Aki régebb óta követi már az oldalt, az tisztában lehet vele, hogy nagyon odavagyok a horror műfajért. Legyen szó filmekről, játékokról vagy bármi egyébről, engem azonnal meg lehet venni akármivel, ami kapcsolódik a horrorhoz. Ez azzal jár, hogy nagykanállal fogyasztom természetesen a horrorfilmeket is, amiknek többsége még évek múltán sem jut el nemhogy a hazai mozikba, de DVD vagy Blu-ray kiadásba sem. Éppen ezért arra gondoltam, elindítom a Para-Péntek rovatot, amiben rendre három olyan horrorfilmet mutatok be nektek, amiket nem biztos, hogy ismertek, viszont a műfaj rajongóinak érdemes lehet rájuk nézni – kezdjük is a heti csemegékkel!
Aterrados / Terrified (2017)
Az argentin Aterrados elején megismerünk egy házaspárt, akik közül a feleség hangokat hall a konyhában, méghozzá a mosogató lefolyójából. Pár percre rá az éjszaka közepén felkel és kimegy a fürdőbe, majd a férje hangos dübörgésre ébred. Eleinte a szomszédra gyanakszik, át is szalad hozzá, nyomja a csengőt veszettül, de nagyon úgy néz ki, hogy a drága szomszéd vagy nincs otthon, vagy nem akar vele beszélni. A férj nagy dérrel-dúrral hazatér, azonban a dübörgés csak tovább folytatódik. Ekkor már feltűnik neki, hogy mintha a fürdőszobából érkeznének a hangok. Mikor benyit, borzalmas látvány fogadja: a halott feleségét valami földöntúli erő a levegőben ide-oda dobálja és csapkodja a falnak. A férj természetesen sokkot kap, amennyire erejéből még telik, megpróbál segíteni az asszonyon, de már késő.
(Forrás: Modern Horrors)
Erős kezdés? Mindenképp. De nézzük tovább a történetet, mert az Aterrados itt még csak bemelegít. A nő meghalt, a rendőrség szemében a körülmények pedig egyértelműen gyilkosságot sejtetnek, ezért annak rendje s módja szerint le is tartóztatják a férfit. Azonban érkezik három paranormális esetekben jártas kutató, akik szentül hiszik, hogy nem gyilkosság történt és nekilátnak kivizsgálni az ügyet. Tulajdonképpen a film három történetből áll össze: az egyik a rejtélyes szomszédé, a másik az utca túloldalán élt, ám tragikus körülmények között elhunyt kisfiúé, a harmadik pedig mindezek összekapcsolása, mikor a három fős kutató-brigád egy nyomozóval együtt nekiáll kivizsgálni az eseteket a helyszínen. Őszintén szólva semmit nem vártam ettől a filmtől, sőt, a kissé gagyi plakát alapján még féltem is, hogy megint valami olyasmibe futok bele, amit idő előtt inkább kikapcsolok, de ezúttal pozitívan csalódtam. A hangulat például remek, a beijesztések parádésan jól eltaláltak, a látványvilág pedig kellően komor. Bár argentin alkotással van dolgunk, engem leginkább a 2000-es évek végén érkezett spanyol horrorokra emlékeztetett, ahol pont annyira fontos volt a megfelelő atmoszféra megteremtése, mint a hatásos ijesztgetések. Itt erre remek példa a sírból visszatérő kisfiú esete, aki igazából csak dermedten ül az étkezőasztalnál, de rendkívül creepy megjelenése és az a bizonyos elfordulás a végén simán elérik, hogy az ember hátán felálljon a szőr a jelenet láttán.
(Forrás: Rotten Tomatoes)
Mint horror, szerencsére remekül működik az Aterrados. A három történet alapból megállná a helyét még önálló filmként is, kellő mennyiségű feszültséget és misztikumot sűrítettek mindegyikbe, az emlékezetes rémalakokról már nem is szólva. A halott kisfiú például számomra legalább annyira para volt, mint A ház, amit Jack épített kipreparált gyereke. A sztori teljesen korrekt, mint említettem, tulajdonképpen három történetet kapunk egyetlen filmben, ami így végig képes fenntartani a figyelmet és persze a kellően nyomasztó hangulatot. Talán a színészek egy kicsit gyengébbek az átlagnál, de ez sem zavaró igazán, csak akkor tűnik fel, ha túl nagy elvárásokkal ülünk le a film elé. Ha azonban egy igazi csemegére vágyunk és szeretjük az ijesztgetős, kísértetekkel teli történeteket, akkor az Aterrados remek választás lehet!
