Emma Stone kicsit olyan, mint Keanu Reeves. Van benne valami kedves, valami megközelíthetőt sugárzó, valami emberi. Talán még egy ici-pici esetlenség is. Olyan, akit esetleg még le is mernél szólítani. Na jó, csak esetleg. Hogy megkérdezd, milyen érzés hollywoodi hírességnek lenni, (két) Oscar-díjjal a polcodon ébredni, és hogy tényleg olyan jófej-e a Ryan Gosling, mint amilyennek tűnik. Ebben persze lehet, az is közrejátszik, hogy általában szimpatikus karaktereket alakít. Olyanokat, akik szeretnek és tudnak is nevetni saját magukon, és akik ritkán igazán tökéletesek. Na a Bugoniában egy cseppnyi sincs a kedves, szimpatikus Emma Stone-ból.
Stone karaktere, Michelle Fuller tökéletes „girlboss” alapanyag lehetne, mivel az a fajta cégvezető, akit irigyelsz azért, ahogy kinéz, amilyen gazdag, és amit lerakott az asztalra, de emberileg, nos igen, egy nulla. Egy rideg méhkirálynő, egy tökéletes manipulátor, aki a túlterheltségi botrányuk után, hogy a jó fej munkahely illúzióját keltse, rövidített munkaidőt jelent be, ám csak látszólag, a célja ugyanis az, hogy olyan légkört teremtsen, hogy belső késztetésből akarj túlórázni. Nem azért, mert a munka annyira jó, hanem mert azt érezteti veled, hogy ez a helyes, ezt várják tőled. „Az is rendben van, ha hazamész, de az is, ha maradsz. Te döntesz.” A gyönyörűen hidegvérű Michelle a nagyvállalati képmutatás mintapéldánya: passzív-agresszív módon veszi rá az embereit, hogy azt tegyék, ami a cégnek jó, miközben ő egy üvegpalotában működő gyógyszeripari óriás vezetőjeként a Forbes és a Time címlapján mosolyog – akárcsak egy csúcsragadozó.
A kép forrása: Focus Features
A másik oldalon pedig ott van két unokatestvér, Teddy (Jesse Plemons) és Don (az újonc Aidan Delbis), akik fájósan szöges ellentettjei Michelle-nek: ők ketten a valóság mocskában dagonyáznak. Ápolatlanok, koszos ruhákban járnak, egy lepukkadt házban élnek, láthatóan mindketten súlyos traumákkal terheltek, Donnál ráadásul értelmileg sem stimmel teljesen minden – érdekes adalék, hogy a színész Aidan Delbis maga is autista. Teddy egyébként annak a gyógyszercégnek a kétkezi munkása, amelynek Michelle a nagyfőnöke, emellett méhész is, és még valami: az internet bugyraiban nevelkedett keményvonalas összeesküvés-hívő, akinek szent meggyőződése, hogy a főnöke az Androméda-galaxisból érkezett, és amellett, hogy a cége által gyártott neonikotinoiddal a méhek életére tör, az emberiség kiirtását is napirendre tűzte.
Nincs hát mi tenni, Teddy felkészül az emberrablásra, minden apró részletre gondol, még arra is, hogy progeszteron szerű anyaggal kémiailag kasztrálja magát és Dont, nehogy a földönkívüli szexuálisan behálózza őket, merthogy Teddy szerint az andromédaiak erre is képesek. Mindeközben pedig folyamatosan győzködi értelmileg sérült unokatestvérét, aki gyermeki naivitással követi őt mindenben, hogy helyes, amit tesznek, az emberrablást pedig kicsit ügyetlen módon ugyan, de nyélbe ütik. Michelle-t még az autóban megszabadítják selymes vörös hajzuhatagától, hogy nehogy azon keresztül üzenni tudjon az anyahajójának, majd a nőt a házuk pincéjébe zárják. Innen pedig kezdetét veszi egy olyan, gondolatilag és érzelmileg is megterhelő túszdráma, ahol 50 százalék az esélye annak, hogy Emma Stone ember, és annak is, hogy űrlény.
