[Filmkritika] Dunkirk

Tipikus francia utca. Egy kisebb katonai alakulat jön, tagjai mind fiatalemberek, talán még az iskolát sem járták ki. Szedett-vedett csapatukat hamarosan támadás éri. Nem látják, honnan, de a géppuska kerepelése biztosítja őket arról, hogy azt látniuk kell, hová menekülnek. Ők nem profik. Nem biztos, hogy voltak ezelőtt valaha is bevetésen. Legtöbbjük élettelenül esik össze. Csupán az egyik fekete hajú fiúnak sikerül megmenekülnie, átugrik egy fakerítésen, melyet hamarosan szétforgácsol a géppuska ólomköpete. A szerencsétlen túlélő fiú dühből viszonozni próbálja a támadást ismétlőpuskájával, de hasztalan ellenállni a nagyobb erőnek, mely lassan nemcsak a fába, hanem a közlegény húsába is bele fog marni. Sietnie kell. A nagy sietségben fegyverét is elveszíti. Alig jut át egy sikátorba, majd onnan ki az utcára, máris újra golyók repkednek füle mellett. Kétségbeesetten kiált a közlegény az ellenségnek látszó katonáknak rossz franciájával, hogy „angol vagyok!”.

Tűzszünet. Legalábbis addig, míg a fiú átbukdácsol a homokzsákokból kialakított álláson. A megrettent, sokkos állapotban levő közlegény kibotorkál a partra, ahol szó szerint egy zabszem sem fér már a fenekébe, ürítenie kell. De nem tud, mert észrevesz egy másik korabeli katonát, aki éppen halottat temet. A háborgó óceán torkában pedig ezrek, százezrek gyülekeznek, várva valamire, vagy valakire. A közlegény újdonsült társával beáll a sorakozó barnakabátosok közé, ám itt sem érezheti magát biztonságban túl sokáig, mert hamarosan repülők rotorja bőg fel. Az addig rendezett alakulatok szétvert, riadt hangyabolyként futnak, hasalnak el, de a partra dobott bombák elől nem szökhetnek, csak a szerencse mentheti meg ezeket a fiatalembereket.

Na, nem csaptam fel regényírónak, és nem a PC Guru hasábjaira szeretném megírni a saját háborús sztorimat, csupán Christopher Nolan legújabb művének nyitó szekvenciáját idéztem. A Dunkirk nem szórakozik velünk, akár Steven Spielberg klasszikusa, a Ryan közlegény megmentése vagy Michael Bay Pearl Harbor című filmje, beledob minket a sűrűjébe az egyik főszereplővel, Tommy-val együtt. Azonban a Dunkirkben nem magabiztos, profi katonák menetelnek a győzelem felé, mint Spielberg vagy Bay műveiben, hanem átlagemberek, akik ott ragadtak a La Manche csatorna déli oldalán, és abban sem biztosak, hogy az érkező segítség képes őket kimenteni a pokolból. A Dunkirk persze nem egy deheroizáló háborús film, mint Francis Ford Coppola Apokalipszis mostja, Elem Klimov Jöjj és lásd! című alkotása vagy Biran De Palmatól Az őrület határán. Christopher Nolan műve pont azért közel zseniális sztori, mert nagyobb részt sikeresen marad távol a hollywoodi konvencióktól, ugyanakkor pedig mégis méltó hősi emlékművet állít a túlélőknek és a segítségükre siető nemes lelkű hétköznapi embereknek.

