A mellékhatásokról kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét

Matt Hagen a tükörben nézegeti magát. Az arcbőre vágásokkal van tele, szájának bal sarka pedig lefittyed, mert nincs izom, ami a helyén tartaná. Egy ilyen arcon már nem segítenek a legdrágább drogériás kencék, sőt egyetlen bőrgyógyász vagy plasztikai sebész sem, a showbusiness pedig nem az a hely, ahol sokáig maradhat az ember, ha már nem felel meg az elvárásoknak. Tök mindegy, hogy hollywoodi aranyifjú volt és az Oscar-díj kapujában állt. Tök mindegy, hogy a mocskos Gothamben nevelkedett, hogy az apja gyerekeket molesztált, és hogy ő sem úszta meg. 

Hogy a showbusiness kegyetlenebb-e vagy az a szörnyeteg, aki Matt Hagen arcát elcsúfította, arra nehéz lenne egyértelmű választ adni, a feltörekvő színész mindenesetre rálépett egy fehérgalléros bűnöző tyúkszemére, amikor rámászott egy olyan nőre, akire nem kellett volna. Jobban mondva a nő mászott rá, de a lényegen ez nem változtat: egy borotvával hadonászó féltékeny maffiavezér útjába került. Az arca csíkokra vágva, a karrierje romokban, a címlapokon pedig már nem feltörekvő csillagként szerepel, hanem egy perverz erőszaktevőként, aki egy befolyásos üzletember barátnőjét zaklatta.

Hagen végül perre viszi az ügyet, de persze hiába, az arca mellett a becsületét sem tudja visszaszerezni, mivel esélye sincs a maffia pénzével és befolyásával szemben. Egyetlen reménye egy szimpatikus doktornő és a csodaszere, amit ugyan embereken még nem teszteltek, de ha jól sülne el a dolog, akár még a régi arcát is visszakaphatná. És vissza is kapja, csakhogy a mellékhatása nem egy szimpla bőrkiütés lesz.

Ami jó: 

• Tom Rhys Harries. A walesi színészről egészen biztosan sokat hallunk még. 
• Kicsit bővebben. Bár a 34 éves Harries arcán kétségkívül remek maszkmesterek dolgoztak, amikor épp félúton járt valahol a massza és az emberi énje között, de a színészi játék is kellett ahhoz, hogy érdekelni tudjon a gyurmaember története. 
• Nagyon pörgött azon a DC, hogy testhorrorként pozicionálja a filmet, és tulajdonképpen tényleg erről van szó. Az Agyagpofa, eredeti címén Clayface valóban egy testhorror lett, és nem mondom, hogy ízig-vérig az, de néha már szinte meglepett, hogy a stúdió milyen jeleneteket vállalt be. 
• Éppen ezért a magyar forgalmazó is gondolhatott volna arra, hogy ne pont ebédidőre időzítse a film sajtópremierjét, mert abban biztos vagyok, hogy sokunknak nem esett jól utána az ebéd. A film egyik legjobb jelenetében Hagen szemhéja például olvadni kezd és összeragad, a színész pedig egy körömvágó ollóval próbálja meg eltávolítani a szemére csúszó bőrt. Jó étvágyat! 
• Naomi Ackie, aki a kísérleti kezelést végző tudóst játssza, szintén jó, még ha a show-t Harries lopja is el. És még a kettejük közötti kémiát is elhittem. 
• Az Agyagpofa nem került sokba, sőt képregényfilmes léptékben kifejezetten olcsó volt a maga 30 millió dolláros büdzséjével, és mégis tudott hangulatot teremteni. Jó lett a színvilág, jó lett a soundtrack és a földhözragadtabb, klausztrofób atmoszféra is. 

Ami nem jó: 

• Matt Hagen ugyan elviszi a hátán a filmet, de ez leginkább Tom Rhys Harries sármjának és karizmájának köszönhető, nem pedig annak, ahogyan a karakterét megírták. 
• Miért kellett például szerelembe esnie? Sehogy sem illet a romantika ebbe a filmbe. 
• Bár az Agyagpofa nem egy tipikus képregényfilm, azért magán hordozza a jegyeit. A gonosz ezúttal is csak azért van, hogy az (anti)hősnek legyen kit kicsinálnia, Matt Hagen árnyalt, de nem eléggé, néha pedig annyira egyértelmű jeleneteket magyaráznak meg nekünk, hogy valószínűleg hülyének néztek minket az alkotók. 
• „Még nem is láttam” - mondta Mike Flanagan néhány hete, amikor a filmről kérdezték, és én nem akarok gonosz lenni, tényleg nem, de szerintem az Agyagpofa Hossein Amini által írt forgatókönyvének már valóban nem sok köze lehet a Flanagan-féle verzióhoz. 
• Ugyan a testhorror jelenetek 90 százaléka odatette magát, sőt egészen parádés megoldás is akadt köztük, a fennmaradó 10 százalék olyan volt, mintha csak azért kerültek volna a filmbe, hogy sokkoljanak minket, mert hát mégsem mindennap lát az ember testhorrort egy DC-filmben. Kicsit indokolatlannak tűntek. 

Végítélet 

Demi Moore 2024-ben a feketepiacon szerzett magának drogot, hogy visszanyerje a fiatalkori énjét, az anyagnak azonban nem várt mellékhatásai lettek. Vagy mondhatjuk úgy is, hogy a tévés fitneszsztár darabjaira mállott szét Coralie Fargeat A szer című testhorrorjában. Matt Hagen ugyan nem fiatalodni akart, arra nem volt szüksége, de ha levesszük a képregényfilmes közeget, Gothamet és az egész Batman-háttérbirodalmat, akkor egy egészen hasonló helyzettel állunk szemben. Persze a DCU harmadik egész estés filmje közel sincs olyan jó, mint az ötszörös Oscar-jelölt A szer.  

Bár a képregényfilmektől általában nem szokás számonkérni, hogy mennyire jól vannak megírva, az Agyagpofától igenis számonkérem, mert egyértelműen többre pozicionálta magát egy tipikus szuperhős-filmnél, és több is lett, de lehetett volna sokkal több is. Mint mondjuk Joaquin Phoenix Jokere. Nagy kár, hogy az alkotók csak a testhorror jelenetekkel mertek igazán kellemetlenek lenni, valójában azonban nem hittek abban, hogy Matt Hagen megérdemel egy olyan komplex filmet, mint Arthur Fleck. És a vicc az egészben, hogy még így is kedveltem a DC új, alter filmjét - sokkal jobban, mint a Supergirlt vagy a Supermant. 

Pontszám: 7,5/10