Ha március, akkor Oscar-gála, a nagy esélyesek között pedig ott van az amerikai pingpong showman, Martin Reismanról szóló Marty Supreme-film is, ami rendesen bővelkedik túlkapásokban, már ami a hitelességét illeti. Ezzel persze nincs is semmi gond, a bajnok asztaliteniszező alakja inkább csak inspirálta Timothée Chalamet Harry Potter-szemüveges, ceruzabajuszos főhősét - vagy mondjuk inkább úgy, hogy főgonoszát?
1952-ben New Yorkban járunk, főszereplőnkben, a huszonéves cipőbolti-eladóban pedig buzog az ambíció, na nem azért, hogy boltvezető legyen, bármennyire is szeretné ezt a nagybátyja, aki egyben a főnöke is: az asztalteniszben akar bizonyítani, ahol az amerikaiaknak egyelőre nem osztottak lapot. Marty az álmait szövögeti és saját márkájú labdáját igyekszik szabadalmaztatni Marty Supreme néven (ego az van), a cipőbolt raktárhelyiségében pedig egykori gyerekkori jóbarátjával, a férjes Rachellel (Odessa A’zion) hancúrozik, ezek a pásztorórák pedig nem maradnak következmények nélkül. Hiszen Martynak még az ivarsejtje is célba érő típus.
Rachel szíve azonban most másodlagos, persze mindig is az volt, Marty ugyanis az a típusú ember, akinek a legfontosabb messze önmaga, mindenki más pedig csak jóval később következik a sorban. A cél most épp a wembleyi világbajnokság, Marty pedig el is jut Nagy-Britanniába, ahol nemcsak a pingpong-tudásával villog, de a showmanségével is. A fiatal srác pontosan tudja, mivel hívja fel magára a sportújságírók figyelmét is, simán belefér neki például az is, hogy magyar-zsidó játékostársa, Béla koncentrációs táborban töltött éveiről sztorizgasson. Szerinte ugyanis, ha egy zsidó viccelődik a holokauszton, azzal az égvilágon semmi gond nincs, és mivel ő maga is zsidó, számára ez megengedett. Bélát egyébként Röhrig Géza játssza, akit az Oscar-díjas Saul fiából is ismerhettek.
Ezt követően pedig gyakorlatilag annyi minden történik, hogy felsorolni is nehéz lenne, de azért teszünk egy próbát: erotikus megszállottság egy megkopott hollywoodi filmcsillaggal (Gwyneth Paltrow alakításában); kádbaleset, amelynek eredményeként egy kutya rosszul kezdi venni a levegőt; Abel Ferrara kultikus rendező cameója és a főszereplő pucér hátsójának elfenekelése egy pingpongütővel. De elég-e mindez, hogy egy emlékezetes filmet kapjunk?
Ami jó:
- Timothée Chalamet az idei Oscar-gála egyik nagy esélyese, és való igaz: ennél jobb alakítást a férfi főszereplő kategóriában, mint amit ő letett az asztalra, a tavalyi év folyamán nem kaptunk.
- A kereken 30 éves Chalamet ugyanis zseniálisan játssza ezt az önző, nárcisztikus, némely perceiben már-már szociopata figurát, a „celebet”, aki úgy érzi, hogy rá nem vonatkoznak a szabályok, és akiben csak egy dolgot tudsz tisztelni, de azt nagyon: a megállíthatatlanságát.
- Valószínűleg ez eredményezi azt is, hogy amikor Japán legfényesebb pingpong-csillaga, Koto Endo (a valóságban is siket bajnok Koto Kawaguchi) és Marty a legeslegvégén összecsapnak, utóbbinak szurkolsz. Nem tiszta szívedből, mert egy erkölcsileg ennyire szürkezónás fazonnak nehéz tiszta szívedből szurkolni, de azért szeretnéd, hogy nyerjen. Talán azért is, mert Marty nemcsak a körülötte lévőket áldozza fel a siker oltárán, de lényegében még önmagát is: megalázkodik, könyörög, ha kell, sőt még arra is képes, hogy hagyja, hogy egy ellenszenves pénzember pingpongütővel elfenekelje. Chalamet egyébként nem kért testdublőrt, szóval valóban az ő pucér hátsóját láthatjuk a filmben.
- A’zion Rachelje elsőre egy naiv, szerelemből megesett lánynak tűnik, valójában azonban abszolút méltó ellenfél. Ez a történet előrehaladtával nyer megerősítést.
- Paltrow érett, finoman ironikus játéka ugyancsak hozzátesz a filmhez, de nemcsak a játéka, hanem a karaktere is: amikor Marty azt hiszi, sikerült elcsavarnia a nála jóval idősebb Kay fejét, valójában csak félig érti azt a játszmát, amit a nő játszik. Az egykori filmcsillag nem passzív trófea, hanem egy nagyon is tudatos figura, aki legalább annyira kihasználja Martyt, mint Marty őt.
- A történet bizonyos pontjain kapunk pár hiperaktív, túlpörgetett jelenetet, ami komolyan képes magába szippantani a nézőt. Kár, hogy... na de erről majd egy hangyányival később.
- A zene legtöbbször ’80-as évekbeli, sokszor pulzáló és idegesen vibráló, ami szuperül passzol Marty energiáihoz, akivel annyi minden történik néhány nap leforgása alatt, mint valakivel egész életében sem.
Ami nem jó:
- Bár kapunk jó néhány kifejezetten intenzív jelenetet, a cselekmény némely pontján meglepően leül az atmoszféra. Ez azt eredményezte, hogy a film közel felét gyakorlatilag untuk.
- A Marty Supreme-nek sokkal, de sokkal rövidebbnek kellett volna lennie, és így jó eséllyel elkerülhetők lettek volna azok a tempóhibák, amelyek végül egy hullámvasutat eredményeztek: pörgős és unalmas részek le-felváltják egymást. Egy feszesebbre vágott változatban a film energiája valószínleg jóval kevésé fulladt volna ki.
Fonákkal győz a Marty Supreme?
Nem, de megvannak a maga érdemei. Nemcsak Marty nem ismeri önmagát, de valójában a néző is félreismeri őt, legalábbis bizonyos szempontból, és a film ebből a szempontból kifejezetten jól játszadozik a nézővel. Marty elszántságát egészen a végéig sikeréhségnek, a külső elismerés utáni hajszának bélyegezhetnénk, valójában azonban másról van szó, és erre ő maga is csak a legeslegvégén jön rá, amikor legyőzi Endót. Főszereplőnknek ugyanis elég annyi, hogy tudja, nincs nála jobb a világon, és amikor ez bizonyosságot nyer, azaz diadalmaskodik a japán felett, újra képes empátiát és szeretet mutatni mások felé. Josh Safdie rendezése bizonyos szempontból elgondolkodtató, a néző pedig nehezen tudja hova tenni ezt a fiút, aki mintapéldája az emberi önzésnek, és aki olykor olyan idegesítő, hogy legszívesebben behúznál neki – közben pedig mégis neki szurkolsz Endo ellen. A Marty Supreme nem egy tipikus sportfilm, és ezt értékeljük is benne, az viszont már kevésbé, hogy a két és fél órára NYÚJTOTT film egy számottevő részét, nincs mit szépíteni, untuk. Ez pedig, ha nem is teszi teljes mértékben semmisé a film pozitívumait, de lényegesen rontja az összképet, mert azt eredményezi, hogy nem tud úgy istenigazából magába szippantani. Márpedig egy Oscar-díjas alkotásról ez a minimum, amit elvár az ember.