A Dunkirik ugyanis szakít a hagyományos hősábrázolással, talán Christopher Nolan életművében először. Igen, Tommy, a közlegény, Mr. Dawson, az egyik civil önkéntes és a Tom Hardy által megformált pilóta kitüntetett szerepet kapnak a három nézőpontból (földön, vízen, levegőben) elmesélt történetben, azonban ők nem kiemelkedő, omnipotens héroszok, mint a roppantmód unalmas szuperhősfilmek főszereplői, hanem olyan átlagemberek, akiknek még tényleg jelentett valamit az a mára az ostoba nacionalizmus és xenofóbia miatt kiüresedett, pejoratívvá vált fogalom, hogy Bajtársiasság vagy Haza. Ha a Dunkirk előzményeit keressük, ne is annyira a giccsnek sokszor engedő Ryan közlegény megmentésére gondoljunk (és a zseniális nyitójelenet után abszolút vakvágányra futott Pearl Harborra aztán végképp ne), hanem a már említett szovjet háborús filmre, a Jöjj és lásd!-ra vagy akár az olyan olasz, a második világháborút frissiben feldolgozó negyvenes évekbeli klasszikusokra, mint a Róma, nyílt város, a Paisá vagy a Németország nulla év. Nolannél a hős annyiban hős, amennyiben a tömeg részeként felül tud emelkedni saját félelmein és pánikján, s képes segíteni a közvetlen közelében bajba jutottakon. Sőt, igazából csak Tom Hardy pilótája tekinthető klasszikus értelemben vett hősnek, mivel egyedül nála van fegyver (a vadászgép), mellyel ér is valamit az ellenséges repülők ellen. Amúgy viszont Tommy és közlegény társai ha birtokolnak is puskát, akkor sem képesek azt használni, mert zöldfülűek, míg Mr. Dawson egy egyszerű, de bátor civil, aki azért segít a katonákat menteni, mert abszolút ellenzi az értelmetlen háborút, melyet elmondása szerint a korabeliek robbantottak ki, így felelősnek érzi magát valamennyire a vérontásért.

Tehát a Dunkirknek az az egyik hatalmas erénye, hogy az egyszerű emberre koncentrál – bár itt még a tisztek sem tudják, mit kéne tenni. Jellemző, hogy a Kenneth Branagh által megformált parancsnok is csupán tehetetlenül és kétségbeesetten kémleli az eget, a horizontot, hogy vajon jön-e a mentőhajó, és elsüllyeszti-e egy újabb német vadászgép azt (nem egyszer történik ilyen a cselekmény során). Így a Dunkirk sokkal inkább egy túlélőfilm, semmint klasszikus értelemben vett háborús film. Nem a nagy tettek számítanak benne, hanem az, hogy az egyén ember tudjon maradni még a pánikhelyzetben is, és persze az sem mellékes, hogy maga is túlélje a csapásokat. Christopher Nolan műve ezt ábrázolja igen intenzíven, hogy sokszor dönteni kell a háborús helyzetben: vagy ő, vagy én. Illetve az lesz a hős, aki képes nemcsak magára gondolni, hanem a hozzá hasonlóknak is segítő kezet nyújt.

S persze az sem utolsó szempont, hogy mindezzel a brit rendező gyönyörűen tiszteleg a fronton elesett katonák, illetve a túlélőket megmentő hétköznapi hősök előtt. Önmagában fontos már a téma felemlegetése is, mivel az amerikai háborús filmek (de akár a magyarokat vagy a szovjet típusúakat is említhetnénk) általában az utolsó évekről mesélnek, pedig voltak fontos ütközetek korábban is, melyek akár még nagyobb drámai erővel bírhatnak, mint a túlreprezentált D-Day vagy a csendes-óceáni hadműveletek. Ilyen az észak-afrikai hadszíntér, a szovjet és orosz (illetve kelet-európai) filmben azért gyakrabban taglalt Keleti front (csak pár cím: Máriássy Félix: Budapesti tavasz, Szergej Bondarcsuk: Emberi sors, Csuhraj: Ballada a katonáról, Andrzej Wajda: A csatorna, Joseph Vilsmaier: Sztálingrád, Szergej Loznyica: Ködben), és az egykori Szövetséges országok csendben emlékeznek meg Donkerque tragédiájáról (ez a város eredeti, francia neve, a Dunkirk az angol változata).

