Bár az FPS műfaja folyamatosan fejlődik és változik, valahogy mindig vannak olyan címek, melyek újra és újra bebizonyítják, hogy kidolgozott világ, mély karakterek vagy épp fordulatos történet nélkül is lehet kifejezetten kellemes játékokat alkotni. Gondoljunk csak a 2016-os Doomra (vagy a sorozat első két részére), vagy épp a Serious Sam szériára. Ebbe a kategóriába tartozik a lengyel People Can Fly 2004-es játéka is, melyben karóvetővel és gépágyúval vihetjük el a megváltást az igazán rászoruló lelkek számára.

A varsói stúdiót még 2002-ben alapították, tagjai pedig igazi veteránnak számítottak a szakmában, hiszen néhányan közülük 1992 tájékán kezdték az ipart. Ez a rutin meg is látszott rajtuk, hiszen rögtön az első játékuk, a 2004-es Painkiller kifejezetten kedvező fogadtatásra lelt mind a kritikusok, mind a játékosok között. Bár maga az IP később egy teljes sorozattá nőtte ki magát, mely összesen hat címet számlál, a People Can Fly csapata ebből csak az első kettőt, az eredeti programot és annak Battle out of Hell című kiegészítőjét készítette, valamint a 2006-os Xbox portot.

Érdekesség, hogy a stúdióban 2007-ben többségi tulajdont szerzett az Epic Games, és bár a People Can Fly azóta újra függetlenné vált, a mai napig együttműködik az amerikaiakkal. Így nekik köszönhetjük többet közt a Gears of War PC-s portját, de a sorozat későbbi részein is dolgoztak, és a Fortnite fejlesztésében is részt vettek.  

Megváltás bármi áron

A Painkiller története a lehető legegyszerűbb, leginkább csak amolyan ürügy a féktelen öldöklésre. Főhősünk, Daniel Garner, egy esős éjszakán étterembe szeretné vinni feleségét, azonban az út nem épp úgy sikerül, ahogy tervezték. Az ítéletidőnek hála ugyanis balesetet szenvednek, és az ütközés során mindketten az életüket vesztik. Daniel felesége ugyan végül a Mennybe jut, főhősünk azonban megreked a Purgatóriumba, ahonnan, érthető okokból, minél hamarabb szeretne továbbállni.

Legnagyobb szerencséjére hamarosan fel is keresi az Úr egyik angyala, Samael, aki alkut ajánl neki. Daniel feladata így az lesz, hogy levadássza Lucifer titokban toborzott seregének négy generálisát, cserébe pedig megváltást ígérnek neki. Innentől kezdve a történet lényegében arról szól, ahogy főhősünk végigvándorol a Purgatóriumon, és rendet tesz annak minden sarkában, a történet vége felé pedig természetesen a Pokolba is alászállhatunk, hogy magát Lucifert is puskavégre kapjuk.

Érdemes még megemlíteni, hogy bár maga a történet alapvetően amolyan függővéggel ér véget, ha a legnehezebb fokozaton játsszuk végig, egy jóval boldogabb befejezést kapunk fáradozásinkért cserébe.

A kénköves Poklon át

Játékmenetét tekintve a Painkiller egy igazi régimódi FPS, melyben a hangsúly a pörgős, adrenalinpumpáló harcokon és a hatalmas főellenfeleken van. A játékban összesen 24 pálya található 5 fejezet között elosztva, azonban egyes pályák csak bizonyos nehézségi fokozatok fölött játszva érhetőek el. Ráadásul mindegyik szinthez tartozik egy-egy kihívás is, melyeket teljesítve különféle bónuszokat biztosító Tarot kártyákat oldhatunk fel. Ezek kezdetben még meglehetősen egyszerűek (az első pályát például elég végigvinni a kártyáért), ahogy haladunk előre, úgy lesz egyre nagyobb és nagyobb kihívás. A főellenfelek adott időre történő legyőzése például rendesen megizzaszthatja a gyakorlottabb játékosokat is.

