"Kire lőttök?" – kérdezi az egyik fotóriporter egy mesterlövésztől és társától Alex Garland (Ex Machina, Expedíció) új filmjében, mire az a válasz érkezik, hogy hát, amúgy nem tudják, de arra, aki rájuk lő. Ez a néhány perces jelenet tökéletesen összefoglalja a Polgárháború (Civil War) lényegét. Nem egy megszálló erő és a megszállt ország háborús konfliktusa áll a középpontban, mivel az egész film végig az Egyesült Államok területén játszódik. Egy olyan alternatív közeljövőben járunk, mikor Texas és Kalifornia már kiváltak a kötelékből, a nemzet pedig teljesen szétszakadt. Itt amerikaiak állnak szemben amerikaiakkal. A Nyugati Erők (WF) mellett megjelentek a fosztogatók, valamint a válogatás nélkül bárkire tüzet nyitó, önbíráskodó milíciák is. Az épp New Yorkban tartózkodó Lee (Kirsten Dunst – Melankólia) fotóriporterként megjárta a poklot – többször is. Testközelből látta a halált és meg is örökítette azt. Mikor kiderül, hogy a szakadár erők egyre közelebb nyomulnak Washingtonhoz és a Fehér Ház elfoglalása – valamint az elnök azonnali kivégzése – a céljuk, Lee és Joel (Wagner Moura – Narcos) úgy döntenek, hogy elindulnak a több mint 1000 kilométeres útra, hátha sikerül még egy utolsó interjút készíteniük az elnökkel. Csatlakozik hozzájuk a fiatal Jessie (Cailee Spaeny – Priscilla), valamint Sammy (Stephen McKinley Henderson – Dűne), akinek sikerül meggyőznie a többieket, hogy legalább Charlottesville-ig vigyék el, ugyanis ott húzódik a frontvonal. Mindannyian tudják, hogy egy rettentő veszélyes utazásra indulnak a felszabdalt Amerikán keresztül – és mi is velük tartunk.
A Polgárháború lényegében egy road-movie, hiszen New Yorkból tart a kis csapat a fővárosba, Washingtonba, közben pedig láthatjuk, hogy mivé vált az ország. Garland igyekezett minimálisra szorítani a CGI-t, emiatt pedig igazi tankokat, repülőgépeket, helikoptereket és valódi robbanásokat használtak minden fontosabb jelenetnél – a végeredmény annyira realisztikus lett, hogy Kirsten Dunst egy interjúban elmondta, hogy szó szerint traumatizálta az élmény és kellett neki pár nap, hogy összeszedje magát lelkileg. A Polgárháború pedig egy olyan film, ami után nekünk, nézőknek is kell néhány nap, hogy megemésszük a látottakat. Garland kíméletlen őszinteséggel rántja le a leplet a háborúról: itt egy szempillantás alatt lőhetnek keresztül bárkit, az út mentén kiégett autóroncsok és holttestek hevernek, a háttérben pedig szétbombázott épületek füstölnek… ez nem az a dicső Amerika, amit eddig lehetett látni a hollywoodi produkciókban. Az már a múlté. Rettenetesen erős jelenetekkel operál a Polgárháború, egy-egy feszült pillanat pedig felér egy horrorfilmes ijesztgetéssel. Olyan szinten tökéletes a hangkeverés, hogy akár egy lövés is megrémiszthet, az pedig hiába van ráírva a kis csapat autójára, hogy SAJTÓ, egy ponton túl már ez sem jelent semmit és bármikor, bárhonnan tüzet nyithatnak rájuk, vagyis kvázi sehol sincsenek biztonságban. A Jesse Plemons (Breaking Bad) által alakított karakterrel való párbeszéd a Polgárháború egyik legfeszültebb pontja, és ott én is két kézzel markoltam a karfát a moziban.
A kép forrása: Variety
Kirsten Dunst nagyszerű színésznő és ezt már több filmjében is bizonyította. Itt is remek, megvannak a maga pillanatai, viszont Cailee Spaeny nagyobbat megy. A 25 éves Spaeny az utóbbi évek nagy felfedezettje és az itt látottak alapján biztosak lehetünk benne, hogy az Alien: Romulus-ban is emlékezeteset fog alakítani. Mindenképp kiemelném még Wagner Mourát, akit a legtöbben Pablo Escorbanként ismerhetnek a Narcos-ból. Moura itt egy nagydumás, nagyon laza fotóriporter, aki piál, bagózik, csajozik és szeret a középpontban lenni. Akad viszont egy rész, amikor ez az álca lehullik róla. Mikor a körülötte lévő szörnyűségeket már nem tudja tovább lenyelni és kitör belőle a pánik, a rettegés és csak üvölt bele a semmibe. Ez egy hátborzongató jelenet és a Polgárháború tele van még hasonlóan csontig hatoló, az ember emlékezetébe azonnal beleégő képekkel. Rob Hardy egyik pillanatban egy közelit mutat néhány virágról, máskor meg a benzinkút udvarán egy konténerben fellógatott, félholt fosztogatók jelennek meg előttünk. "Együtt jártunk gimibe" – mondja egyikükről a puskával a kezében feszítő redneck, aki egyfajta vadász-zsákmányként mutogatja Jessie-nek és Lee-nek az elejtett prédát. A zeneválasztás néha elég fura: a licencelt zenék némelyike igen furcsa párhuzamot állít fel a borzalmakkal, viszont mikor egy szál gitárra hangszerelt dallamokat hallunk, miközben szereplőink utaznak kocsival és a háttérben ég valamelyik város… az összes ilyen pillanat tényleg hidegrázós.
A kép forrása: UPROXX
Ha minden igaz, akkor ez volt Alex Garland utolsó filmje és a jövőben visszatér inkább az íráshoz (ne feledjük, hogy a 28 nappal későbbet is neki köszönhetjük). Nos, ha valóban így lesz, akkor ki lehet jelenteni, hogy Garland megcsinálta a saját magnum opusát. A Polgárháború egy veszett jó film lett, olyan intenzív jelenetekkel, hogy 109 perces játékideje egy szempillantás alatt elrepül. Érdemes moziban megnézni a hangzás miatt: mikor a terem minden sarkából süvítenek és koppannak a lövések, ott az ember akaratlanul is lejjebb csúszik egy picit a székben, nehogy találat érje. Viszont a romokban heverő Amerika miatt is érdemes a nagyvásznat választani – hátborzongató élmény látni, amint romba dőlt épületek és lezuhant helikopterek szegélyezik az utat. Igazán becsülendő, hogy manapság ilyen filmek nemhogy elkészülhetnek, de az A24-nek hála moziba is kerülhetnek. A sok szirupos szuperhős-maszlag meg CGI szörnybunyó mellett itt egy olyan alkotás, ami nem szórakoztatni akar, hanem elborzasztani. Teszi mindezt olyan hatásos, megalkuvást nem tűrő módon, hogy ezt így, ebben a formában csak nagyon kevés rendező merte volna bevállalni. Alex Garland bevállalta és meg is érdemli, hogy a Polgárháború ott legyen 2024 legjobb filmjei között.
