Kevés videojáték mondhatja el magáról, hogy nemcsak a saját korszakát határozta meg, hanem évtizedek múltán is meghatározó hivatkozási pont maradt. A Metal Gear Solid 3: Snake Eater viszont pontosan ilyen: 2004-ben jelent meg PlayStation 2-re, és sokak szerint nemcsak a sorozat csúcspontja, hanem eleve a PS2-korszak egyik legnagyobb klasszikusa volt. De miért is lett ennyire maradandó élmény? Hideo Kojima már az előző részekben is bizonyította, hogy a videojáték lehet narratív eszköz – nem meglepő, hiszen Kojima mindig is közelebb állt egy filmrendezőhöz, mintsem videojáték-guruhoz. A Snake Eater azonban különösen erős drámát hozott: egy kémhistóriát a hidegháború idejéből, amelyben a főhős, Naked Snake (a későbbi Big Boss) személyes tragédiáját követhetjük végig. A játék központi konfliktusa nem a jó és rossz harca, hanem a lojalitás, a haza iránti kötelesség és a személyes érzelmek összeütközése. Az ikonikus befejezés pedig máig az egyik legmegrázóbb a videojátékok történetében és simán vetekszik az MGS 5 kezdésével.
Az örökség, amit nem lehet lerombolni
A dzsungel túlélőelemei forradalmi újítások voltak a maga idejében. A játékosnak gondoskodnia kellett Snake ételéről, sebeit manuálisan kellett ellátni, és a terepszínhez illő álcát is választani kellett. Ezek a mechanikák nem csupán technikai érdekességek voltak, hanem elmélyítették a beleélést: tényleg egy magányos ügynöknek érezhettük magunkat az ellenséges terepen. Ehhez jött még a James Bond-filmeket idéző intro, a híres Snake Eater főcímdal, valamint Harry Gregson-Williams zeneszerző munkája, amik mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy a játék élménye filmes szintre emelkedjen. A Metal Gear Solid 3 azért lett klasszikus, mert egyszerre volt technológiai bravúr, érzelmileg megrázó történet és játékmenetbeli innovációs szintlépés. Kojima víziója itt teljesedett ki igazán és mutatta meg, hogy a videojáték nem pusztán szórakozás, hanem művészet is lehet. Hiába telt el több mint 20 év, a Metal Gear Solid 3 ma is élvezetes: a történet mélysége, a játékmenet kreativitása és a karakterek drámai ereje miatt a modern játékokhoz képest sem érződik elavultnak – és pont ezért lepődtünk meg azon, hogy a Konami remake-et készít belőle.
Félreértés ne essék, remek dolog, ha visszahoznak régi klasszikusokat és gyöngyszemeket, természetesen modernebb kiadásban. A Silent Hill 2-nél például a Bloober Team remek munkát végzett azáltal, hogy a régi, rögzített kamerás nézetet lecserélték TPS-re, illetve úgy hozták fel mai szintre James pokoljárását, hogy azt tanítani lehetne. Csakhogy a Metal Gear Solid Delta hiába remake, egyáltalán nem ennyire forradalmian (meg)újító az eredetihez képest. És itt egy kicsit kitérnék a nemzetközi gamer sajtóra is, mivel nagyon sokan ódákat zengtek a játékról a megjelenése előtt, repkedtek a 10/10-es és GOTY-jelölt értékelések, aztán mikor kijöttek szép sorban a technikai tesztek, azt láthattuk, hogy az MGS Delta borzalmas állapotban fut. Konzolon – de még PS5 Pro-n is – folyamatosan szaggatott, bezuhant a képkockaszám, akadozott a játék. PC-n még rosszabb volt a helyzet, hiszen a közösségi médiát ellepték olyan posztok, amelyek azt bizonyították, hogy az MGS Delta még egy RTX 5090-et is képes megizzasztani. Mindezek után kissé félve ültünk le az egyébként PS5-ön tesztelt Metal Gear Solid Delta elé – vajon a nosztalgia elviszi a hátán az egészet, vagy a Konaminak ezúttal mégsem jött össze a bravúr?
A sztoriról egy kis gyorstalpaló. A játék 1964-ben, a hidegháború csúcspontján játszódik. A főhős Naked Snake, a CIA alá tartozó FOX egység ügynöke, akit a Szovjetunióba küldenek, hogy kimentsen egy tudóst, Sokolovot, aki a Shagohod nevű nukleáris tank prototípusán dolgozik. A küldetés azonban tragikus fordulatot vesz: Snake mentora és példaképe, The Boss átáll a szovjetek oldalára, csatlakozik a különleges Cobra Unit csapathoz, és átad egy nukleáris fegyvert a kegyetlen tábornoknak, Volginnak, aki aztán kilövi, ezzel úgy állítva be, mintha az Egyesült Államok támadta volna meg a Szovjetuniót. Hogy tisztára mossa Amerika hírnevét, Snake-et újra bevetik, immár a Snake Eater küldetés keretében. Feladata: megölni The Bosst, megállítani Volgint és megsemmisíteni a Shagohodot. Útja során Snake sorra veszi fel a harcot a Cobra Unit tagjaival – mindegyikük a háború egy arcát testesíti meg –, miközben szövetséget köt a titokzatos kémnővel, EVA-val, aki segíti a szovjet területen való eligazodásban. A sztoriról ennyi elég is – lássuk, mit tartogat számunkra a külföldön gyanúsan körberajongott remake!
