt idén távozott a produkcióból, amit végül Joss Whedon fejezett be, megvágva közben a játékidőt, megváltoztatva itt-ott a történetet, lecserélve a zeneszerzőt. Hogy pontosan mi változott, talán nem is lényeges, bár Snyder változatát is szívesen megnézném, sőt tovább is megyek, még a 2007-ben, tíz esztendeje belengetett George Miller elképzelésére is beneveznék. Mert ugye két Táncoló talpak között azért szóba került már egy Liga-film, amihez akkoriban a teljes szereposztás is kiderült.

Mindegy, a lényeg az, hogy ha Az Igazság Ligája nem is kiemelkedő, vannak rosszabb pillanatai, képregényfilmként megállja a helyét és szórakoztató. A bonyodalmak nem ártottak neki akkorát, ahogyan a rendezőváltás sem, és bár az ág is húzta, csak elkészült, nem ad okot a szégyenkezésre. Személy szerint nem utálom Afflecket, de tény, hogy Batman karakterét nem érzi át igazán, ahogy Cavill sem remekel Supermanként, emellett a DC-moziknak általában a sötétség is jól állt a komolyabb hangnem társaságában, amihez képest a Liga is kicsit újvonalasnak minősül, még érezni az óvatos lépéseket az alkotók részéről. De! Mindezek mellett is van némi fejlődés, eltűnt a nagyon kínos és nagyon görcsös bizonyítási kényszer, ami a két óra majdnem minden percén érezhető. Ben Affleck egy pillanatban azt mondja, hogy van egy régi hiba, amit jóvá kellett tennie, ez pedig úgy tűnik, önreflexió a Warner, a DC, Snyder és Whedon részéről. Mert ahogy legördül a stáblista, majd a legvégén a második extra jelenet is véget ér, egyértelművé válik, hogy miközben a Marvel talán a csúcsra ért a képregényfilmek világában (de minimum a közelébe), addig a DC néhány kellemetlen forduló után jó útra tévedt, megtalálta a helyesnek tűnő ösvényt. Meg a slusszkulcsot, ugye, ami nem végleg veszett el. A kérdés már csak az, hogy ezután egy Trabanttal vagy egy Mercivel (ja, Az Igazság Ligája csúnya nagy hirdetőfelülete a gyártónak, csak megjegyzem) ered a rivális stúdió nyomába – bár ha egy darabig sikerül elkerülni a bukást, építeni a franchise-t, ami aztán terebélyesedhet, tulajdonképpen még ez is mindegy.

A premier előtti vetítést köszönjük az Intercomnak.

7/10 – Igazságot még nem szolgáltat a Liga, de legalább JÓ úton jár.