A helyszín a mexikói-amerikai határ, főszereplőink pedig nézőponttól függően forradalmárok / terroristák, akik bebörtönzött bevándorlókat szöktetnek meg, és abortuszellenes politikusok irodáit robbantják fel. Lényegében mindent megtesznek, hogy bemutassanak a jobboldali, elnyomó rezsimnek, hogy – ahogy ők mondják – „Amerika egyszer félelem nélküli ország legyen”. A lázadók Beyoncéja pedig egy fekete nő Teyana Taylor alakításában, akit a Francia 75 nevű földalatti szervezetben csak úgy ismernek: Perfidia Beverly Hills. Perfidia zabolátlan, lobbanékony, de ösztönösen remek vezető, akit legalább annyira motivál maga a balhé, mint az ügy, amiért küzdenek, amikor pedig támadást hajtanak végre egy fogolytábor ellen, találkozik Sean Pean rajzfilmszerű gonoszával, Lockjaw századossal, aki ambivalens módon egyszerre fajgyűlölő, szexuálisan viszont a fekete nők megszállottja. Amikor pedig a nő megszégyeníti őt egy rajtaütés során, a piperkőc fasiszta Perfidia megszállottja lesz, csakhogy a nő egy alkalommal túl messzire megy – bár kérdés, hogy lehet-e túl messzire menni, ha az ember forradalmár. Ez leginkább csak költői kérdés, Perfidia jelleméről azonban sokat elmond, amikor mindennapos terhesen hatalmas pocakján egyensúlyozva soroz egy géppisztollyal a levegőbe, mi pedig azon kapjuk magunkat, hogy bár semmi közünk hozzá, de akaratlanul is a magzat halláskárosodásán aggódunk.

A történet központi figurája azonban nem Perfidia, hanem egy szerencsétlen flótás, Bob Ferguson, alias Ghetto Pat, akit Leonardo DiCaprio alakít, és aki Perfidia anyja szerint is túl kevés a lányához. Ha kevés, ha nem, Perfidia és Bob összejönnek, a nő terhes lesz, ám viszonylag hamar kiderül, hogy a Francia 75 csillaga nem egy ősanyatípus, egy alkalommal pedig fogja magát, elmegy bankot rabolni, a rendőrök pedig végül lekapcsolják. Na persze Bob sem egy mezei könyvelő, tűzszerészként segíti az ellenállást, miután pedig Perfidia kikerül a képből, egyedül marad a babával, akivel menekülnie kell, ha nem akarja, hogy a kislány az anyukája mellett az apukáját is elveszítse.

foto-1.JPGKép forrása: Warner Bros.

Ezt követően jó 16 évet ugrunk az időben, a babából kamasz lesz, a 16 éves Willa – akit a nagyon tehetséges Chase Infiniti alakít – pedig pontosan olyan, mint az anyja: okos, céltudatos és még karatézni is jól tud, persze, ha az embernek olyan szenszei-je van, mint Benicio del ToroSergiója, akkor nem csoda, ha a formagyakorlat is megy neki. Bob ellenben egy rakás szerencsétlenség, 30 évnyi fű és alkohol után rendesen szét van esve, amikor pedig ismerősei felveszik vele a kapcsolatot a múltból, hogy figyelmeztessék, Lockjaw ezredes újra a nyomukban van, főhősünk annyira be van tépve, hogy egyszerűen képtelen visszaidézni a beazonosításához szükséges mondókát. 

Könyvadaptációnak nevezni ugyan erős lenne, az viszont tény, hogy Paul Thomas Anderson fogta  a titokzatos Thomas Pynchon legkevésbé kedvelt regényét, a Vinelandot, hogy csináljon belőle egy filmet, amit viszont sokan kedvelnek, és ami a Reagan-korszak helyett Trump Amerikájába a jelenbe kalauzol.

Ezért jó:

  • Bár a konzervatív nézőket talán zavarhatja, hogy Anderson egy „őrült baloldali terroristát” tett meg a főhősének Leonardo DiCaprio személyében, a film ideológiai elköteleződése óvatos: ugyan egyértelműen az intézményesült fasiszták a gonoszok, a baloldali hősök sem járnak sokkal jobban, ők végül céltalan drogosokká silányulnak. Ezt mindenki értelmezze úgy, ahogy akarja.

  • Egyszerre komoly és komolytalan, könnyed és nyomasztó, humoros és vérkomoly. Az Egyik csata a másik után nem egy politikai film, de nem is nempolitikai, egyszerre dráma, thriller, szatíra, western és akciófilm. Bármi is legyen ennek a műfajkavalkádnak a képlete, Anderson sikeresen megfejtette.

  • Bob az a fajta szerencsétlen figura a történetben, akivel a néző talán a leginkább azonosulni tud (Perfidia Beverly Hills egyszerűen túl menő ehhez), DiCaprio pedig remekül hozza a szétcsúszott baloldali tűzszerészt, aki a maga tökéletlen módján kétségbeesetten próbál jó apa lenni. E mentén egyébként egy egészen hitelesen megírt apa-lánya viszony is kibontakozik.

