9 év telt el azóta, hogy a képregényes Joe Mad megalkotta a Darksiderst, ami soha nem került a legnagyobbak közé, de átlagosan pozitív fogadtatásra lelt, a klasszikus videojátékok kedvelői pedig kimondottan élvezték a brutális darabolást, a mindenféle képességet és eszközt, amikkel újra és újra felfedezhettünk valami extra utat vagy kincset, illetve azt a hangulatot, ami áradt a programból. Eleve, a Menny és pokol harca a démonokkal és angyalokkal, amibe belecsöppen az apokalipszis lovasának egyike, War – nos, ez már önmagában kiváló alap, amire lehet építeni. A bibliai utalásokkal teli világvége-víziókat általában kedvelik a népek, ez pedig a Darksiders esetében is bejött.

Ahogyan a folytatásnál is, mely két esztendővel később Death kalandjait mutatta be, amely egy kicsit talán olajozottabb, jobban kidolgozott formában vitte tovább a széria legendáját – hogy utána a THQ csődjével a franchise kárba vesszen. Legalábbis akkor még így tűnt, a rajongók meg évekig szomorkodtak, hogy most már soha nem jönnek vissza a régi szép idők, „mikó’ a fiúkkal még a pokolban csaptuk szíjjel a fődémont, mer’ az volt az igazi kaland”. Hogy, hogy nem, a Nordic Games végül sok minden egyéb mellett megmentette a lovasokat is, így a mindenféle újrakiadás után a THQ Nordic gondozásában, egykori Vigil Games-alkotók elkészítették a harmadik részt, ami Fury főszereplésével tavaly látott napvilágot, és láss csodát, közben a Battle Chasers: Nightwart összekalapáló Airship Syndicate az eredeti alkotó, Joe Mad kormányzásával a Genesist hegesztette. Ez ám az igazi visszatérés. Sőt, a helyzet az, hogy ilyen szempontból abszolút megérte és legitimálva lett a sokfajta újrakiadás, amiknek bevétele lehetővé tette ezeket a folytatásokat. Folytatásról beszéltem? Nos, a Genesis pont nem az.

Régen minden jobb volt…

Még az apokalipszis négy lovasának is, hiszen a Darksiders Genesis az első, 2010-es epizód történései előtt játszódik, így War sem felel a Megperzselődött Tanácsnak a mindenféle intrika miatt, ami a háttérben zajlik, viszont a sötét fellegek már gyülekeznek, aminek hála – és mert Death és Fury éppen nem ér rá – neki és Strife-nak, avagy az eddig soha nem irányított negyedik lovasnak kell utánajárnia, hogy Lucifer már megint miben mesterkedik. Ehhez segítséget nyújt Samael és Vulgrim, illetve feltűnik még pár érdekes fazon, de a lényeg, hogy a pokoli bugyrokból és igen ellenszenves démonoktól meginduljunk az angyalok uralta terepek felé, ahol, hogy is mondjam… szóval az édeni hangulat éppen veszni látszik.

Ebben a feszült helyzetben kell helytállni, egyben pedig kideríteni, mi a fészkes fene folyik, aminek következményeként a fődémonok elképesztő erőt és hatalmat kaptak. A két karakter, War és Strife általában megbeszéli a történéseket, továbbá a pályák között is új információkhoz jutunk, míg a főellenfeleknél általában a megszokott és vagány egysorosok jutnak mindenkinek. Azonban ez áll igazán jól a sorozatnak, így a rajzolt képekkel együtt ismét pontosan azt kapjuk, amit el is várunk, méghozzá néhány újítás társaságában.

Mert ugye most ketten is itt vannak a lovasok közül, ami magában hordozza a lehetőségét a kooperatív módnak, ez pedig már önmagában is elég nagy újdonság a „single only”-franchise életében. Ehhez azonban az kellett, hogy némi változás érje a játékmechanikát, ami a nézetben érhető tetten, így a szokásos 3D-s külső helyett most egy izometrikus verziót kapunk, aminél a kamera által mutatott terep jóval nagyobb és szabadabban betekinthető. Lényegében Wart irányítva a megszokott hack and slash élmény a részünk, Strife esetében pedig ebből részben twin stick shooter, avagy kétkaros lövölde lesz, bár ebben az esetben is használhatunk közelharci fegyvereket.

Éppen emiatt, no, és persze azért, mert az egyensúly szépen megvan, a co-op is remekül működik, ráadásul a különböző extra képességek is el vannak osztva, avagy egy haver oldalán nagyon jól ki és meg lehet osztani a feladatokat. Becsatlakozásra a központi hubnál, valamint a pályákon elhelyezett idézőpontoknál van lehetőség. Előbbi egyébként meg eléggé fontos helyszín, ugyanis itt vásárolhatunk, fejleszthetünk, War és Strife pedig nem önmagában lesz szimplán erősebb, hanem a leölt szörnyektől begyűjtött vagy vásárolt core-ok segítségével oszthatjuk ki, milyen irányba tartson a lovasok erősítése, ami extra jellemzőket is magával hoz. A missziókra való belépés előtt meg mindig látjuk, milyen szinten érdemes meglátogatni az adott fejezetet. Ha pedig nincs egy barátunk sem, egyedül maradtunk, akkor sincs gond, elvégre bármikor válthatunk a két karakter között.

Igazán apokaliptikus

Volt itt szokás szerint aggódás a nézetváltás és a co-op miatt, meg mert „megint valaki más fejleszti a játékot”, de lényegében nyugodtan el lehet mondani, hogy a közkedvelt franchise végre hazatért, eredeti alkotója kezében pedig igazi Darksiders-élményt nyújt. Nem többet, nem kevesebbet. Már az indítás a zenével, a főmenü muzsikája eszembe juttatta azokat a pillanatokat, mikor közel tíz éve csak azért nyomkodtam az opciókat, hogy hallgassam a kórusokat, amik szóltak a menüben, a párbeszédek és a változatos helyszínek, összecsapások pedig csak erősítették bennem ezt a nosztalgikus érzést.

Vannak néha beragadások, kisebb bugok, így beestem már falba, ellenfélből kiütött (és igen fontos) összetevő is kikötött már valahol, mondjuk, egy sziklafal tetején, ahogy a továbbjutáshoz leverendő utolsó opponens is, de szerencsére ilyen esetből igen ritkán jutott a több mint tízórás kampányba. Ráadásul van még hordamód is, aminél több körön át kell kihúzni az egyre erősödő ellenfelekkel szemben – és megéri, mert a fejlesztésekhez jó kis cuccokat kapunk. A co-op és a személyre szabható karakterek, a két szereplő és két játékstílus miatt meg eleve nehéz rosszat mondani a Darksiders Genesisre.

Jó, hatalmas újdonságokat nem kapunk, mármint összességében régi ismerősként simul a kezünkbe még az irányítás is (már indításkor jön a figyelmeztetés, hogy kontroller használata javasolt, amit én is csak megerősíthetek), de annyi kiböjtölt esztendő után szerintem mindenki valami ilyesmit várt Joe Madtől és csapatától. Igazi Darksiders-mókát, amihez a misztikus sztoriszálak, a badass karakterek és a nagy, látványos összecsapások, valamint a kórusos zenék is hozzátartoznak. Ez pedig mind itt van, elég kellemes látvánnyal, izgalmas helyzetekkel, ügyességi és logikai feladatokkal, idővel megnyitható járatokkal. Ha valakit mindez nem lelkesít fel, az esélyesen el sem olvasta a cikket, mert nem is érdekli a Darksiders-univerzum. Jó kis visszatérés ez, kérem szépen, várjuk a következő epizódot!