Maguk a pályák viszonylag egyszerűen épülnek fel. Egy-egy nagyobb helyszínre beérve az ajtók lezárulnak, nekünk pedig addig kell harcolni a hullámokban érkező démonokkal, ameddig el nem fogynak, és már mehetünk is utunkra. A hullák után amúgy lelkek maradnak vissza, ezeket is érdemes gyűjtögetni, hiszen ha elég összejön, mi magunk is démonná változhatunk, ebben a formánkban pedig sokkal hatékonyabban tudjuk elintézni az ellenünk felsorakozott rosszarcúakat. A játék automatikus mentéseket használ, így nem kell megijednünk, egy-egy rosszabbul sikerült összecsapás után nem veszik el minden eredményünk.

Lucifer csatlósai

Ami a pályákat illeti, itt nem érheti panasz a ház elejét. A játék során főhősünkkel gyakorlatilag bebarangoljuk a Purgatórium teljes területét, végigjárva a különféle történelmi korokból itt ragadt épületeket és helyszíneket. Így lehet az, hogy az egyik pillanatban még egy elmegyógyintézetben vagy egy gótikus katedrálisban járunk, a következőben pedig egy modern gyárban, vagy épp egy romos temetőben szórhatjuk az ólmot. Külön említést érdemel a Pokol, amit a különféle fegyveres konfliktusok részleteiből gyúrtak össze a fejlesztők, és szerintem egyértelműen a legjobban eltalált része az egész játéknak.

Az ellenfelek terén is hatalmas a változatosság, minden pálya megkapta a hangulatához leginkább illő szörnyeket. Így például a fent említett temetőben csontvázak és boszorkányok rontanak nekünk, míg az elmegyógyintézetben szellemek és megőrült páciensek várnak ránk. Külön ki kell még emelni a főellenfeleket, akik tényleg hatalmasak, megölni őket pedig valódi kihívás.

Ráadásul a játék a korához képest tetszetős grafikával és fizikával jelent meg, köszönhetően a Havok 2.0 fizikai modellel megtámogatott PAIN engine-nek. Bár mai szemmel nézve nyilván már kicsit kopottasnak tűnik, 2004-ben még kifejezetten szépnek számított a látvány, főleg ha azt is hozzávesszük, hogy a Painkiller a gyengébb PC-ken is futott. 

Démonűzés ólommal

Amiket még szintén érdemes kiemelni a játékkal kapcsolatban, azok a fegyverek. Bár összesen csak ötöt kapunk belőlük, a változatosságra így sem lehet panasz. Akadnak itt hagyományosabb darabok, mint a duplacsövű puska vagy a gépágyú, de visszaköszönnek olyan, kicsit elborultabb megoldások, mint az alapból nálunk lévő pengés kesztyű vagy a villámvető. A játék legikonikusabb fegyvere pedig egyértelműen a karóvető, melynek a segítségével akár a falakra is feltűzhettük pórul járt ellenfeleink maradványait. Azt hiszem, az egész játékban kevés annál szebb pillanat van, mint amikor egy-egy jól sikerült lövéssel sikerül valakit a falhoz kennünk.

Ráadásul a fegyverek egy másodlagos tüzelési módot is kaptak, hogy még változatosabban tudjunk rendet rakni Lucifer talpnyalói között. A puska például fagyasztani képes, a gépágyú rakétavetőként használható, a karóvető pedig gránátokkal is képes az ellenséget boldogítani, ha nagyon muszáj. 

Feloldozás

Összegezve a Painkiller egy remek FPS, melyben ugyan nem kell sokat gondolkodni vagy variálni, de adrenalinpumpáló harcai bőven kárpótolnak minden hiányosságáért. Nem akar több lenni, mint egy klasszikus, régimódi lövölde, ezt a vállalását viszont hiba nélkül teljesíti. Érdemes hát elővenni, ha egy kis kikapcsolódásra vágytok, vagy ha már nagyon elegetek van a Doom 2016-os verziójából. Külön öröm, hogy az alapjátékot és a Battle out of Hellt tartalmazó Black Edition mind Steamen, mind GOG-on elérhető egész baráti áron, így annak se kell lemondani a megváltásról, aki már elhagyta az eredeti lemezt.