A budapesti Zen Studios a minőségi flipper játékaival kápráztatja el két évtizede a világot – a Pinball FX-szériát azt hiszem, nem kell bemutatni. Ezek mellett néhány évente kijön tőlük még valami irgalmatlanul jópofa cucc is, mint például 2013-ban a katapultos, várvédős Castlestorm, de említhetném 2018-ból a magyar mondavilágot megidéző, oldszkúl dungeon crawlert, az Operencia: The Stolen Sunt is. A Circus Electrique ugyan most nem szól akkorát, de ez sem a minőségen múlt.

Történetünk az amerikai cirkusz megteremtőjéig, P.T. Barnumig nyúlik vissza, akinek a játék szerint két ígéretes asszisztense is volt, a nagy kedvenc, Randolph G. Masters, és egy bizonyos Eli Edwards. Masters, akit csak Porondmesterként emlegettek, vitte tovább a mester örökségét, a Circus Electrique-t, míg a csalódott Edwards külön vállalkozásba kezdett. Az ELi Edwards-féle Ipari és Technológiai Vállalat (STEEM) rövid idő alatt fantasztikus sikereket ért el, és a találmányai megváltoztatták a világot, emellett Eli megalapította a Circus Mecanique-t, egy új társulatot, csodás gépszörnyekkel. Ám az új technológiák új problémákat is szültek, London utcáit például egy különös jelenség, a Téboly lepte el, amely a törvénytisztelő polgárokból és rendőrökből pillanatok alatt agresszív vandálokat, úgynevezett Galádokat csinál. Vajon a Circus Electrique-ben bekapcsolt Energia Oszlopa lehet a bűnös, vagy a STEEM-találmányok irányításához szükséges ”menesztő-szemüveg”?

Ahogy ez már lenni szokott, a Porondmester családi viszályokkal terhelt múltjából épp a megfelelő időben bukkan fel egy oknyomozó-újságíró unokahúg, aki hajlandó utánajárni az egésznek. A nyomozás pedig össze van kötve a Circus Electrique mindennapjaival, azaz ahhoz, hogy a kis hölgy egy darabban járhassa be a város Galádokkal teli kerületeit, szükség van négy kísérőre, akik a cirkuszművészek közül kerülnek kiválasztásra. Egyfelől tehát meg kell szervezni a cirkusz fellépéseit, így elejét vesszük a koplalásnak, jut pénz a felszerelésre és új tagokra, no meg nyersanyagot gyűjthetünk a társulat, valamint az infrastruktúra fejlesztéséhez. A másik szálon eközben Amélia London utcáit járja az aktuálisan kiválasztott négy testőrrel, és minden befejezett harccal lezárul egy nap, azaz egy kör a játék krónikájából. Az ütemezés mondjuk, nem a legszerencsésebb, ugyanis egy idő után az előadások inkább koloncnak tűnnek, amelyek megszakítják a rövid harci szekvenciákat.

A sztori egyébként egész kellemes, ráadásul szépen ki lettek dolgozva az átvezetők, és a kezelőfelület is élményszámba megy – persze a viktoriánus, steampunk Anglia amúgy is hálás téma. A játék központi eleme, a cirkusz pedig a megszokott menedzselős elemekből áll össze, műhelyekből, pihenő, gyógyító, gyakorló és toborzó részlegekből. A szereplők a csaták kivételével kártyák formájában vannak jelen – és hogy az életünk ne legyen túl könnyű, az alapjellemzők mellett van egy lelkesedés értékük, ami elég gyorsan apad, és így hajlamosak elszaladni a harcokban, vagy lehúzni az előadások színvonalát. Másrészt pedig a többségük tele van sztereotípiákkal. Értsd: az egyik illuzionista rühelli az erőművészeket, és az akrobatákat, a szabaduló művészt pedig leveri a víz a bohócoktól és a késdobálóktól, szóval ha sikeres előadásokat akarunk rendezni, olyan embereket kell összeválogatni, akik között működik a kémia.

A körökre osztott harcrendszer lényegében a Darkest Dungeon cirkuszi verziója, ahol minden karakterünk rendelkezik hat fejleszthető, aktív képességgel (meg néhány passzívval), azonban ezek a képességek csak bizonyos pozíciókban működnek, és a hatótávolságuk is korlátozott. Egy erőművész például csak a sor elején állva tud a súlyzójával sallereket kiosztani, ha ennél hátrébb kerül, akkor maradnak a dobások, vagy csupán az izmait mutogathatja (támogató képesség). A 4-es sorban farkasszemet néző cirkuszosok kontra megzakkant rendőrök, polgárok között tehát egyfajta helyezkedős adok-kapok megy, amíg az egyik csapat lelkesedése vagy az életereje el nem fogy. A kerületek (epizódok) végigjárása persze nemcsak pofozkodásról szól, van ugyanis néhány érmedobálós, kipörgetős minijáték, és pár kisebb szöveges kaland is.

Nehéz szívvel mondom, de ahogy távolodunk a kezdőponttól, úgy csökken a Circus Electrique varázsa, és a rákattanásra hajlamosító faktor. Pedig van néhány remek ötlet, és kiváló a minőség, csak ugye abból a fránya „na, még egy kör, és tényleg megyek aludni” érzésből kéne több. Az ok, úgy sejtem, hogy a rutinszerűen levezényelhető előadásokból/harcokból adódik, azaz a fejezeteken belül ismétlődő, egykaptafás ellenfelek, feladatok fogják vissza a hangulatot.