A történelem problémás dolog, hiszen a sok írásos és tárgyi forrás ellenére nem lehet pontosan megállapítani, mi hogyan történt. Csupán következtetéseket vonhatunk le a felhalmozott információkból, de soha nem fogjuk megtudni, hogy például milyen érzés lehetett Róma népének, mikor egy-két felbőszült stratéga a városnak vezette légióit. A videojátékok magas fokú interakciója miatt azonban lehetőségünk adódott már párszor arra, hogy személyesen alázzuk meg Xerxes seregeit, vagy vegyük be Tróját (lásd: Age of Empires-széria). A Total War-sorozat azonban ennél tovább ment, s azzal a gondolattal játszott el, hogy milyen lenne, ha mi dönthetnénk a történelem eseményeiről, népeinek sorsáról. Két menetben már volt szerencsénk katanával felszabdalni a történelemkönyveket (Shogun: Total War), illetve megmutatni, hogy Európa legnagyobb állama nem a Német-Római Császárság, hanem a Magyar Birodalom volt (Medieval: Total War). 2004 őszén elérkezett a harmadik megmérettetés, ahol ezúttal az a kérdés: vajon vérfertőzött császárok vagy büdös szájú, zsíros hajú barbár vezérek fogják uralni a világot. A Rome: Total Warban a döntés ismét a mi kezünkben van. Lássuk, hogy ismét ízlik-e! Alea iacta est -- a kocka el van vetve...

Ismét hadvezéreknek állhatunk, csak épp a digitális világot magunk mögött hagyva barátainkkal az asztal körül.

A 2004-ben megjelent, hatalmas sikereket aratott stratégiai játékból az asztalunkra vándorol át a Római Köztársaság.

Mind a mai napig kevés olyan játék van, ami jobban át tudná adni becsület és a dicsőség érzését, mint a Rome: Total War.

A Total War sorozat talán legelismertebb része az Apple készülékére is megjelenik, valamikor a közeljövőben.

Hát megtörtént: annyi év várakozás után végre hivatalosan is bejelentették a Rome: Total War 2-t, azt az RTS-t, amit kis túlzással a legjobban vártak a játékosok a műfajban. Az első rész 2004-es premierjekor ugyanis nemcsak a TW-sorozatot frissítette fel és tette fogyaszthatóvá majdnem mindenki számára, de az egész stílus fejlődési irányát meghatározta az elkövetkezendő évtizedre. A hagyományos bázisépítős stratégiák haldokolni kezdtek, a játékosok pedig egyre többet és többet akartak látni a diplomáciára és reális csatákra épített, úgynevezett „wargame”-ekből.