Van úgy, hogy az embert elutasítják. Nehéz néha, de tovább kell menni, hogy ráleljünk az igazi boldogságra. Ez a játék lényege és mondanivalója, még ha annyiszor hallottuk is már, még mindig releváns. És örökre az is marad.
Sokféle játékot lestem már meg a Guru miatt, de azt kell mondanom, mindig meg tudok lepődni, miféle dolgok esnek be az e-mailek közé. Meg se merem említeni milyen elborult visual-novelekkel szór meg némelyik japán indie-kiadó. De most épp egy nagyvárosok felett repkedő, és párt kereső galamb szerepébe élhettem bele magam pár órára. London városával indítottam – nem véletlenül szerepel a nevemben, hogy brit –, és elindultam a szerelem megtalálásának rögös útján.
Galamb lyukból galamb szél fúj
A Pigeon: A Love Story (röviden PALS, ami extra vicces nekem valamiért) legnagyobb dobása a valós méretarányú pályák. Igen, nem vicc. Még ha nyilvánvalóan nem is ultrabrutál grafikával van megáldva a játék, érezhetően foglalkoztak vele rendesen. London, New York, Amszterdam, Tokió, Párizs és egy titkos pálya (amit nem lőnék le) áll rendelkezésre. Némelyik méretesebb, némelyik kevésbé, némelyiken milliós nagyságrendű a galambfelhozatal, máshol pár százezer. A játékmenet nagyon egyszerű és monoton: galambként repkedve huhogjon a játékos a milliónyi galamb nyakába, akik néhol kedves, néhol kevésbé kedves szavakkal küldenek el a jó édes… oda. És egy darab van csak, aki azt fogja mondani: „Gyere párosodni, Galambéla!” Szóval folyamatos huhogás meg egyéb galambhang kiadása a cél. Néha az elutasító felek benyögnek valamit arról, hogy nagyjából milyen irányba kellene haladnunk, hogy megtaláljuk életünk párját, de ez sokszor nem egyértelmű. Hozzátenném, idővel mindig elkezdtem ignorálni a nyomokat, hogy merre is kéne mennem… egyszerűen annyira jó érzéssel töltött el a légi felfedezés. Csak megnézem már még azt az épületet is ott! Meg azt! Meg amazt! És azon kaptam magam, hogy csak úgy repkedek a nagyvilágban.
A játék szerencsére annyira hangulatos és chill, hogy mindenféle fejtörés nélkül repkedek meg nézelődök a városok bármelyikében. Minimális játékelem a látványosságok felfedezése, ez nyilván annyit takar, hogy ha közel megyünk a Big Benhez, akkor azt meglátogattuk, és visszatölti a turbékolási képességet. Igen, van ilyen. Ha túl sokat kurrog a Galambéla, akkor bizony elfárad, szóval fel kell csipegetni a levegőben valamiféle magokat. A PALS egy lassú játék, egy rohanó világban, ahogy a fejlesztők mondják. Nincs ellenfél, nincs időlimit (bár van olyan achievement, ami időlimithez kötött!), a legnagyobb akció egy-egy hirtelen megtett manőver esetleg. Még a hint rendszert is ki lehet kapcsolni, és teljesen vakon repkedni a fehér galambunk megtalálása érdekében. Kifejezetten nehéz írni erről egyébként, mert nagyon minimál. A hangulat az, ami viszi. Természetesen nincs ebben 8–10 órányi játékmenet, legalábbis az átlag, aki hozzányúl, az max. 4–5–6 órát fog belefektetni, attól függően, mennyire fekszik neki mindez. A legtöbb videojáték folyamatosan rángatja a játékos figyelmét: menj ide, szerezz meg valamit, győzz le valakit, fejlődj, oldj fel, nézd meg ezt az átvezetőt. A PALS ezzel szemben békén hagy. Repülsz, nézelődsz, hallgatod a zenét, néha megpróbálsz egy újabb galambot megszólítani, aztán mész tovább. Furcsa módon pedig egy idő után mindez egészen meditatív élménnyé válik, amiben jó érzés elmerülni.
Kedves kis angyalom, érted fáj a szívem nagyon
A „tű a szénakazalban” effektus sajnos (vagy szerencsére?) egy olyan játékmechanika, amivel még csak nagyon ritkán találkoztam a videojátékiparban, pedig biztosra veszem, hogy lenne ilyesmire felvevőpiac. Furcsa párhuzam lesz, de leginkább az Euro Truck Simulatorhoz tudnám hasonlítani… lényegében ott sem történik semmi, mert nem a történés a lényeg, hanem az, ahogy jelen vagy az adott szituációban, az adott hangulati körülmények között. És hogy a végső közhelyet is ellőjem végre: „Nem a cél a lényeg, hanem maga a megtett út!” Egyébként le lehet szállni bizonyos épületek tetejére, hogy szétnézz. Nem tudom, sok értelme nincs amellett, hogy gyűjtöd ezeket a helyeket is a híres nevezetességek mellett. Az egyszerű grafika mellett is nagyon érdekes a játék technológiai háttere. Alapból a térképadatokból felépített játéktér szerintem sok egyéb érdekességre adhat lehetőséget a jövőben, de a milliószámra mozgó fekete/piros galamblények százezres nagyságrendben mozognak, szimulálva a reális madárkodást. Zeneileg és hangok terén is teljesen rendben van a dolog, és elég büszkék is erre a készítők. A lágy dallamok végig tartják a hipnotikus állapotokat, egy percig nem zökkent ki semmi az élményből. Imádom a minimapot, meg ahogy számolja, hogy mennyi galamb utasította vissza Galambélát, illetve ahogy a csempeszerűen feldarabolt pályán az adott kis szekción belül hány galambszázalékot értem el. Tetszene egy Budapest-pálya is természetesen, ezt csak így csendes megjegyzésként ideszórom. Kedves Wristwork, Budapest és környéke, Dunakanyarral, Feriheggyel, mindennel, mint fizetős DLC, légyszike!
Majdnem elfelejtettem! Van benne co-op multi! Egyszerre akár nyolc spannal tudjuk veretni a galambéletet, ráadásul kétféle játékmód is van: egymás megtalálása, mint végcél, illetve hogy ki találja meg először élete szerelmét. Sajnos ezzel nem sikerült próbálkoznom, egyszerűen nincs olyan barátom, aki galambnak állna. Ezért hiába vártam tátott szájjal a sült galambot, nem jött. Idegennel nem annyira vennék részt szívesen egy ennyire intim kapcsolódásban. Búgás, meg turbékolás…szóval értitek. Ha bárki megkérdezi, mi ez a játék, és miért van benne már most öt órám Steamen, csak ezt fogom válaszolni:
Figyu, London egyik végéből átrepülhetsz a másikba, valid méretarányokkal! Semmi értelme, semmi lényege, nem történik semmi, és ettől olyan csodálatos.
Ha megjött a kedvetek a játékhoz, akkor a Steamen megtaláljátok!
Borítókép forrása: Steam
