Tavaly nyár végén, mikor éppen az uborkaszezon miatt kellett volna búslakodnunk, Kristóffal elképesztően jól szórakoztunk egy igazi retró lövöldével, miközben Zoo_Lee szintén a 3D Realms istállójából érkezett produkcióval mulatozott a teszt megírása közben. A jogi hercehurcán és névváltoztatáson (Ion Maiden, akarom mondani, Iron Maiden, shame on on you!) átesett Ion Fury nem volt tökéletes, nem volt reformációja a műfajnak vagy bármiféle technológiának, de a gyengécske Bombshell után nagyszerűen hozta azt a stílust, amit a Duke Nukem igazi alkotóitól vártunk volna, miután gaz csalók elvették gyermeküket. Hogy ezt a sorsot végül a Voidpoint teljesítette be, az valahol meglepetés, de kimondottan a kellemes fajtából, elvégre így újabb Build engine-es, vérben és cafatokban gazdag FPS-sel gazdagodhattak a nosztalgiára vágyó rajongók.

Heskel gyilkos serege

A sztori igazából csak alibi a rengeteg útkeresgéléshez és még annál is több gyilkoláshoz, de azért annyit érdemes megjegyezni, hogy bár Duke-ot lényegében nélkülözzük, a Bombshell előzménye során ezt észre sem vesszük, Shelly kalandja annyira hozza a DN3D stílusát. Éppen csak a sztriptíz hiányzik az első 10 percből, no meg a disznók jelenléte. A Bombshell során emlegetett “washingtoni incidens” elevenedik meg, miközben a statárium alatt álló városban robbanások és mindenféle gyilkos osztagok, kultisták, robotizált szörnyetegek között teszünk rendet, plusz keressük a kódkártyákat és kapcsolókat, amikkel jó eséllyel mehetünk tovább, a nagyjából egybefüggő világ további részeinek megismerésére.

Mindez a háttér arra pontosan elegendő, hogy ne gondolkozzunk sokat a részleteken, ellenben kellően feltüzelt állapotban felemeljük a kezdő stukkert, aztán szitává lőjük mindazokat, akikkel összeakadunk. Csak lőj mindenkire, aki mozog, hogy véres húscafat maradjon utánuk, aztán keresd meg a kijáratot! Nem, ez nem a pacifisták és állatokat simogatók játéka, de van egy jó hírem: mivel senki sem a videojátékos brutalitástól és akciótól lesz bolond, ráadásul az Ion Fury bőven az ingerküszöb alatt van, emiatt pláne nem kell aggódni.

A Voidpont és a 3D Realms szerelemgyereke tökéletes nosztalgiabomba, melyben a 2.5D megvalósítás némiképpen modern stílusban, gyors és nagyjából stabil képfrissítés mellett elevenedik meg. A pályák különböző részei gyönyörűen összeérnek, sokszor már-már meglepő precizítással futnak egybe olyan járatok, amiket korábban nem tudtunk elérni, emellett a fegyverarzenál is szépen lassan bővül, pont úgy, hogy ne unjuk el magunkat egyetlen gyilkoló eszközt alkalmazva. Ellenfeleink ugyan sokáig és sokat ismétlődnek, de az akció alatt ez senkit nem fog zavarni, azt garantálom, merthogy opponensből van elég, unatkozni és agyalni ritkán fogunk, akkor is csak azon, hogyan juthatnánk tovább. Van életerő, páncél, mindenféle titkos hely és bónusz, epés megjegyzés, vagy éppen rage quit, ha a támadók sikeresen túllőnek a célon. Azért hála az égnek, bármikor menthetünk, sőt időnként auto save is van, így annyira elátkozni soha nem fogjuk magunkat, ha egyszer elfelejtettük levédeni az aktuális állásunkat. Maximum kezdjük a helyszínt elölről.   

Shelly, miért kellett rád ennyit várni?

Imádom, ahogy elsőre is imádtam, mert bár egy öreg receptet idéz fel, a kor nem érződik rajta, fiatalos lendülettel, lázadó attitűddel, mai mentalitással támad az Ion Fury, még ennyi idővel eredeti megjelenését követően is. Az eltelt időintervallumot pedig megérte kivárni, elvégre konzolon is éppen akkora őrült élvezet, mint amilyennek PC-n bizonyult. Azt ugyan nem teljesen értem, hogy 2020-ban hogy maradhatott ki az inverz irányítás (ami nélkül én például képtelen vagyok FPS-t játszani), illetve az sem teljesen tiszta, hogy miért kellett pontosan háromnegyed évet várni a konverziók kiadására, de mindez lényegtelen, amikor ilyen gyöngyszem kerül az ember elé.

Mondom, a Voidpont munkája nem tökéletes, néha kicsit monotonná válik, itt-ott mintha a képfrissítés is leesne, emellett fért volna kicsivel több változatosság is a játékba (vagy úttörő megoldás), de a célját pontosan eléri. Avagy leülünk elé, kisebb részletekben, 10-12 óra alatt lenyomjuk kampányát, közben ujjongunk egy-egy vérbő vagy izgalmasabb pillanaton, majd szép emlékek mellett gondolunk vissza rá, amikor valami modernebb lövöldébe kezdünk bele. Ennyi, erre viszont abszolút tökéletes példány, rengeteg mókás momentummal. Ajánlott mindenkinek, akit a pixelesebb külső és hagyományosabb játékmenet vagy nehézség nem riaszt el.