Amióta világ a világ, komoly viták vannak azzal kapcsolatban, hogy valódi játékosnak számít-e az az ember, aki a legkönnyebb szinten kezd bele egy-egy alkotásba, hiszen a magukat hardcore-nak mondó gamerek szerint a Normal fokozat után csak felfelé vezet az út. Régebben (értsd 10-15 évvel ezelőtt) én is úgy véltem, hogy az „ízimód” maga a megtestesült blaszfémia, ám mivel az idő vasfogai sem a reflexeimet, sem az idegrendszeremet nem kímélték, rá kellett döbbennem, hogy igenis van létjogosultsága a legkönnyebb szintnek, függetlenül attól, hogy milyen nevet aggattak rá a készítők. Idén például többször is előfordult velem, hogy órákig tartó szenvedés után beadtam a derekam, és lejjebb csavartam a kihívás mértékét, elkerülve ezzel a frusztrációt és az idegeskedést.
A DOOM: The Dark Ages megjelenése előtt elhatároztam, hogy bemelegítés céljából másodszorra is átrobogok a 2016-os rebooton és annak folytatásán, ám tisztán emlékeztem arra, mennyit szenvedtem az Eternal utolsó pályáival és extra kihívásaival, éppen ezért úgy döntöttem, ezúttal jó lesz nekem az I’m Too Young To Die fokozat. A sztori szerint az id Software lövöldéinek főszereplője úgyis egy két lábon járó húsdaráló, akitől rettegnek a démonok, így aztán beleélés szempontjából sem volt utolsó szempont, hogy vajba vágott kés módjára suhantam át a pályákon, és nem kellett bosszankodnom az állandó elhalálozás miatt. Az igazsághoz mondjuk hozzátartozik, hogy konzolon újráztam a szóban forgó FPS-eket, kontrollerrel pedig némiképp körülményesebb a tisztogatás, mindenesetre egy percig sem bántam meg a döntésemet, hiszen pokolian jól szórakoztam – méghozzá szó szerint. A The Dark Ages első néhány fejezetében viszont meglepve tapasztaltam, hogy a texasiak visszavettek picit (sőt, inkább nagyon) a nehézségből, szóval az előzményt már közepes fokozaton nyüstöltem, és szerencsére így sem lettek miatta ősz hajszálaim.
A Need for Speed Heat volt a második olyan játék 2025-ben, amiben egy idő után lejjebb kellett lépnem egy lépcsőfokot, nemes egyszerűséggel azért, mert 2013 környékén játszottam utoljára autós címmel, vagyis némiképp kijöttem a gyakorlatból. Szó se róla, számos versenyt letudtam Normal szinten, de ahogy nehezedtek a futamok és a rendőrökkel való kergetőzés, úgy vált egyre világosabbá, hogy már nem mozgok annyira otthonosan az autóversenyek világában, ergo muszáj meglátogatnom a Beállításokat, ha el kívánok jutni a célvonalig. Ezt követően már szerencsére semmi gondom nem volt a haladással, sőt kifejezetten gyorsan pontot tettem a sztorimód végére, ám az opcionális tennivalóknak csak egy részét csináltam meg, mert rájöttem, hogy nem köt le annyira a kocsikázás, mint az Underground 2 és a Most Wanted idején. A Forza Horizon 6-ra azért biztosan ránézek majd a Japán setting miatt, de a bagóért beszerzett Need for Speed Unbound még valószínűleg sokáig fog porosodni a garázsban.
Végezetül itt van nekünk az instant klasszikussá avanzsált Clair Obscur: Expedition 33, amit többek között én is év játékának kiáltottam ki, miután lepergett a stáblista. A Heat-hez hasonlóan a szívbe markoló kalandot is közepesen kezdtem, ám mivel a Sandfall Interactive mesterműve volt életem első JRPG-je, meglehetősen meredeknek bizonyult a tanulási görbe. Ha az új műfajjal történő ismerkedés esetleg nem lenne elég, a reakcióidőm is sokat romlott az évek során, így az egyre nagyobb odafigyelést és gyorsaságot igénylő hárításokkal sem tudtam mit kezdeni – ez mondjuk nem itt derült ki először, a szintén a parryre épülő Lies of P is rengeteg fejtörést okozott anno. Mivel a stúdió debütáló címében a sztori és a karakterek érdekeltek leginkább, nem szégyellem magam amiatt, hogy igyekeztem olcsón megúszni az egyébként remekbeszabott összecsapásokat, sőt, szerintem csak rontott volna az élményen, ha leragadok a combosabb főellenfeleknél. Ti miként viszonyultok ehhez a témához? Szerintetek ciki, ha valaki a legkönnyebb fokozaton (is) hódol a kedvenc hobbijának, vagy ti magatok is ráböktetek már párszor az Easy módra?
Borítókép forrása: Steam
