Őszintén megmondom, általában óvatosan szoktam közelíteni a játékok alapján írt könyvekhez, ugyanis tapasztalataim szerint a legtöbb szerző, akit megbíznak egy ilyen kötet megírásával, nem tud mit kezdeni a két médium egymástól gyökeresen eltérő eszközkészletével, és így a végeredmény a legjobb esetben is szürke, középszerű szöveg lesz. Pont ezért nem voltak nagy elvárásaim az Assassin’s Creed Valhalla: Geirmund Sagájával szemben sem, azonban Matthew J. Kirby regénye alaposan meglepett, ugyanis, bár közel sem hibátlan, a maga nemében abszolút szórakoztató.
Wessex-nek el kell esnie
Az első dolog, amit muszáj leszögeznünk a Geirmund Sagája kapcsán, az az, hogy ez nem az Assassin's Creed Valhalla kampányának átirata. Igaz ugyan, hogy a regény nagyjából a program sztorijával egy időben játszódik, és a két cselekmény között is sok párhuzamot lehet vonni (egy fiatal, ambiciózus viking harcos hátrahagyja elkényelmesedett szüleit, hogy Angliában kezdjen új életet stb.), azonban a könyv Eivor helyett egy másik főhőst kapott, és így egy másik szemszögből mutatja be a Brit-szigetek viking megszállását, illetve a szászok és Alfréd ellenállását a hódítókkal szemben.
A könyv főszereplője a címben is felbukkanó Geirmund, aki szülei békeszeretetét megunva két emberével csatlakozik az Angliába vonuló dán hajóhadhoz, egyetlen célja pedig nem más, mint hogy Wessexet meghódítva földet és hírnevet szerezzen magának a nagyravágyó Guthrum király oldalán. Nem a világ legbonyolultabb sztorija, az biztos, azonban a cselekményt így is bőven elviszi a hátán, az pedig külön örvendetes, hogy az Assassin’s Creed Valhalla kampányának ismerete sem szükséges a regény megértéséhez, így azok is bátran belevághatnak az olvasásba, akiknek kimaradt a játék.
Egyszerű, mint az egyszer egy
Felépítését tekintve a Geirmund Sagája egy klasszikus, entry-level akció/kalandregénynek mondható. A viszonylag egyszerű cselekmény szépen, tempósan halad előre, és bár hatalmas írói bravúrokkal nem találkozunk a kötetben, a szövegnek így is van egy nagyon kellemes ritmusa, ami könnyedén magával ragadhatja az embert. Épp ezért, bár a könyv maga elég vaskos, mégsem nevezhető nehéz olvasmánynak, igazából egy délután/este alatt letudható, ha az embernek megvan hozzá a kellő szabadideje és lelkülete.
Néhol azonban sajnos a remek tempó ellenére is érződik, hogy a Geirmund Sagája túl hosszú lett. A cselekmény időről időre hajlamos ellaposodni és leülni, és ezeknél a részeknél az embernek azért csak eszébe jut, hogy egy jó száz-százötven oldalt nyugodtan ki lehetett volna vágni a kötetből, hiszen az ilyen regények egyik legfontosabb tulajdonsága és fő húzóereje pont a pörgős ritmus kéne, hogy legyen. A helyzet persze egyáltalán nem katasztrofális, avagy a Geirmund Sagája így sem nevezhető nyögvenyelősnek, csak épp néhol érződik rajta, hogy egy kis vágással lehetett volna sokkal jobb is.
Ha pedig már a tempónál és a felépítésnél tartunk, érdemes még kiemelni a kötet végét, ami nagyon lóg a levegőben, és igazából két történetszálat leszámítva nem is zár le semmit. Ezt pedig valószínűleg a szerző is érezhette, a könyv ugyanis kapott egy nyúlfarknyi epilógust, ami villámgyorsan, pár bekezdésben próbálja lezárni Geirmund teljes életét, azonban ez a megoldás bőven hagy kívánni valót maga után, és alaposan hazavágja a komplett befejezést.
Amikre viszont egy rossz szavunk sem lehet, azok a csatajelenetek. A témából adódóan több hatalmas összecsapás is szerepel a regényben, ezeket pedig szerencsére nagyon eltalálta a szerző, ugyanis se nem túl rövidek, se nem túl dagályosak, emellett pedig nem szárazak, de nem is tobzódnak az öncélú erőszakban. Persze néhány véresebb megmozdulásra így is érdemes számítani, avagy nem beszélhetnénk viking regényről, ha pár fejet nem csapkodnának szét baltával, de ezek a leírások sem olyan vészesek vagy naturalisztikusak, hogy nagyon félni kelljen tőlük.
És összeesküdni ki fog?
Alapjait tekintve a Geirmund Sagája épp ezért egy abszolút korrekt akcióregénynek mondható, azonban van egy fájóan nagy hiányossága is: szinte egyáltalán nem aknázza ki az Assassin’s Creed háttérvilágában rejlő potenciált. Bár a fülszöveg még utalgat rá, hogy Geirmund és emberei Angliában egy ősi, titkos háborúba fognak belekeveredni, azonban a valóságban a regény gyakorlatilag teljesen parkoló pályára teszi a templomosok és az asszaszinok konfliktusát, hogy ehelyett Wessex meghódítására fókuszálhasson.
Persze említés szintjén néha azért előkerül a két frakció, Ravensthorpe-ban például feltűnik Hytham, illetve a regény végén az egyik fontosabb mellékszereplőről kiderül, hogy jó eséllyel templomos, de ennél fontosabb szerep nem jut a Ubisoft játékait alapjukban meghatározó ősi konfliktusnak. Épp ezért a Geirmund Sagája végeredményben inkább érződik egy misztikus elemekkel meghintett történelmi kalandregénynek, semmint egy Assassin’s Creed-adaptációnak, ami akárhogy is nézzük, elég komoly kihagyott ziccer.
Irány Anglia!
Mindent összevetve azonban az Assassin’s Creed Valhalla: Geirmund Sagája hiányosságai ellenére is egy nagyon kellemes könyvnek mondható. Igaz, az asszaszinok és a templomosok fájóan hiányoznak, ahogy a cselekmény tempója sem mindig a legideálisabb, azonban a regény így is egy sodró lendületű, izgalmas olvasmány. A játék kedvelőinek épp ezért mindenképp ajánlott a beszerzése, de akkor is érdemes lehet elgondolkodni a vásárláson, ha csak valami egyszerű, könnyed és pörgős olvasmányt keresünk magunknak, az eredeti program ismerete ugyanis nem feltétlen szükséges a regény megértéséhez.