Pyewacket (2017)
A harag sokszor szörnyű tettekre sarkall minket. Egy-egy meggondolatlanul kimondott szó talán még a jobbik eset, de amikor egy ordas nagy családi veszekedés után életre hívunk egy gyilkos démont, az már más tészta. Leah (Nicole Munoz) a saját bőrén tapasztalja meg mindezt, mikor olyasmit tesz, amit utána legszívesebben visszafordítana – de már késő. Leah egyébként a tipikus, okkult-dolgok iránt megszállottan érdeklődő tini, aki feketére festett körmökkel és a hátizsákján HIM-felvarróval mászkál. Barátai is olyanok, mintha épp egy dark wave/goth partiból jöttek volna az Akváriumból, az igazán kemény dió azonban Leah anyja (Laurie Holden), aki egyszerűen nem képes feldolgozni férje halálát. Emiatt piál, depizik és végül arra a következtetésre jut, hogy el kell költözniük a házból, mert ott minden csak a volt férjére emlékezteti. Szegény Leah pedig akaratlanul is, de rááll a dologra, viszont egyre jobban forr benne a düh az anyja iránt, aki sorra fosztja meg életének legfontosabb részeitől (barátok, suli, szerelem, satöbbi) a saját önös érdekei miatt.
(Forrás: Mostmortem)
Leah az új házuktól nem messze, az erdő közepén végrehajt egy rituálét, életre hívja a Pyewacket nevű démont, hogy az végezzen anyjával. A harag vezérli, ezért meggondolatlanul cselekszik, de mire felfogja tettének súlyát, már túl késő. Az első néhány napban még nem történik semmi, aztán egyszer csak dobogás és léptek zaja hallatszódik a padlásról. Szegény Leah nem tudja mihez kezdjen, ezért goth barátaitól próbál segítséget kérni, akik közül persze akad aki szkeptikusan fogadja a lány vallomását – el is viccelik –, de legjobb barátnője például hisz neki, és vállalja, hogy náluk alszik, történjen bármi is (spoiler: történik is!). A sztori egyébként szépen formálódik, a kezdeti bizonytalanságot egyre inkább felváltja a rettegés, a végjátékban pedig végre tiszteletét teszi maga Pyewacket is, akit igazán hátborzongató módon alkottak meg. Amikor előmászik a házból, az valami zseniális jelenet! Egyedül csak azt sajnáltam, hogy a filmvégi csavart már korábban lelövik, pedig ügyes húzás lett volna végig bizonytalanságban tartani a nézőt, hogy akkor ki kicsoda valójában. Sebaj, ettől függetlenül is remek horror a Pyewacket, ami nem annyira a jumpscare-jelenetekre, sokkal inkább a feszültség folyamatos növelésére épít, miközben a démonos körítés mellett a háttérben egy felnövéstörténet és egy komoly anya-lánya kapcsolat is munkálkodik. Oké, azért ijesztgetéseket kapunk így is, és a film vége például tényleg parádésan jól teljesít ebből a szempontból, de összességében ez egy jóval komolyabb hangvételű alkotás.
Hagazussa: A Heathen's Curse (2017)
Mivel a 2015-ben kijött, eredeti folklórból táplálkozó The VVitch az utóbbi időkből az egyik legnagyobb kedvenc horrorfilmem, állandóan keresgélek, hogy hol találhatnék hasonlót, ami ennyire helyén kezeli a boszorkányság témakörét, és nem csak abból áll, hogy feketébe öltözött nők lovagolnak cirokseprűn a telihold fényében. Mivel sorozatban a könnyedebb hangvételű Chilling Adventures of Sabrina tökéletesen betalált nálam, mindenképp szerettem volna valami olyasmit is, ami nehezebben fogyasztható. Mert a The VVitch aztán minden volt, csak épp könnyen befogadható nem, és ez speciel egyáltalán nem is baj, hisz maga az érintett téma is jóval túlmutat a komfortzónán. A Hagazussa akkor jött velem szembe, mikor a Rotten Tomatoes horrorfilmes listáit böngésztem, ahol bizony az egyiknél első helyen szerepelt a film – méghozzá majdnem 100%-os értékeléssel. Nagyon kíváncsi voltam, hogy a németek miként formálják a saját képükre ezt az egész boszorkányság dolgot, és azt kell, hogy mondjam, a Hagazussa parádésan jól sikerült! Nyilván nem lesz belőle akkora klasszikus, mint a The VVitch – pedig bőven megérdemelné! –, de jóval több van benne, mint amit elsőre gondolnánk róla!
