Februárban jelent meg Steamen az atelier mimina alkotása, amely itthon nem sok figyelmet kapott, de ha már így a nyár végére befutott a többi verzió is, megnéztük, mire képes a cicafülű lány, valamint kis barátja. Amit elsőre sikerült leszűrni a trailerekből: óriási rákok és egyéb lények mellett táncolnak különböző boszorkák, miközben színes gömbök repkednek hősnő, Annika felé, akinek ritmusra kell azokat kivédeni/hatástalanítani, miközben vannak normál mászkálós és gyűjtögetős részek. Nos, talán nem véletlenül maradt ki a játék az év eleji szórásból… de ne legyünk előítéletesek, inkább nézzük meg, mit tartogat ez a különleges kaland.
Csak nem egy amnéziás hősnő?
Meglepő fordulat, mikor Annika a játék elején egy ismeretlen helyszínen, Spica szigetén tér magához, nem emlékezvén semmire, még a Giraffe néven bemutatkozó fiatalemberre sem, aki viszont szemmel láthatóan jól ismeri a cicafülű leányzót. Nem túl izgalmas nyitány, aminek a folytatása sem esik túlzásokba: Giraffe megmondja a tutit, miszerint van három dungeon, amit be kell járni ahhoz, hogy a bossokat legyőzve megszerezzük a mágikus erejű szilánkokat. Amikre persze szükségünk van. Így hát először a szellemekkel teli, misztikus helyszínnek indulunk neki, ahol aztán kiderül, hogy a játékmechanika sem túl izmos, kezdve Annika irányításától egészen a boss-harcokig.
Merthogy a leányzót dróton rángatják, finom mozgásra képtelen, ahogy eleinte úszni és ugrani sem tud, helyette viszont meggyógyul a mindenfelé elhelyezett kék kristályoknál, illetve a macska-madárijesztőknél menteni is képes. Az ellenséges szellemek buták és nem látnak három méternél távolabbra, így legalább könnyűszerrel el lehet őket kerülni. A főellenfél-harc meg koncepció szempontjából nem vészes, élesben viszont vicc. Annika kap egy varázsbotot, amivel a képernyő bal vagy jobb szélén érkező gömböket és csóvákat tudja hatástalanítani, természetesen ütemre és pontosan a kívánt cél eléréséhez, avagy így sebezhetjük ellenfelünket, aki egy idő után feladja a harcot, átadva ezzel az igényelt szilánkot.
Van valami varázslat
Elsőre ez az egész elég illúzióromboló, amin a szépen rajzolt, mangás átvezetők sem javítanak eleget, ráadásul az sem segít az összképen, hogy a Switch-verzió kimondottan csúnya a PC-s változathoz képest. Persze, valahol érthető, de a masina ennél a látványnál azért többre képes. Azon meg már csak jót nevettem, mikor az első szilánk megkaparintásával megszereztem az ugrás (!) képességét. Innentől az elvárásaim is minimumra álltak, a második dungeon és a vörösre főtt királyrák után pedig hálásan vettem tudomásul, hogy a leányzó végre nem fullad meg, ha vízbe esik, hanem, bár csak rövid ideig, de végre lehet vele rendesen úszni.
Szóval kicsit bugyuta és infantilis, kezdetleges és esetlen az egész, de az elejétől van valami megfoghatatlan és bájos hangulata. Kezdve a világ felfedezésétől a főellenfeleken és az egyébként inkább újabb és újabb pályaszakasznak mondható dungeonökön át a ritmusjátékos szekciókig, amiknél a lengén öltözött boszik lejtenek táncot. A nyúlcsalád például kimondottan cuki, amikor a csemetéket kell begyűjteni, de bőven van ilyen összetevő a játékban, avagy mindig van miért szeretni. Kár, hogy mellette technikailag nem túl acélos, ráadásul sok sebből vérzik nemcsak a megvalósítás, de maga a koncepció is.
Azért ha gyerekjátékként tekintünk rá, összességében kedves és ötletes alkotás, még ha nem is teljesen erőszakmentes. A lurkók kevésbé lesznek vele kritikusak, élvezik majd a ritmusjátékot, a lehetőségeket és a szép rajzokat. Kár, hogy ebből azért jóval többet is ki lehetett volna hozni, elvégre a kalandjátékos és ritmusjátékos keveredés nem annyira mindennapos, amihez a sziget is kiváló alapot nyújthatott volna, csak egy-két (három) fokkal kidolgozottabb formában.
