Yautjának (ejtsd: jaucsa) lenni nem fenékig tejfel. Különösen, ha a yautja alulfejlett, mert akkor még a kutyának sem kell. Márpedig a mi Dekünk nem egy megtermett jószág, a csótányszerű szájszerv persze adott, de mintha még az is csenevészebb lenne a többiekénél. A lényeg a lényeg, Dek nem egy Arnold Schwarzenegger a Predatorok között, ezért az apja már a film első öt percében megpróbálja őt eltenni láb alól: arra utasítja főszereplőnk jóval termetesebb bátyját, hogy végezzen az öccsével. Csakhogy nem minden yautjának fekszik a testvérgyilkosság, így egy látványos családi bunyót követően Dek végül megmenekül, és egy Genna elnevezésű bolygóra sodródik, ahol egy Kalisk nevű szörnyeteg a csúcsragadozó.
A pubertással küzdő Dek, akit az erős smink alatt az új-zélandi Dimitrius Schuster-Koloamatangi alakít, nem véletlenül kerül pont a Gennára: mielőtt az apja az életére tört volna, az volt a terv, hogy elhozza a kalisk fejét, ezzel bizonyítva a ragadozók Don Corleonéjának, hogy méltó a yautja névre. A bosszútól fűtött Dek tehát lényegében helyben van, ott van a Gennán, és csak annyi a dolga, hogy levadássza a kaliskot, csakhogy ezúttal fordul a kocka, és ő kerül az étlapra. Ezen a bolygón ugyanis minden teremtmény őt tekinti prédának, még a fűszálak is, amelyek pengeként képesek felhasítani a nem túl megnyerő külsejű yautja vastag bőrét. Mekkora mázli, hogy Dek útjába sodorja a sors a hírhedten gonosz Weyland-Yutani Társaság egyik szintetikusát, a mi Thiánkat Elle Fanning alakításában, aki üde szellőként söpör végig a halálbolygón még lábak nélkül is. Az újdonsült ismerősök pedig hamar alkut kötnek: a robotlány segít a Ragadozónak megtalálni a szörnyet, ha cserébe ő elviszi a többi androidhoz és a valahol útközben elhagyott lábaihoz.
Dan Trachtenberg rendező Elle Fanninggal (Kép forrása: 20th Century Fox)
Innen pedig kezdetét veszi nem, nem egy sci-fi horror, hanem egy haver road movie, ahol a két főszereplő egymás idegein (főleg Thia Dekén) táncolva próbálja átverekedni magát a Gennán, hogy egy ponton, a keményvonalas Predator-rajongók legnagyobb dühére, még egy ismeretlen fajú, de roppant cuki, gülüszemű lényt is örökbe fogadjanak, akit akár a Legendás állatokból is szalaszthattak volna. Őszintén szólva egy ponton már attól tartottam, hogy a semmiből felbukkan majd Göthe Salmander a Harry Potter spin-offjából, felkapja a tüneményes teremtményt, és berakja a bőröndjébe a többi varázslény mellé. A film összegészét nézve, tulajdonképpen már ez sem lepett volna meg.
Ami jó:
- A csacsogó, okostojás Thia a bájos Elle Fanning alakításában az egyetlen értékelhető dolog, ami életet visz ebbe a nemcsak szó szerint, de képletesen is vérszegény és identitászavaros űrkalandba.
- Protagonistává tenni a Predatort önmagában talán még nem lett volna ördögtől való gondolat, kár hogy a megvalósításán fájdalmasan kiüt, hogy a Disney is végig ott figyelt a háttérben.
- A cselekmény tempós, mindig történik valami, így unatkozni éppen nem fogunk.
- Thia levágott, kungfuzó lábai.
Ami rossz:
- Két óra alatt durván kétezer évnyi evolúciós fejlődésnek lehetünk szem- és fültanúi: a technológiailag szuperfejlett űrvadász könyörtelen gyilkológépből kedves, érző, érzelmileg már-már intelligens, a tábortűz mellett poénokat elsütő haverrá válik. És nem, ez nem a Horrorra akadva 6. akar lenni, hanem a legújabb Predator-film.
- Hogy a túl sok CGI teszi-e vagy a piros vér hiánya, az kérdéses, de a Halálbolygó nemcsak a rosszul kivitelezett vérfrissítés miatt megy félre, de a túlzottan steril, szintetikus látványvilág miatt is. Egy „kézművesebb” hatással talán több lelke lehetett volna.
- Merthogy a Predator: Halálbolygó annak ellenére is egy lelketlen alkotás, hogy ez az első olyan Predator-film, ahol a szörnynek van szíve. Az alkotók mindent megtettek, hogy mondandót is szuszakoljanak a történetbe, kár, hogy pont olyan komplex és eredeti megoldást találtak, mint amit egy másodvonalbeli netflixes karácsonyi filmben megszokhattunk.
- De nemcsak a klisés üzenetekkel van a gond (ez a műfaj egyébként sem igényli a mélyenszántó gondolatokat), hanem hogy ezek a mondandók rendkívül rosszul állnak ennek az univerzumnak. Talán egy kevésbé Disney-szagú megoldással könnyebben csúszott volna.
- A Halálbolygónak meg lett volna a lehetősége, hogy érdekes, különféle arculatú szörnyekkel álljon elő, azonban még ez sem jött neki össze: mintha egy kaptafára készült volna szinte az összes.
Dek fizimiskáját nagyrészt sminkkel, kisrészt CGI-jal hozták össze. (Kép forrása: 20th Century Fox)
Végítélet
Én akartam szeretni a Predator: Halálbolygót, de nem ment. Úgy ültem be rá, hogy értékeltem a tökös alapfelállást, a stílusváltást, sőt még azt is, hogy Dan Trachtenbergék bevállaltak egy alacsonyabb korhatár-besorolást. Mert azzal az égvilágon semmi gond nincs, ha újszerűen, sőt merészen nyúlunk vissza egy nagy múltú franchise-hoz, a gond ott kezdődik, ha átesünk a ló túloldára, és egy olyan megoldással, illetve kivitelezéssel rukkolunk elő, ami nemcsak, hogy teljes mértékben idegen attól a világtól, amiben alkotunk, de rendkívül rosszul is illeszkedik oda. Talán nem minden klasszikus szörnyetegnek áll jól a „karakterfejlődés”, és talán nekünk sem kellene mindent lényt emberivé szabni, pláne nem úgy, hogy közben meg elveszik a varázs, és nem marad más, mint egy moralizálni akaró, steril tanmese, amit legfeljebb az ment meg a teljes érdektelenségtől, hogy annyira kifacsarja az eredeti világot, hogy az ember egyszerűen képtelen róla levenni a szemét. Összességében a Predator: Halálbolygó nézhető, de túl Disney-s, túl mesterséges és jellegtelen, ami valahol félúton reked egy szinte gyerekbarát sci-fi és egy ikonikus geek szörnyhorror között.
Borítókép forrása: 20th Century Fox