De mit sikerült hozzáadni ehhez a klasszikushoz?
Fel lett húzva annyira az egész, hogy megéri a játék az árát? Hát, nem éri meg, és csak nagyon, de nagyon minimálisan ad többet, mint az eredeti. Ha szeretjük Kojimát és a munkásságát, ha nem, az eredeti Metal Gear Solid 3 egy mestermunka. Egy olyan fiatalkori élmény, amit nagyon nehéz kiverni az ember fejéből, ha annak idején átélte. Ma viszont játékmenet szempontjából azért itt-ott kilóg a lóláb, amiről ugyebár a remake-nek kellett volna gondoskodni, de nem tette. Persze választhatunk a régi nézet, meg az újabb nézet között, sokkal könnyebben és fluidabban lehet váltogatni az álcák között, vagy éppen kúszni-mászni… de a játék esszenciája maradt ugyanaz.
Nyilván a hardcore-rajongók székeket borogattak volna a Konami székháza előtt, ha bárki elkezd babrálni a dolgokkal, mondjuk több újdonságot, variációt, másképp kiépülő pályákat, vagy nyitottabb szekciókat tesz bele, ám ettől függetlenül nem biztos, hogy egy remake-nek nem lenne-e kötelessége az adott játékot az adott korhoz szabni. Ezt hívják modernizálásnak és ettől remake és nem remaster valami. Ettől függetlenül tartom azt a gondolatom, hogy a játék alapvetően zseni, nem volt rajta mit elrontani, az új grafika szépséges, még ha gatyaszaggató is olykor a teljesítmény, de pontosan miért is kell itt 70 dollárt fizetni? Még a szinkron is nagyon nagy százalékban megegyezik az eredetivel, amire lehet mondani, hogy nyilván ez nem véletlen, ez koncepció, hogy megőrizzék az eredeti eszenciáját – de az is benne van a pakliban, hogy inkább csak költséghatékonyság. Nem azért csináljuk újra a dolgokat, hogy újak legyenek? Ez miért csak a felszínre vonatkozik? Nem kívánom Hideo Kojima alkotásának szétverését, de egy 21 éves vízióval lehetne mit kezdeni – akár alapjaiban újragondolni, modernizálni.
És ha már a szinkronok: hiába a hozzáértés, meg a tehetséges hangok, mint említettem, erősen érződik a 21 év, és az is, hogy a mai címeknél a szinkron mennyire profi és tökéletes. A Delta esetében pedig valamiért ilyen tipikusan 90-es évek rajzfilmszinkron érzésem volt. Az újonnan felvett pár extra szöveg bizonyos karaktereknél egyértelműen, érzékelhetően jobb, de nagyjából ennyi. Kikerülni semmi nem került ki, abszolút hű az eredeti műhöz, ezt meg kell adni neki, méghozzá minden téren – de ezen túl semmi erényét nem látom a remake-nek. Jöhet persze a multiplayer-kontent az ősz folyamán, az talán feldobja kicsit a dolgokat, azonban én kitartok amellett, hogy ha a látványt félretesszük, akkor ez egy teljesen felesleges kiadás lett. Lehet újjáépítették a pályákat, de már ne is haragudjon meg senki, ezeket a pályákat annyira nem lehetett nehéz újjáépíteni. Ennél a tavaly feltámasztott (és hatalmas sikert aratott) Silent Hill 2 Remake sokszorosan indokoltabb újraalkotás volt a Bloober Teamtől, pedig azért az sem a remake-biznisz csúcsa.
Persze akad egy-két újítás is, minimális, de legalább jelen vannak. Lehet guggolás közben mozogni, a “battle damage” rendszer pedig marha látványos, és minden játékban imádnám a jövőben, viszont egy idő után már el is felejtettem, hogy létezik. A Metal Gear Solid Delta: Snake Eater legnagyobb erénye a grafikai-tuning, amit kapott. Az Unreal Engine 5 valóban piszok látványos dzsungelt varázsol elénk, de minden más jelen volt már 2004-ben is. Akiknek akkor kimaradt, most megtapasztalhatják Kojima zsenialitását (itt is), viszont akik átélték akkoriban, most maximum pár elismerő biccentést tesznek a játék irányába, de kötve hiszem, hogy ismét végigjátszanák az egész sztorit. Mert bizony a Delta inkább kelti egy remaster-kiadás érzetét, mintsem teljes körű remake-ét, és ezt 70 dollárért kínálni a nagyérdeműnek, már elnézést, de kimeríti a pofátlanság fogalmát. Még ha elképesztően nagy MGS-rajongó is vagy, akkor is érdemes várni vele egy leárazást!
A tesztkódot a CENEGA Hungary Kft biztosította. Köszönjük!