Nem akartam feltétlenül történelemleckével kezdeni a Dunkirik-kritikát, mert úgy gondolom, a történelem csak egy szelete Christopher Nolan filmjének, de azért fontos szelete. A francia határon álló, az ország legészakibb pontján elterülő város lett „a második világháború Mohácsa”, mert ez volt az első, de kudarcba fulladt kísérlet az Egyesült Királyság részéről, hogy partra szálljon Európában Franciaország eleste után. Az ekkor még erős német hadsereg gyorsan körbezárta az angolszász erőket (hol volt még ekkor Amerika!), és gyakorlatilag elvágta a briteket a szigetországtól, pedig a La Manche csatornán át egy köpésre volt az anyaföld. 1940. május 24-én azonban máig tisztázatlan okokból a birodalmi sereg alakulata megállt Donkerque-nél, megelégedve azzal, hogy az angolokat és a franciákat a tengerbe szorítsa (a történészek szerint Hitler azért döntött így, mert a Szovjetunió megtámadása előtt bölcsebbnek látta, ha nem támadja meg Nagy Britanniát, csupán békére kényszeríti az angolokat). Ennek eredményeként kb. 400000, nem túl jól felszerelt katona (a brit hadsereg enyhén szólva sem állt a helyzet magaslatán – ne feledjük, a náciellenes Winston Churchill még csak nemrég lett miniszterelnök az Egyesült Királyságban) ragadt a francia tengerparton, mely nem volt éppen barátságosnak mondható már csak a háborgó, tajtékzó tenger miatt sem. S mivel a németek sorra süllyesztették el a brit cirkálókat, így a Dinamó-hadművelet keretében civil hajósok segítségét kellett kérnie a királyságnak, hogy megmentsék a Franciaországban rekedt, gyakorlatilag a halálukra váró katonákat.

A végkifejlet persze ismert, a hadművelet sikeres volt, jóllehet, még csak utána következett a java, az angliai légicsata, ami már egy másik történet. S Christopher Nolannek nem is az volt így a feladata, hogy szolgaian felmondja a történelemleckét, nem is nagyon nevez a néven senkit Churchillen kívül, aki néhány párbeszédben és újságcikkben jelenik meg csupán. Ebből is érzékelhető, hogy Nolan mértéke az egyszerű ember volt. A brit rendező arra volt kíváncsi, hogy a közkatona és a civil hogyan élte meg a pánikot, a kiszolgáltatottságot, a halál közelségét. Nem is törődött azzal, hogy mi most a trendi a fősodorban, Nolan végre nem törekedett arra, mint utóbbi években készült munkáiban, hogy mindenáron valami epikus történetet meséljen el. A Dunkirikben főként olyan jeleneteket láthatunk, melyekben egy szűk hajón hánykódnak valakik a vízen, vagy a rémült, moráljukat vesztett, hullafáradt katonák arcába csap az olajos víz vagy a bombázás miatt a tengerpart nedves homokja.

Christopher Nolan elidőz például egy kis halászhajó belsejében, ahol Tommy és pár hozzá csapódott fiatal katona várják a dagályt, hogy vízre tudjanak szállni. Eközben persze a fiúknak fogalma sincs, mi folyik odakint, lövéseket kapnak, melyek átlyukasztják a hajó oldalát. A pánik pedig villámgyorsan terjed szét a katonák között, akik rögtön egymásra kezdenek mutogatni, és az egyik erőszakos csapatvezetőből elő is tör a paranoid idegengyűlölő, rögtön kémkedéssel vádaskodik, mikor Tommy hallgatag bajtársát piszkálni kezdi a krízishelyzetben. Csak ebben az egy, zárt szituációban szépen kirajzolódik a háború igazi, pátosztól és magasztos eszméktől mentes arca. A háborúban, mármint a csatamezőn, a konkrét veszélyhelyzetben ezek a fiatalok nem Thorként vagy Vasemberként fognak viselkedni, hanem úgy, mint mi, akiknek nagy része legfeljebb csak a Call of Duty-val vagy a Battlefielddel játszva tapasztalta meg, milyen is a háború. Semmi látványosság és katartikus nincs benne. A katarzist éppen az okozza, mikor a halál torkából valaki képes csodával határos módon megmenekülni.

