Roald Dahl 1964-ben (nálunk 1990-ben) kiadott Karcsi és a csokoládégyár című regénye annyira népszerűvé vált, hogy több filmadaptációt is kapott. Személyes kedvencem Tim Burton 2005-ös Charlie és a csokigyár filmje, amiben Johnny Depp keltette életre Willy Wonkát. Csakhogy magáról Wonkáról itt nem tudtunk meg annyira sok mindent. Voltak visszatérő emlékképei a gyerekkoráról, azonban a teljes előtörténetét nem ismerhettük meg – ezen kíván most változtatni a legújabb előzményfilm a Paddington rendezőjétől.
Főszereplőnk, a javíthatatlan álmodozó Willy Wonka (Timothée Chalamet) nem akar mást, mint jobbá – vagy inkább édesebbé – tenni a világot és elérni, hogy mindenkinek jusson csokoládé. A nagyvárosban igyekszik értékesíteni saját készítésű édességeit, azonban ezt a helyi bolttulajdonosok nem nézik jó szemmel, hiszen Wonka tényleg olyan csokoládéval bizniszel, aminek párja nincs kerek e világon – ez pedig nekik ugyebár elég nagy konkurencia. Igyekeznek hát ott keresztbe tenni főhősünknek, ahol csak tudnak, bár magát Wonkát sem kell félteni, hiszen képes maga alatt vágni a fát. Rögtön egy olyan helyen száll meg, ahol nem olvassa el az apróbetűs részt a szerződés megkötésekor (mivel nem is tud olvasni), és hamarosan máris az ádáz Suvickné (Olivia Colman) fogságában találja magát, ahol napi szinten robotolnia kell, amíg vissza nem tudja fizetni az adósságát. Ezen a helyen ismerkedik össze egy kislánnyal, Nudlival (Calah Lane), aki segít Wonkának az álmai megvalósításában, még akkor is, ha ez egyébként rengeteg veszéllyel jár.
Tim Burton verzióját azért is kedveltem annyira, mert rengeteg mindent megépítettek hozzá és nemcsak a CGI-re bízták a dolgot. A Wonkában viszont kifejezetten sok a számítógépes effekt, néha konkrétan az édességeken is, ami nekem elvett a varázsból. A 2005-ös filmben például egy nagyon szép jelenet Charlie születésnapja, amikor kibontja a csokoládét, amiben nincs ugyan arany-jegy, de legalább megosztja azt a családjával, hogy mindenki ehessen az édességből. Burton tisztában volt vele, hogy nem elég egy olyan filmet csinálnia, ami magán viseli a jellegzetes stílusjegyeit, hanem ha már egy csokigyár is helyet kapott benne, akkor el kell érnie, hogy a néző megkívánja a tejcsokoládét, a gumicukrot vagy a nyalókákat – és ebben a tekintetben remekül működött a Charlie és a csokigyár. A Wonka ezzel szemben CGI-bonbonokat dobál be, amik jól néznek ki, de valahogy mégsem fut össze a nyál az ember szájában.
Minden másban viszont nagyszerűen helyt áll a Wonka. Timothée Chalamet nagyszerű a főszerepben, bár ez a srác lényegében minden filmjében remek. Egyszerre idézi meg Gene Wilder és Johnny Depp karaktereit, de mégsem megy át ripacsba. Néha egészen visszafogott játékával egy igazán szerethető, szimpatikus Willy Wonkát kelt életre, akinek az édesanyjához fűződő kapcsolata itt jobban működik, mint Burton verziójában a Wilbur Wonkás vonal. Több éneklős-táncolós zenei betét is került a filmbe, ami hála az égnek nem lett annyira túltolva, mint Az éhezők viadala: Énekesmadarak és kígyók balladája esetében. Dob az egészen a magyar szinkron is, hiszen nagyon frappáns dalszövegeket sikerült összerakni és emellett minden egyes szereplő valóban remek szinkront kapott. Az elmaradhatatlan Umpa-Lumpa-dal ezúttal is kellőképp fülbemászó, a narancssárga bőrű, zöld hajú Hugh Grant pedig önmagában is elég komikus látvány.
A Wonka egy nagyon korrekt családi film lehet az ünnepekre. Kicsik és nagyok egyaránt remekül szórakozhatnak rajta, hiszen a történet kellőképpen érdekes, a zenei betétek látványosak, a színészek pedig egytől-egyig nagyon jók (még maga Mr. Bean, azaz Rowan Atkinson is feltűnik!) és végre megint azt tudom mondani, hogy a magyar szinkron telitalálat. Számomra olyan volt ez a film, mint egy macaron-válogatás, amit felbontva csak a CGI-ízesítésűt teszem vissza a dobozba. Karácsonyi mozizáshoz tökéletes, a szokásos popcorn/nachos helyett ezúttal viszont inkább valami édességet nassoljatok mellé!
Képek forrása: Esquire, IMDB, BBC
