Az eredeti Dungeon Keeper és folytatása tinédzser éveim kedvenc játékai közé tartoztak, melyek a mai napig képesek hosszú órákra a monitor elé szegezni, és az azóta eltelt esztendők során lelkes figyelemmel követtem minden olyan projektet, amely az EA mostoha bánásmódja alá került eredeti széria stílusát próbálta átvenni, továbbgondolni. Az utóbbi 5-6 év során kettő ilyen jelentősebb projekt emelkedett ki: a War for the Overworld és a Dungeons, melyek közül utóbbi a debütálásakor ugyan felemás érzéseket váltott ki a rajongókból, a készítők minden egyes felvonással finomították, bővítették a receptet, olyannyira, hogy a Dungeons 2 már egy jóval kiforrottabb alkotás lett, a 2017-ben megjelent Dungeons 3-at pedig sokan a Dungeon Keeper legméltóbb utódja címmel illették.
Ez több tényező eredménye: a fejlesztők egyrészt megtartottak minden jól működő elemet a Dungeons 2-ből, a fantasy műfaj féktelen parodizálásától (különös hangsúllyal az olyan ismert szériákon, mint a WarCraft, A Gyűrűk Ura és A tűz és jég dala) a cinikus narrátoron át (Kevan Brighting, a The Stanley Parable ikonikus hangja) a hibrid játékmenetig, melyben amellett, hogy a megszokott föld alatti főhadiszállásunkat építgethettük és közben a kalandozó hősök támadásait verhettük vissza, portyázó szörnycsapatokat küldhettünk a felszínre is, hogy a WarCraft építkezés nélküli misszióira emlékeztető módon elpusztítsuk velük a vidéket. A barlangépítés pedig, bár csak a játékmenet egyik felét tette ki, kiválóan ötvözte az újabb lények, varázslatok, csapdák megnyitását az ezek fenntartásához szükséges feltételek menedzselésével, és a rendelkezésünkre álló eszközök folyamatos bővítésével, fejlesztésével. A folytatás mindezt a végletekig hangolta és csiszolta, illetve megfejelte egy új főhőssel, Thalya, a sötét elf varázslónő formájában, aki a történet kezdetén ugyan minden erejével azon van, hogy jóvá váljon, egy kis unszolás hatására az előző részek Sötét Ura által küldött árnytól (miután a tengeren túli hódítás minden más formája működésképtelennek bizonyult az elpusztíthatatlannak ígért flották rendszeres elsüllyedése miatt) rögvest a megtestesült, ám Gollamként jó és rossz énjével folyamatosan vitatkozó főgonosszá válik.
Az alapjátékban Thalya útját követhettük 20 küldetésen át, melyek során egyre nagyobb és hatalmasabb sötét sereget gyűjt, hogy megtorolhassa az őt ért sérelmeket, és leszámolhasson nevelőapjával és egykori, hősies bajtársaival. Ezen felül a játékosok bármelyik küldetést végigjátszhatták kooperatív módban vagy össze is csaphattak random generált pályákon, bár egymás Barlangszívét nem pusztíthatták el, pusztán pontok gyűjtésében és a felszín egyes kulcsfontosságú mezőinek elfoglalásában versenghettek. Ezt összesen hét DLC bővítette, melyek közül az utolsó idén február végén jelent meg.
A Once Upon a Time egy három pályából álló új minikampány és néhány új vizuális elem mellett a tündérmesék szereplőivel és ismerős elemeivel állította szembe Thalyát, valamint egy új ellenféllel a Jótündér formájában (aki tevékenységét és viselkedését illetően némileg jobban emlékeztet a Shrek 2-ben bemutatott változatára). Az Evil of the Caribbean-t elsősorban A Karib-tenger kalózai-filmek inspirálták és egy újabb, friss látványelemekkel bővített hárompályás kampány mellett a cél ezúttal Turtoga (nem elírás, a fejlesztők tényleg ilyen kreatív módon nevezték el a helyszínt) szigetének és rumtermelésének elfoglalása volt a kalózjelmezbe bújt Thalyával. A Lord of the Kings hasonló elemek kíséretében az Arthur-legendakör és A Gyűrűk Ura világának keresztezésével folytatja az alapjáték történetét, a Clash of Gods pedig a legméretesebb DLC-ként nemcsak nyolc pályából álló új kampányt tett le az asztalra, de új csapdákat, új kooperatív módot (a felszíni világ lerombolását) és új játékelemeket is hozott az outpostok formájában, melyek segítségével az ellenséges dungeonbe betörő hősök és egységek képesek voltak előretolt állásokat építeni, ám cserébe a játékosok a felszínen is felhúzhattak védelmi struktúrákat. Az An Unexpected DLC egy bosszús Erdőistennő és csatlósai ellen irányította Thalyát a három újabb pályán, a Famous Last Words pedig elhozta a végső leszámolást Thalya, és az életét megkeserítő Narrátor között, aki saját csatlósok kíséretében főellenfélként manifesztálódott az utolsó bővítmény kampányban. Az idén februárban megjelent Multitude of Maps mindössze három Skirmish pályával bővítette a játékot, melyek mind szólóban, mind multiplayerben játszhatóak.
A Dungeons 3-at a kiforrott játékmenete, remek menedzsment rendszere, szórakoztató humora és rengeteg, DLC-k révén csak még tovább növelt tartalma gyakorlatilag kötelezővé teszi a műfaj kedvelői számára. Nagyon remélem, hogy a széria később egy negyedik résszel is bővülhet majd, ugyanis túlzások nélkül ez az, amire a Dungeon Keeper 2 óta vártam.
