2003 erős év volt a PlayStation 2-tulajdonosok számára. Jak 2, Beyond Good & Evil, Prince of Persia: Sands of Time, Need For Speed: Underground, és még megannyi remek játék látott ekkortájt napvilágot. Az Atlus égisze alatt megjelent Megami Tensei-sorozat sem épp tegnap indult hódító útjára. Az első rész az 1987-ben megjelent Digital Devil Story: Megami Tensei volt, amely Nisitani Aja azonos című novellája nyomán született. Már csak azért is fontos ezekkel a játékokkal közelebbről megismerkedni, mert ebből a sorozatból nőtt ki később a Persona is, melynek Strikers alcímmel ellátott részével nem olyan rég foglalkoztunk. Az első, Japánon kívül is megjelent Megami Tensei RPG az 1996-os – kvázi spin-off – Revelations: Persona volt, Európába viszont csak 2005-ben tette be a lábát komolyabban a széria, a Shin Megami Tensei 3: Nocturne epizóddal. Érdekesség, hogy bár a Nocturne már 2003-ban megjelent Japánban, az öreg kontinensen azonban plusz 2 évet kellett várni rá, és akkor is Shin Megami Tensei: Lucifer's Call néven érkezett.

Éjszakai zene

Jelen előzetes tárgya nem csupán a 2003-as eredetiből, hanem annak 2008-as, kibővített verziójából, a Shin Megami Tensei 3: Nocturne Chronicle Editionből is táplálkozik, mely a fanoknak onnan lehet ismerős, hogy vendégszerepelt benne Raidou Kuzunoha (Devil Summoner 2: Raidou Kuzunoha vs. King Abbadon). Tudom, hogy kicsit bonyolult, de ez a szép a japán videójátékokban. A mai napig tart az a szokás, hogy ott sokkal előbb (és néha teljesen más néven, lásd: Biohazard/Resident Evil) jelenik meg egy adott program, ami hozzánk csak évekkel később jut el – bár akkor legtöbbször már kibővített, extra tartalmakkal. A Shin Megami- és a hasonszőrű játékokban egyébként a démonidézés, okkultizmus és klasszikus japán-folklór keveredik, méghozzá minden mennyiségben. Az Atlus persze szeret mindezek mellé hétköznapibb témákat is felsorakoztatni, sokszor társadalomkritikus hangnemben (ennek legékesebb példája a mai napig a Persona 5), az így létrejött mixből pedig rendre valami igazán ízletes születik.

Újjászületve

A Nocturne is nagyon hasonlít a Persona-játékok alapkoncepciójához. Adott egy névtelen, gimis főszereplő, aki megérkezik Tokióba, hogy aztán szemtanúja legyen annak, ahogy Japán fővárosát szépen lassan elnyeli a teljes káosz. Úgy nagyjából a játék első félórája után bekövetkezik a mindent elpusztító kataklizma (itt Conception), mely létrehozza a démonok által megszállt Vortex Worldöt. Protagonistánk majdnem meghal, ám Lucifer hathatós közbenjárásának hála félig démonként, úgynevezett Demi-fiend formában mégis kap még egy esélyt. Szíve emberi marad, de túlvilági erőkkel felvértezve vághat neki a világ felszabadításának, akár a Vortexben található lények egy részét is maga mellé állítva. A Nocturne sokkal kevésbé foglalkozik a diákélettel és annak velejáróival (ezeket később az önálló sorozatként befutott Persona tökélyre fejlesztette), ám szép nagy kanállal merít például a gnoszticizmusból vagy a buddhizmusból, de persze valamennyire a modern popkultúra is megjelenik benne. A kamerakezelés a korábbi részekhez képest nagyot változott: elhagyták az FPS-nézetet, és ennek helyét felváltotta a cel-shaded grafikába csomagolt TPS (néhány rögzített kamerás helyszínnel megspékelve). A körökre osztott harcrendszer, a dungeonökben való kóborlás és az emlékezetes NPC-k viszont maradtak, kiegészítve az Atlus házi zeneszerzőjének, Meguro Sódzsinak a csodás dallamaival.

Felturbózott démonhentelés

17 év után jutottunk el odáig, hogy a Nocturne végre megkapja a hozzá méltó ráncfelvarrást. A 3D-modelleket és a háttereket átdolgozták, az alap két nehézségi fokozathoz (Normal és Hard) hozzájött a Merciful, ami kifejezetten a kezdő vagy a sztorira koncentráló játékosoknak lett kitalálva – na, de erről majd később. További könnyítés, hogy a Suspend Save segítségével immár bárhol, bármikor játékállást menthetünk, és természetesen a japán, valamint angol szinkron között is szabadon váltogathatunk. Az átdolgozott grafika valóban igen szép lett (főleg a fényhatásokat érdemes szemügyre venni), a már korábban említett Merciful nehézségi fokozatot viszont semmiképp sem ajánlanám azoknak, akik új belépőként ismerkednének a játékkal – sajnos nevetségesen könnyű lesz tőle majd’ minden harc. Az old school kihívásra vágyóknak ott a Normal, a régi motorosoknak pedig a Hard. Sajnos ezeknél is nehezebb fokozatot nem kapunk, pedig biztos vagyok benne, hogy az alapjáték rajongói – akik már többször végigjátszották a kalandot – örültek volna neki. A játékmenet alapjait nem túlzottan babrálták, aminek eredményét inkább majd az átfogóbb tesztemben szeretném kifejteni, május végén – a sztoriban is ekkor fogunk jobban elmélyedni.

Most úgy áll a dolog, hogy az Atlus egy újabb kevésbé ismert klasszikust hoz el nekünk. Ugyan mai szemmel nézve már kevésbé látványos (sajnos az átvezető videók is megtartották a 4:3-as képarányt), de fontos kiemelni azt is, hogy ha eddig ezzel a résszel játszani akartunk (és mondjuk nem Japánban élünk), akkor ahhoz vagy emulátorral kellett bíbelődni, vagy beizzítani egy öreg PS2-őt – esetleg PS3-at, ha digitálisan vettük volna meg. Májusban viszont teljes HD-felbontásban, nagyképernyőn, felújított látványvilággal és temérdek extra tartalommal (naná, hogy jön Dante is) portyázhatunk a poszt-apokaliptikus, elsivatagosodott, furcsa lényekkel ellepett Tokióban, egy olyan Shin Megami Tensei-játékban, amelyre nem kevés időt kellett várnunk, hogy végre eljöjjön közénk.