Tudjátok, milyen az az élmény, amikor tíz évvel ezelőtti játékokat klasszikusként emlegettek? Szörnyű belegondolni, hogy az Alan Wake is elérte ezt a kort. Ugyanakkor jó látni a Remastered kiadás kapcsán, hogy ma is élményszámba megy leülni elé, ma is releváns és szórakoztató, és képes bevonni téged a nem mindennapi univerzumába. Megjelenése óta én is öregedtem, a Twin Peaks is hozott egy harmadik szezont, a furcsa Lynch-King keverék pedig ezekkel együtt is a finnek kreativitásának csúcsát képes mutatni. Hasonlóképp, de mégis máshogy, mint ahogy a Control is tette nemrégiben. Fiatalabb olvasóink kedvéért: az Alan Wake földhözragadtabb, mint a „weird” műfajt metroidvaniaval és TPS akcióval keverő Control volt – de ha a Controlt megszeretted, úgy azt az esszenciát is azonnal magadévá tetted, ami az Alan Wake élvezetéhez szükséges.

A damn fine cup of coffee

Mert szinte fel sem villan a lámpafény a hambiton, a sötétség máris úrrá lesz mindenen. Alan párját máris elragadja a mélység, hősünk pedig saját fantáziájának foglyaként próbál menekülni a helyzetből. Abból a helyzetből, amit az ilyesfajta sztorikban elmaradhatatlan, fenyvesekkel és hegyekkel tarkított amerikai kisváros mögött rejtőző természetfeletti erők uralnak. A Control után kiderült, hogy ezek az erők honnan szivárognak át, de a Remedy csavaros észjárását latba vetve mondhatnánk azt is, hogy Control után csak a megvilágítás lett más, és dehogyis tudjuk, hogy honnan fújnak a sötét szelek. Az univerzumépítés viszont már az Alan Wake eredeti tartalmán is látszik, meg az a gondosság, amivel a helyet, a környezetet, a lakókat, a múltat-jelent-jövőt felépíti köréd a játék. Az Alan Wake látszólag egy horror elemekkel tarkított TPS, valójában egy próba a videójátékos narráció stílusának kibővítésére, a King-Lynch tengely interaktívvá tételére, és egy olyan grafikai demonstrációra, ami a maga korában sok is volt a célhardvernek.

Mert Xbox 360-on brutálisan alacsony felbontással (960x544!!!) futó játék mögött a látvány még akkor is kimagaslónak számított, ha annak fejlesztése még bőven az X360 kiteljesedése előtt kezdődött. Most a felbontás 1440p Series X-en (bár, ha csak a tévém nem bolondult meg, HDR nélkül), és ehhez a pixelsűrűséghez igazodtak a textúrák és a karaktermodellek, valamint az átvezetők is. Lehet, hogy az Alan Wake Remastered nem néz ki úgy, mint egy 2021-es játék, de úgy néz ki, ahogy az Alan Wake-et modern képtisztaság mellett elképzeljük, vagy ahogy emlékeidben él, nem pedig úgy, ahogy a 360-at elindítva látnád, hogy milyen is volt valójában! Ez pedig szerintem egy nagy fegyvertény. És hiába mondják sokan, hogy a PC-s verziót is lehetett skálázni, a magasabb felbontáshoz mérten ott a textúrák és effektek nem tudtak olyan szintet elérni, amit ez a kiadás a kisujjából kiráz.

Felújított borzalmak

Fogalmam sincs, hogy milyen lehet teljesen új játékosként, esetleg a Controlt ismerő újoncként leülni az Alan Wake-hez, de engem régi rajongóként teljesen kielégített a Remastered kiadás. A játék mai szemmel lehetne nyitottabb, lehetne változatosabb, túlélőhorrorként rémisztőbb, esetleg filmszerűbb. De bárhonnan is nézem, a finnek kalandja még mindig egy remekmű, amiről lehet mesélni, és ami mögött ott egy másik világba való menekülés lehetősége, ami formabontó és a klasszikus formákat jól értelmező is egyben. Egy morgolódást engedjetek meg – a két DLC már a PC-s kiadásnál is jelen volt, de ehhez a kiadáshoz járt volna az American Nightmare is. Mert a Remedy hiába akarja a Controllal (pláne az AWE expansion után) összekötni a szálakat, az amcsi rémálom nélkül a sztori nem teljes. Bár lehet, hogy így még üzletileg belefér majd egyszer ennek a tartalomnak is az újracsomagolása, a folytatáshoz vezető úton mindenesetre érdemes lenne mindent egy helyre rendezni. Az alapmű legalább már elérhető szinte minden érdeklődő számára, szinte minden modern platformon – és vétek kihagyni.