Vannak nevek, amelyek nehezebbek a márványnál, és vannak legendák, amelyekbe még a rozsda is belemar. Amikor a Sony a legutóbbi State of Play során, minden előzetes fanfár nélkül a világ elé tárta a God of War: Sons of Sparta-t, a csendet nem az áhítat, hanem a kétely törte meg. Kratos nem egy következő mitológiai utazásra repített el bennünket az ismeretlen jövőjét illetően, hanem egy olyan korba repültünk vissza általa, ahol a játékosok kegyeit már nem adják ingyen a dicső múltért. A kritikusok tolla ezúttal nem dicsőítő énekeket írt, hanem rideg diagnózist, és a 64 pontos Metacritic-átlag egy olyan seb a széria becsületén, amelyet még a spártai düh sem tudott azonnal elfedtetni. Még David Jaffe, a mítosz teremtője is keserű szavakkal illette saját szülöttének legújabb hajtását. Ám a művészet és a piac sötét erdeiben is megeshet néha, hogy a leggyengébbnek kikiáltott vadász hozza haza a legnagyobb zsákmányt. Miközben a szakma az elkerülhetetlen bukásról vizionált, a számok birodalmában Kratos szép csendben, de kíméletlenül tiporta el a konkurenciát. Február hava nem a bukásról, hanem egy különös, dacos diadalról tanúskodik, a név erejéről, amely akkor is ragyog, ha a tartalom fénye megkopott.
Borítókép: PlayStation