(Forrás: IMDB)
A 15. században, az Alpokban játszódó történet középpontjában Albrun áll, aki kislányként a nagymamájával él a hófödte hegyekben, a civilizációtól elzárva. A bigott falusi népek megvetik őket, boszorkányoknak tartják mind a kislányt, mind a nagymamát, és néha-néha megjelennek maszkokba öltözve a ház körül, hogy a frászt hozzák rájuk. Egyértelműen azokban az időkben járunk, amikor az emberek még félték a boszorkányokat, rettegtek sötét hatalmuktól és el akarták űzni őket, minél távolabbra. Egy napon Albrun mamája megbetegszik. Irtózatos kelések jelennek meg a testén, az ételt kihányja, lázálmok gyötrik és magában beszél – a pestis jelei mutatkoznak rajta. Aztán egy éjjel a betegség eltűnik, a nagymama pedig az ágyába hívja a lányt, aki mit sem sejtve mellé bújik. Azonban a mellette fekvő alak már nem a nagymamája többé. Mikor Albrun meglátja, hogy a vénasszony vért nyalogat az ujjairól, kiszökik az ágyból és elszalad. A nagymama ekkor fékevesztett tombolásba kezd, majd kirohan a sötét éjszakába. Másnap Albrun az erdő közepén találja meg, holtan, körülötte fekete kígyókkal. Innentől Albrun magára van utalva, egyedül kell túlélnie. A film négy részletre oszlik, amiket a Shadow, Horns, Blood és Fire alcímek jelölnek. A második részben Albrun már felnőtt nő, ugyanabban a viskóban él, kecskéket tart és van egy kisbabája. Megismerkedik egy kedves asszonnyal, aki úgy tűnik, hogy nem néz rossz szemmel rá, nem veti meg. Ha a kígyók nem lettek volna elegendőek, kettejük „barátsága” nyíltan megidézi a kísértést (a nő még egy szép piros almát is ad Albrunnek), ám a dolgok hamar megváltoznak. A falusi pap átadja a nagymama koponyáját, ezzel egyértelműsítve a kitagadás tényét, Albrun pedig hamar rájön, hogy akiket a barátjának hitt, azok valójában ugyanúgy megvetik, mint a falusiak, és borzalmas terveket szövögetnek vele kapcsolatban. A bosszú pedig nem maradhat el.
(Forrás: Talk Film Society)
Nem szeretnék többet elárulni a történetről, de arra mérget vehettek, hogy nem lesz egy leányálom! A kegyetlenség legmélyére szállunk alá, miközben Albrun egyre többször hallja halott nagyanyja hangját, amint őt szólítgatja. Egy erdei begombázás után – nem vicc, tényleg hallucinogén gombát fogyaszt szerencsétlen nő – aztán elszabadul a pokol, és totálisan érthetetlen jelenetek követik sorra egymást. A végkifejlet meghökkentő, bár elsőre úgysem fogjuk érteni, de ösztönöz arra, hogy utánaolvassunk a témának, és kicsit jobban elmélyedjünk benne. A fényképezés gyönyörű, a zene (de inkább csak zaj) legalább annyira hátborzongató, mint a The VVitch esetében, a színészek jók, a rendezés profi, a 102 perces játékidő pedig éppen elegendő. A Hagazussa pont annyira nehezen befogadható, mint a The VVitch volt annak idején, viszont pont emiatt legalább annyira fontos film ez is. Nem megy át művészieskedőbe, végig megmarad a realitás vérmocskos talaján, és pont emiatt érdemes próbát tennie vele mindenkinek!
Köszi a figyelmet, a jövő héten ismét jövök három filmmel!
