Már véget ért az idei The Game Awards, úgyhogy pontosan tudjátok, melyik lett az ÉV LEGJOBB JÁTÉKA 2025-ben, viszont nálam egy teljesen másik cím húzta be ezt a díjat. Bár sokáig én is úgy voltam vele, hogy a Clair Obscur: Expedition 33-nak kellene kapnia MINDEN lehetséges díjat, mivel mégiscsak egy indie-játékról beszélünk és ez a játékipar ezen szegmensének hatalmas elismerés, ám végül érkezett egy szintén indie, de számomra sokkal meghatározóbb gyöngyszem. Ez pedig nem más, mint a VR-ra is elérhető The Midnight Walk. A játékot a MoonHood fejlesztette, és a Fast Travel Games adta ki. A The Midnight Walk világa teljes egészében kézzel, agyagból készült modelleken alapul: több mint 700 külön darabot formáztak meg, majd 3D-szkenneléssel integrálták őket a játékba. A mozgások a Tim Burton animációs filmjeiből ismert stop-motion stílusban lettek animálva, ami nagyon erősen hozzájárul az atmoszférához és a sötét, gótikus hangulathoz. Mivel oda, meg vissza vagyok Tim Burton filmjeiért, felettébb kíváncsi voltam, hogy a The Midnight Walk mit tud adni, egyáltalán képes-e hozni azt a szintet, amit elvártam tőle? És igen, sikerült neki.
Valami elképesztően erős atmoszférával lett megáldva ez a játék. A narratívája egyébként öt nagy fejezetre oszlik, amelyek mindegyike önálló kis mini-történetet mesél el, ugyanakkor közös témájuk a fény, a sötétség és a tűz. A főszereplő a Burnt One (azaz a Megégett), aki egy sírból ébred, és találkozik Potboy-jal, egy lámpás lénnyel, akinek a lángját kell megvédenie a veszélyes teremtményektől, illetve felhasználnia különféle logikai feladványokhoz. Talán az egyik legmarkánsabb erőssége a játéknak az agyag alapú, kézzel készített vizuális megjelenítés. Minden textúra, minden figura olyan, mintha benne lennétek egy diorámában, és ez az organikus minőség nagyon sokat ad az élményhez. A stop-motion animáció stílusa nem csak dekoratív, hanem meglehetősen kifejező is: a karakterek mozdulatai, a fény-árnyék játék igazán élettelivé teszik a világot, ha pedig jobban elmerültök benne, akkor elemi erővel képes megcsapni lelkileg például az, hogy ki lopta el a Napot az égről? A The Midnight Walk ennek ellenére nincs túlbonyolítva: a játékosok főleg felfedeznek, lopakodva jönnek-mennek, és egyszerűbb feladványokat oldanak meg. Csakhogy ez a minimalizmus lehetővé teszi, hogy a történet és az atmoszféra kerüljön előtérbe. Ugyanakkor a játék mélyebb érzelmi rétegekkel dolgozik: a fény és sötétség metaforája nem csupán mechanikai elem, hanem a játék érzelmi magját is képezi – a veszteség, a remény, a félelem és a megváltás is kiolvasható a sztoriból, ha kellőképpen odafigyeltek.
Az öt fejezet meseszerű felépítése miatt olyan, mintha egy sötét mesekönyvet olvasnánk, de közben valóban belépünk abba a világba. Számomra a harmadik fejezet (The Tale of Coalhaven) ütött a legnagyobbat. Coalhaven egy jégbe fagyott város, ami pont útba esik, miközben a Hold-hegy (Moon Mountain) felé haladtok. Minden hó és jég borít, mivel miután a Nap eltűnt az égboltról, és az emberek ahol csak lehetett, tüzet gyújtottak, egy tolvaj ellopta az összes gyufát. A lakók mérgükben megölték a tolvajt, ezzel örökre elátkozva a várost és magukat is. Fantasztikusan előadott és igazi hidegrázós, kifejezetten nyomasztó mese ez az emberi természet sötét oldaláról – a téli táj pedig igazából csak hab a tortán. Nem VR-ban játszottam végig ez az indie gyöngyszemet, de elhiszem, hogy abban még nagyobb élmény lett volna. A The Midnight Walk egy igazi kihagyhatatlan darab azoknak, akik kedvelik Tim Burton munkásságát, vagy csak szeretnek elmerülni a darkosabb, creepy-atmoszférával megáldott világokban, ahol minden egyes helyszín olyan, hogy abból külön ki lehetne adni egy képes mesekönyvet mondjuk Edgar Allan Poe novelláival.
Borítókép forrása: Wallpaper Cave