A fura című Bugonia Giórgosz Lánthimosz és Emma Stone negyedik közös nagyjátékfilmje A kedvenc, A kegyelem fajtái és a Szegény párák után, egyébként pedig egy feldolgozás, a Mentsétek meg a zöld bolygót! című koreai kultfilm laza remake-je. A film Teddy narrációjával veszi kezdetét, ahogy a méhek világáról mesél, és arról a csodálatos szimbiózisról, ahogy ezek az állatok egymással minden hátsó szándékot mellőzve képesek együttműködni. Aztán a monológ sötét fordulatot vesz, és Teddy arról kezd beszélni, hogy a CCD (colony collapse disorder), vagyis amikor a dolgozók magára hagyják a királynőt és az utódait, egyre gyakoribb jelenség a rovarölő kemikáliák, a neonikotinoidok miatt. A történet előrehaladtával világossá válik, hogy Teddy lényegében egy ökoterrorista, egy eszelős Greta Thunberg, az ő harcának azonban akad egy erőteljes személyes vonulata is Alicia Silverstone karakterének személyében, ami miatt a nézőben idővel minden rosszérzése ellenére is fel-felébreszti az empátiát.
Apropó empátia. Lánthimosz nagyon ügyesen manipulálja a nézők szimpátiáját: eleinte két ellenszenves figurát látunk az érem két oldalán a szociopata CEO és a félőrült fanatista személyében, akik idővel nemcsak egymással képesek kapcsolódni egy furcsa morális sakkjátszma keretében, de szokatlan módon még a nézővel is. Teddyt például könnyű lenne egy vállrándítással eszelős félnótásnak bélyegezni, és őrültnek persze valószínűleg őrült is, de ugyanakkor hátborzongatóan intelligens is. Sok mindenben igaza van például: az új világrend valóban embertelen és korrupt. Ami pedig a mi gátlástalan gyógyszerkirálynőnket illeti, van valami egészen bátor és lenyűgöző, ahogy leborotvált fejjel, az ágyhoz láncolva, talpig antihisztaminos krémben is megőrzi a hidegvérét, és ura marad a helyzetnek. Meg hát tegyük hozzá azt is, hogy mégiscsak egy ember (vagy mégsem?), még ha egy képmutató gazember is, így hát neki szurkolsz, mert nehéz végignézni a kálváriáját.
De nemcsak az empátia terén manipulál minket Lánthimosz, hanem azzal kapcsolatban is, hogy Michelle most akkor mégis micsoda. Spoilermentes kritikát ígértem, ezért nyugi, a poént nem lövöm le – pedig nagy a kísértés –, annyit viszont elárulok, hogy a rendező úgy játszik a nézővel, mint macska az egérrel. Amikor már azt hinnéd, hogy Emma Stone ember, csinál valami olyat, ami miatt egyből rávágod, hogy űrlény, majd jön valami, ami kapcsán megint embernek látod – ember, űrlény, ember, űrlény, ember, űrlény. És ez így megy gyakorlatilag egészen a végéig, a néző pedig maximum csak a megérzésére hagyatkozhat azzal kapcsolatban, hogy Teddy most akkor egy zakkant paranoiás vagy az egyetlen tisztánlátó ember-e a Földön.
A kép forrása: Focus Features
Hogy mennyire volt jó döntés Lánthimosz-szűzként beülni elsőként pont a Bugoniára, nem tudom, annyi biztos, hogy ezt a filmet még egyszer látni nem akarom. Annak ellenére sem, hogy a szuggesztív Emma Stone a kopasz fejével és a nagy, csillogó szemeivel örökbe beleégett az agyamba, vagy hogy Jesse Plemons a súlyosan frusztrált raktári dolgozóként olyan alakítást nyújt, hogy arról a legőszintébben is csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Annak ellenére sem, hogy a Bugonia olyan témákat dolgoz fel a két egymásnak feszülő világnézettel összefüggésben, amiket kifejezetten kedvelek, vagy hogy egészen figyelemreméltó az, ahogy a történet és maguk a karakterek is manipulálják a nézőket. Még annak ellenére sem, hogy a Bugonia a maga elborult, groteszk módján talán (mondom csak talán) még szórakoztató is, és pontosan tudja, mikor kell egy kicsit felengedni: amikor már épp azt éreznéd, hogy köszönöd szépen, de ebből neked elég volt, jön egy lazább snitt vagy egy jól eltalált poén. Mert ha azt írom, hogy a Bugonia nyomasztó, akkor az nem adja vissza azt a kellemetlen, szorító, hideg érzést, ami végig ott ül mellkasunkon abban a két órában, amíg a filmet nézzük. Sőt, még utána is. Lánthimosz új rendezése nem akar tetszeni, és nem is egy kellemes film, bár valójában erre már a címe is utal: a bugonia egy ókori görög mítosz, amely szerint, ha egy elpusztult állat testét megfelelően hagyják rothadni, abból méhek születhetnek.
A borítókép forrása: Focus Features
