Már több mint egy éve nem volt új film a Marvel-moziuniverzummal (továbbiakban MCU) kapcsolatban. A régóta kész Fekete özvegy bemutatóját a koronavírus miatt elhalasztották, a többi film pedig forgatás alatt áll, vagy még odáig sem jutott el. Szóval a rajongók már ki lehetnek éhezve, és persze valószínűleg a Disney és a Marvel Studios is szeretné visszanyerni a beinvesztált pénzt. Szóval sokak számára fontos nap a mai, amikor is a Disney+-on elindult az első olyan MCU-sorozat, amiben már a filmek főbb szereplői jelennek meg, nem azoktól teljesen független karakterek, mint a Netflix szériáiban, netán mellékszereplők, mint A S.H.I.E.L.D. ügynökeiben.

A WandaVision viszont nem akármilyen nyitás. Már a trailerek sejtették, hogy ez bizony nem a megszokott produkció lesz. Nincs tisztán beazonosítható hős, se gonosz, sőt első blikkre úgy tűnik, mintha nem is egy MCU-matériát néznék. Wanda (Elizabeth Olsen) és Vízió (Paul Bettany) ugyanis egy ’60-as évekbeli sitcom főszereplőiként tűnnek fel. Ezt olyannyira komolyan vették a készítők, hogy a képarány sem szélesvásznú, a kép fekete-fehér, a játékidő az első két résznél mindössze 30-30 perc, folyton röhögcsél a közönség a háttérben, az intróban pedig Wanda és Vízió neve szerepel, mint főszereplők.

Hőseink úgy tűnik, nem is tudják, hogy kik ők valójában. Bár az olyan egyszerű kérdések, minthogy honnan jöttek, mikor házasodtak össze és miért nincs gyűrűjük, kifognak rajtuk, ez csak néhány pillanatra akasztja meg őket. Ahogy az is, ha különös dolgok történnek körülöttük, vagyis pontosabban szólva, Wanda körül. Minden jel arra mutat, hogy ő áll az események középpontjában, ami ereje okán nem is csoda, elvégre Skarlát Boszorkány az Elmekőtől kapta képességét – akárcsak Vízió az életét.

Az első két rész jellegét tekintve nagyon fura, nehéz lenne bármihez is hasonlítani. Az egész vizualitás a képaránytól a színek hiányáig eszköz eme világ bemutatására, és ha valamilyen változás áll be, például valami színesben jelenik meg, arra a karakterek, legalábbis Wanda és Vízió reagálnak, úgyszólván ilyen helyzetben kiesnek a szerepükből. Az egész nagyon bizarr, kifordult. Áttörik a negyedik falat, de nem nekünk, nézőknek „szólnak ki”, hanem az ő virtuális tévéjük nézőjének.

Maga a sitcom rész amúgy inkább fárasztó, semmint mulatságos, de érzésem szerint ez is a show szerves része. Olsen és Bettany amúgy nagyon jól hozzák a szerepüket, játékukat a ’60-as évekre jellemző módon eltúlozzák, szemernyit sem hasonlítanak az eddig látott Wandára és Vízióra. Különösen fura, hogy Bettany nem mindig viseli Vízió maszkját – mert ugye, a történet szerint ők egy boszorkány és egy robot, akik a nyugis élet reményében egy kertváros lakói között próbálnak elvegyülni. Ezért Vízió az esetek többségében embernek tűnik.

Szóval eléggé érdekes a nyitás, de az egész akkor válik már-már hitchcocki szinten bizarrá, amikor a sitcomtól független események történnek. Az epizódok ilyen esetben hátborzongatóvá válnak. Egyúttal ezek azok az elemek, amik miatt az ember rákap a sorozatra. Ez a sok kérdőjel. Miért van Wanda és Vízió egy régi sitcomban? Miért nem emlékeznek az életükre? Vízió feltámadt vagy ez nem is az a Vízió, akit Ultron teremtett? És mik ezek a bizarr események eme bizarr világban? Ki hívogatja Wandát? Ki nézi a műsort?

Rejtélyek egész sora van itt, mindez egy sorozaton belüli sorozatban tálalva. Az első Disney+ MCU-széria annyira más, mint amit eddig ettől a franchise-tól megszoktunk, hogy talán sokaknak pont ezért nem fog tetszeni. De szerintem érdemes megadni neki az esélyt, ha másért nem, hát azért, mert ennyire különleges produkció ritkán születik, nemcsak a képregény-filmek zsánerében, hanem alapvetően Hollywoodban.