A 2006-ban bemutatott Silent Hill – A halott város sokáig tartotta magát, mint a legjobb videojáték-adaptáció, amit nagyvászonra ültettek, viszont ez elsősorban annak volt köszönhető, hogy nem sok konkurenciája akadt. A 2000-es évek közepén olyan förmedvények pörögtek a mozikban ebben a kategóriában, mint a gyalázatos Kaptár-széria, amit ma már a Capcom is letagadna. 2012-re a Silent Hill látványos mélyrepülést hajtott végre a Silent Hill – Kinyilatkoztatás című felvonással, amit a kornak megfelelően 3D-ben lehetett megtekinteni, viszont ez vajmi keveset segített rajta. Évekig csend honolt ezután a filmes Silent Hill univerzum körül, míg nem 2026-ban mozikba kerülhetett a Silent Hill – Visszatérés, amit ráadásul épp a 2006-os első rész rendezője, Christophe Gans készíthetett el. Minden adott volt tehát ahhoz, hogy ismét egy nagyszerű adaptáció készülhessen, viszont ahogy elkezdtek szállingózni az első kritikák a filmről, úgy tört meg a varázs. És én értem, hogy manapság már a ragebait is lételeme egyes portáloknak, de nem vagyok hajlandó beállni a sorba és leírni, hogy a Visszatérés egy pusztulatosan rossz film lett, mert messze nem ez a helyzet.
A sztori szinte egy az egyben a Silent Hill 2 történetét veszi át, de nagyjából a film háromnegyedénél csavar egyet rajta és a nagy leleplezést előbbre hozza. James Sunderland (Jeremy Irvine) talál egy levelet egykori feleségétől, Marytől (Hannah Emily Anderson), amiben a nő arra kéri, hogy térjen vissza Silent Hillbe – tudjátok, a különleges helyükre, ahogy a játékból ismerjük. James nem sokat habozik: elutazik a városba és nekiáll a keresésnek, miközben több különleges alakkal is találkozik. Feltűnik Angela, Eddie és Laura is (érdekesség, hogy utóbbit az az Evie Templeton alakítja, aki a Silent Hill 2 Remake-ben a hangját adta a karakternek), és a városba érve fel is pörög a fanservice. Rengeteg helyszín lesz ismerős azoknak, akik lenyomták a játékot (akár az eredetit, akár a remake-et), sőt, konkrét kamera-beállításokat emel át a film. Rajongóknak ez egy aranybánya, konkrétan kétpercenként dobnak be valami olyasmit, ami ismerős lehet a Konami klasszikusából. Ráadásul a CGI nagyon rendben van, a város első átváltozása baromi jól néz ki és később is akadnak nagyon pöpec módon megcsinált jelenetek. A rémségek megvalósítása egyértelműen top-kategória, akár Piramisfejről, akár a nővérkékről vagy egyéb szörnyekről van szó.
Megvalósítás terén tehát nekem nem volt okom panaszra, a Visszatérés ebből a szempontból simán hozza a kötelezőt és képes kellemes pillanatokkal szolgálni a fanoknak. A probléma inkább azzal van, hogy Gans izzadtságszagúan próbálkozott megfelelni a rajongói elvárásoknak, és ennek oltárán feláldozott egy csomó olyan dolgot, amik a Silent Hill 2-t kiemelték az átlagból. Hozzáadott a filmhez egy szektás vonalat, amivel össze tudta kapcsolni az első résszel, de az egész mégis annyira kilóg az összképből, hogy efölött nem tudtam átlendülni. Viszont ami a legjobban zavart, az a történetmesélés. A Visszatérés folyamatosan megtörni a feszültséget azzal, hogy bevágnak múltbeli jeleneteket Jamesről és Maryről, mikor még minden rendben volt velük és boldogan éltek. Ezek a jelenetek szöges ellentétben állnak a város lepusztult, rozsdás, nyomasztó és szörnyekkel teli atmoszférájától – mintha szüneteltetnétek a Silent Hill 2-t, hogy pár percig játsszatok egy kis Animal Crossingot helyette. Fogalmam sincs, hogy ezt miért így kellett megoldani! Ezt leszámítva viszont a Silent Hill – Visszatérés végig le tudta kötni a figyelmemet, még úgy is, hogy pontosan tudtam, hogy merre fog kifutni a sztori. Semmi olyat nem adott, ami miatt kiemelkedőnek tartanám, viszont az biztos, hogy már most jóval feljebb tenném a polcon, mint a Kinyilatkoztatást.
Hiába lehetett szinte mindenhol az ellenkezőjét olvasni, a Silent Hill – Visszatérés tényleg nem lett egy rossz film. Tele van olyan momentumokkal, amik egy az egyben a játékból köszönnek vissza és ezeket klassz film formájában viszontlátni. Hogy megéri-e egy mozijegy árát? Háááááát, abban nem vagyok biztos. Aki szeret moziban horrort nézni és nagyon nem tud mást találni, vagy mondjuk haverokkal menne (előny, ha ők is ismerik a játékokat), akkor bőven jó lehet egy laza esti vetítésnek beiktatni. Mindenki más viszont semmit nem veszít azzal, ha megvárja inkább, amíg felkerül streamingre – gyanítom, hogy erre maximum 2-3 hónapot kell csak várnunk! Egy szó, mint száz, tényleg nem szabad mindent elhinni, amit az interneten olvastok! A ragebait korszakában könnyű beleállni úgy egy filmbe, hogy az értékeit az ajtó előtt hagyjuk és figyelembe sem vesszük például azt, hogy mennyi munka lehetett a szörnyek kidolgozásában vagy hogy a zenét ezúttal is Akira Yamaoka szerezte. Nézzétek meg, aztán majd eldöntitek, hogy milyen volt!
Borítókép forrása: Bloody-Disgusting