Christopher Nolan műve tehát nem mond végső soron semmi újat a háborúról, ezt eddig is tudtuk, ha máshonnan nem, hát az említett talajközelibb háborús filmekből. A Dunkirk lényege nem is annyira a „mit”, hanem a „hogyan”. S Nolan ezúttal is remekül meséli el ezt a történetet, filmje formai szempontból is érdekes alkotás. Mint már a Mementoban, A tökéletes trükkben vagy az Interstellarban, úgy a Dunkirikben is kicsit megbolygatja az időt a brit rendező. Jóllehet, míg mondjuk ez a korábbi műveiben történetszinten motivált volt (a Mementoban az emlékezés problémája, az Interstellarban meg a féreglyukak miatt), itt kicsit öncélúnak hat, hogy ugyanazt az eseményt három szemszögből, egymással olykor átfedésben, olykor párhuzamosan futó idősíkban látjuk. Kétségtelenül kreatívvá teszi ez a Dunkirköt, de az időben ugrálás amúgy nem ad hozzá érdemben a történethez. Hoyte van Hoytema (többek között az Interstellar operatőre volt) képei mindenesetre ezúttal is zseniálisak.

Persze a több perspektíva amúgy kell , hiszen Christopher Nolan így képes átfogó képet festeni a krízisről, Dunkerque-ről. A három karakter közül egyértelműen Tommy és az önkéntes Mr. Dawson (és fia, Peter, illetve annak barátja, George) a legérdekesebbek, a Tom Hardy-féle pilóta, és általában a pilótás cselekményszál jóval konvencionálisabb. Igaz, csak így lehetett bemutatni a konfliktust a leghitelesebben, hogy az összes fontos szereplő megkapja az őt illető súlyt, de már csak a szituációból adódóan is nehezebb izgalmassá tenni egy magányos, profi pilótát bő egy óra negyven percben úgy, hogy mellette még másoknak is érvényesülniük kell.

Jóllehet, örömteli, hogy Christopher Nolan kicsit háttérbe szorította a nagy színészeket (kivétel persze a Mr. Dawsont megformáló, ezúttal is zseniális Mark Rylance-t), és a fiatal katonákat mind pályakezdő vagy eleddig ismeretlen huszonéves színészekkel (illetve színészpalántákkal) játsszák. Közülük mindenképp kiemelkedik a Tommyt alakító Fionne Whitehead, de társát, az Alexet eljátszó, amúgy zenészi karriert építgető Harry Styles is remek volt – hasonlóan Tom Glynn-Carney Dawson fiaként és Barry Keoghan segítőtársukként.

Úgyhogy a Dunkirk szinte minden szempontból jelesre vizsgázott: amellett, hogy technikailag nagyon rendben van (Nolan szerencsére jó szokásához híven mellőzi a 3D-t és ahol csak lehet, minimalizálja a CGI-t), rendkívül intenzív élményt nyújt, és nem utolsó sorban – amennyire persze a brit rendezőhöz képest nyúlfarknyi játékidő engedi – kiváló emberi drámákat ábrázol. Néha-néha azért Christopher Nolant is elcsábítja Hollywood, a lezárás például kicsit klisés, de szerencsére azzal, hogy egyetlen német katonát sem ábrázol, elkerüli a nácik szokásos (amúgy persze megérdemelt) démonizálását, mely már halálosan unalmas filmekben és videojátékokban egyaránt. A németek itt csak repülőgépek és géppuskák révén jelennek meg, mivel nem annyira az a lényeg, hogy ki az ellenség, és miért kell küzdeni ellene, hanem az, amit akár a német, besorozott közkatonák is gondolhattak a másik oldalon: ezt túl kell élni valahogy. Mélyen emberi történet a Dunkirk, melyben nincs is helye sablonosan gonosz náciknak, ahogy a brit rendező nem hagy helyet annak sem, hogy bármilyen buta hazafias vagy nacionalista pátosz átjárja alkotását. Aki moziba szeretne menni, és egy nemcsak látványos, de valamilyen útravalót is adó filmalkotást akar látni, az mindenképp Christopher Nolan háborús drámájára ruházzon be!

9/10 – zseniális