  • Ha viszont azt mondjuk, hogy Leonardo DiCaprio remek, akkor Sean Penn, nos igen, ő briliáns. Nyugodt szívvel írjuk ki, hogy a Fegyverek Gladys nagynénije után egy újabb ikonikus filmes gonosz született 2025-ben Lockjaw személyében, és egy cseppet sem lennénk meglepve, ha hamarosan a mémekben is visszaköszönne az időközben ezredessé avanzsálódott, felpumpált karú katona.

  • Merthogy Penn egyszerűen fantasztikus: a bandzsa járásával, az öregbácsis arcrángatózásával egy olyan karikatúraszerű alak született, akiről furcsamód mégis elhiszed, hogy akár létezhetne is. Kicsit a Becstelen brigantykHans Landáját juttatta az eszünkbe, bár a mi fajgyűlölő szupergonoszunk csak szeretne úgy mindenen és mindenkin átlátni, ahogy azt Christoph Waltz nácija tette.

  • És itt van persze a mi lázadó szupersztárunk, Perfidia Beverly Hills is, akinek a csillaga gyorsan leáldozik a Francia 75-ben, miután kiderül, hogy erkölcsileg talán nem is annyira kikezdhetetlen. Teyana Taylor egyetlen hibája, hogy túl keveset van a vásznon, de megbocsátjuk neki, mert hát a film legikonikusabb jelenetét, a terhespocakján géppuskával lövöldöző kismamát is neki köszönhetjük.

foto-2.jpegKép forrása: Warner Bros.

  • Mondhatnánk egyébként azt is, hogy a karakterek Tarantino-szerűen színes-szagosak, szinte már-már túlzóak, de közben meg még sem, Anderson ugyanis nagyon okosan végig megtartja az emberi rétegeket.

  • A film pazar humora a sokszor képtelennek ható, abszurd szituációkban rejlik, amelyeknek általában semmi értelme a cselekmény szempontjából, mintha csak a saját maguk szórakoztatására születtek volna, de pont ez benne a lényeg. Vegyük például Leonardo DiCaprio karakterét, aki a legnagyobb hajsza közepette próbál találni egy konnektort, hogy feltölthesse végre a telefonját, amikor pedig eléri a Francia 75 diszpécserét, egy olyan szájkarate veszi kezdetét, amin a néző gyakorlatilag percekig csak nevet.

  • A sárgás, poros tónusok egyértelműen a spagetti-westerneket idézik, és még az olyanok számára is, akik egyébként ki nem állhatják ezt a műfajt (igen, mi volnánk azok), elismerik: ez a stílus baromi jól áll neki.

  • A történet megkoronázásaként Anderson egy olyan magával rántó, fullasztó sivatagi autópályás jelenettel zárja le-fel-le-fel-le-fel a történetet, hogy szó szerint liftezett tőle a gyomrunk.

  • Az Egyik csata a másik után azon kevés közel háromórás filmek egyike, ahol azt éreztük, nagy szerencse, hogy egy perccel sem szabták rövidebbre.

  • A filmzenéről pedig csak annyit, hogy  senki sem tudja olyan stílusosan ütögetni a zongora billentyűjét, mint Jonny Greenwood.

Ezért nem jó: 

  • Talán csak a legeslegvége, a coming-of-age szagú befejezés lett kicsit elharapva, de leginkább ezt is csak azért említjük, hogy egy apró negatívumot fel tudjunk hozni.

foto-3.jpgKép forrása: Warner Bros.

Végítélet 

Jár a vállveregetés Paul Thomas Andersonnak, és nemcsak azért, mert segít visszaadni a hitet a remake-ekkel és franchise-okkal terhelt Hollywoodba, hanem mert a téma legalább annyira aktuális ma, mint az ultrakonzervatív Reagan-féle Amerikában volt. Bár az Egyik csata a másik után nem nyomasztja politikai üzenetek garmadájával a nézőt, és egyszer sem hangzik el Trump vagy az ICE neve, azért nehéz nem észrevenni azokat az áthallásokat, amelyek például az amerikai bevándorlási hivatal túlkapásaira reflektálnak. Nem véletlen, hogy a republikánusok be is támadták a filmet, ami szerintük nem csinál mást, csak a baloldalt és a radikális erőszakot romantizálja, ha pedig belevesszük azt is, hogy a film két héttel a trumpista aktivista, Charlie Kirk meggyilkolása után landolt a mozikban, a téma még kényesebb. 

De hagyjuk is a politikát, mert ez a film baloldaltól, jobboldaltól függetlenül is egy veszettül stílusos, végtelenül humoros és szórakoztató alkotás, olyan, aminek a profizmusa, nos igen, lehengerlő. A színészek közül egyértelműen Sean Penn viszi a prímet, aki hol egy ijesztő neonáci, hol pedig egy sértett kisfiú némi kapuzárási pánikkal vegyítve, de mindenki jó, sőt nagyon jó, még a kisebb karakterek is, a széttetovált redneckektől elkezdve a géppisztolyos apácákon át a jövőt tervezgető keresztény nacionalista férfiklubbig. Mi nézők pedig naivan elhisszük, hogy Anderson lesz olyan kedves, és tájékoztat minket arról, kinek, hogyan alakul majd a sorsa. De nem teszi. Helyette csak a film címe nyer értelmet… mert egyik csata jön a másik után.

Borítókép forrása: Warner Bros.