Azt mondani az Elite Dangerous-re, hogy történelmi, több szempontból is megállja a helyét: történelmi, mert kereken 20 év után tért vissza a sorozat. Történelmi, mert 2015-ös megjelenése óta nemhogy nem állt le a fejlesztése, de bizonyos időszakokban úgy tűnik, mintha a Frontier minden figyelmét ennek szentelné, és ahelyett, hogy a csapat folytatásként, teljes áron adná el bővítményeit, egy részét belepumpálja ingyenes frissítésekbe, az igazán nagyokat pedig kihasítja fizetős kiegészítőbe, ezzel is jelezve, hogy egy fontos mérföldkőről van szó. Utóbbi következett be ismét, hiszen az Odyssey szám szerint a második alkalom, amikor egy jelentősebb összegért jelentős változásra lehet bevezetni - még ha ez a változás nem is feltétlenül jó, vagy tökéletes.

TALPONÁLLÓK

Az ugyanis már a meghökkentően, értelmetlenül rövidre sikerült alfateszt során is kiderült, hogy az Elite Dangerous: Odyssey tényleg megcsinálta azt, amivel legnagyobb riválisa is előrukkolt pár éve, sőt nagyrészt arra építette azóta is futó és továbbra is végelláthatatlan kampányát, nevezetesen az űrben folytatott kalandok testközelbe hozását. Relatíve szó szerint, az Odyssey legnagyobb újítása ugyanis az, hogy most már tényleg elhagyhatjuk az űrhajót, és bejárhatjuk mindazokat az állomásokat és bázisokat, melyekkel eddig csak menürendszerek labirintusán át interaktálhattunk, valamint azokat a planétákat is, amiket az idővel egészen remekre kikupált Horizons óta járművel is felfedezhettünk.

Ehhez persze felszerelésre is szükség van, amit a kifejezetten hangulatos, az Odyssey több aspektusát is bemutató interaktív tutorialt követően már meg is lehet venni a legközelebbi állomáson, és az első lépések megtételét követően elég sok minden azonnal egyértelművé válik. Egy: az űrhajók nagyok, néhány egyenesen hatalmas, még soha sem voltak ennyire elképesztők a méretarányok, mint akkor, amikor az ember egy Anaconda vagy egy Orca lábánál áll, annyira eltörpül ezek mellett. Kettő: az állomásokon annyira nem is zajlik az élet. Bár a neonreklámokból és NPC-kből nincs hiány, a hirdetésekhez hasonlóan az emberek is helyhez vannak kötve, és lényegében semmit sem csinálnak, csak álldogálnak. Egyáltalán nem hihető, hogy itt igazi személyekről lenne szó, az életnek pedig így igazából nyoma sincs – mármint a pulzuson túl, emiatt pedig az űrállomásokra való besétálás igazából csak minimálisan hangulatosabb, mint mindent menükön át elvégezni – az ugyanis lényegesen gyorsabb és hatékonyabb.

Három: hiába a gyalogos felfedezés, ha megközelítőleg sem olyan bolygókról van szó, mint mondjuk amiket a No Man's Sky-ban vagy „a játékban, aminek-nem-mondjuk-ki-a-nevét” tapasztalunk: gyakorlatilag egyáltalán nincs vegetáció, a domborzat kimerül a kráterekben, a kopárságot pedig leginkább csak az üresség tudja felülmúlni. Ahol van, ott papírvékony, már-már érzékelhetetlen az atmoszféra, nincsenek felhők, nincs időjárás, és semmi olyasmi, amely drasztikus változást jelentene a Horizonshoz képest. Sajnos a települések és a belső terek terén sem jobb a helyzet, alig több, mint egy maréknyi modulból épül fel az összes, így elég nehéz különbséget tenni az állomások, bázisok között. Függetlenül attól, hogy a galaxis épp melyik szegletéről beszélünk, minden olyan, mintha ugyanazzal a nyomtatóval készült volna.

CTRL+C

Ez a fajta sablonosság pedig az Odyssey egészére jellemző, például az újfajta küldetésekre, amik jobbára kimerülnek a Fedex-feladatokban. Azaz el kell menni adott helyszínekre, ott esetlegesen meg kell hackelni terminálokat, fel kell vágni paneleket, vagy el kell lopni, esetleg megtalálni ezt-azt, majd leadni egy adott helyen, végül pedig felmarkolni a három lehetséges jutalom (kredit, reputáció, tárgy, vagy ezek keveréke) egyikét, és ezt ismételni az örökkévalóságig. A legnagyobb csalódás az exobiológiai feladatkör: itt az elhanyagolható mennyiségű életet tartalmazó bolygóra leszállva csak elő kell kapni a szkennert, megvizsgálni egy-két dolgot, és már készen is vagyunk.

Sajnos nem lehet sok jót mondani a legnagyobb attrakcióról, a fegyveres harcról sem, méghozzá több okból. Egyrészt mert az arzenál egyáltalán nem impozáns, a rendelkezésre álló eszközök pedig erőtlenek, kidolgozatlanok. A vízipisztoly-szerű, statikus lövések és a golyófogó, szinte semmi MI-vel nem rendelkező ellenfelek miatt a harcok sem túl élvezetesek vagy érdekesek, és javarészt a túlerő okoz csak fejfájást. Másrészt a küldetéstípusok extrémen korlátozott száma itt is visszaüt, így egy-két alkalom után rengeteget veszít a varázsából. Ehhez pedig nem kevésbé járul hozzá az sem, hogy az egyöntetűen borzalmas grafikus teljesítmény pont a harcok során szokott súlyos képfrissítési gondokkal küzdve a legmélyebbre süllyedni.

Teljesen lemondani az Odyssey-ről viszont igazságtalan lenne, az Elite ingyenes és fizetős kiegészítői ugyanis jobbára mind valamennyire hasonló állapotban jelentek meg. Az Odyssey így sokkal inkább tekinthető egy stabil alapnak, amire lehet építkezni, bővíteni, fejleszteni és javítani, hogy aztán idővel pont annyira jól simuljon bele a már-már tökéletes Elite-vázba, mint ahogy tette azt a Horizons és a Beyond – csak lehet, hogy akkor nem most, és főleg nem teljes áron kellett volna megjelennie.