Nehéz szavakba öntenem, hogy mennyire szeretem ezt a játékot. Pedig sosem voltam nagy western-rajongó, hidegen hagyott a legtöbb – főként régi – spagetti-western, és a Red Dead Redemption is sokáig kimaradt az életemből, hiszen mikor megjelent (2010-et írtunk ekkor) én még a PC-s tábort erősítettem. Aztán később úgy alakult, hogy egy ismerősömtől kölcsön kaptam, PS3-ra. Nem tudnám megmondani, hogy hány órát öltem bele, de minden bizonnyal háromjegyű számról lenne szó. Egyszerűen magával ragadott a játék hangulata, és nem csupán a zseniálisan megírt története miatt, hanem mert olyat adott, melyet korábbi open world játékoknál csak a GTA Vice City esetében éreztem: mégpedig, hogy nem untam a céltalan mászkálást sem. Lovagoltam a naplementében, vagy az éjszaka közepén, bóklásztam az elhagyatott szellemvárosokban, kincsek után kutattam, banditákra vadásztam stb. Hihetetlen, hogy mennyi mindent lehet tenni ebben a Rockstar Games címben is, holott az egész játék 1911-ben játszódik. Izgalmas idők voltak azok, a kietlen vadnyugatot elkezdte felemészteni az iparosodás, egyre több nagyváros és vasútvonal épült, miközben azért a bűnözés sem szorult háttérbe. A Red Dead Redemption piszkosul profi módon mutatja be ezeket a vérzivataros időket, a játék tele van emlékezetesebbnél-emlékezetesebb pillanatokkal (gondoljunk csak a végére), én viszont most azt szeretném kiemelni, mikor először lovagolunk át Mexikóba, és közben Jose Gonzalez megkapóan szép, Far Away című dala szól.