De ez nem azt jelenti, hogy örökre búcsút kellene intenünk kedvenc játékainknak. A közösségi finanszírozásnak hála ugyanis előfordulhat, hogy sikeresen újraélesztenek egy-egy rég elfeledett alkotást, aminek mi persze rendkívül örülünk. Ennek köszönhetjük a Giana Sisterst, a Planetary Annihilationt, na és a decemberben megjelent Elite: Dangeroust is, aminek elkészüléséhez az eredeti rész megálmodója, David Braben kalapozta össze a pénzt a közelmúltban.

ÚR AZ ŰRBEN

Nos, és hogy mi is az Elite? Mivel nem egy mai darabról van szó, talán helyénvaló lehet a kérdés, engedjétek hát meg, hogy gyorsan megválaszoljam. Az Elite kérem szépen egy űrszimulátor volt, ami a ’80-as évek környékén jelent meg BBC Micro és Acorn Electron masinákra, hogy aztán szélsebesen meghódítson minden más platformot, így a PC-t is. Magyarországon valószínűleg legtöbben Commodore 64-en találkoztak vele, de összetettsége és nehézsége miatt inkább csak az ötletért rajongtak, és nem a tényleges játékért. Az Elite tulajdonképpen egy korát évekkel megelőző, forradalmi alkotás volt, amiben a játékos egy űrhajóparancsnokot alakított, akit bedobtak egy hatalmas univerzumba, ahol aztán azt csinálhatott, amit csak akart. A rövidtávú cél természetesen a meggazdagodás volt, így aztán kereskednünk kellett naprendszerek közt, hogy megvásároljuk az első dokkoló-számítógépet a hajónkra, de közben kalózokkal viaskodtunk, akik előszeretettel próbáltak meg kirabolni minket két fuvar közt. Sajnos azonban a technológia akkoriban még nem állt készen arra, amit a tervezők megálmodtak, hiszen manapság a leggagyibb mobiltelefonokban is több memória és jobb processzor található, mint a korabeli számítógépekben volt. Ám az Elite új követőknek nyitott utat, olyan műveknek, mint a Freespace, a Wing Commander vagy a Freelancer-széria. E játékok viszont sokkal szorosabban fogták a játékos kezét, jóval inkább a történetmesélésre és a dramaturgiára összpontosítottak.

Pár évvel később a szimulátorok kora leáldozott, a joystickjainkat eladtuk, felnőttünk, az Elite pedig nem maradt más, mint egy szép emlék a gyerekkorunkból. 2010 környékén aztán David Braben, az eredeti játék szülőatyja úgy gondolta, elérkezett az idő arra, hogy felélessze ezt a remekművet, és megmutassa a világnak, hogy valójában mit is álmodott meg akkoriban. A technológiai akadályok elgördültek az útból, ezért aztán minden adott volt egy kivételesen jó álom megvalósulásához, s így végül megszületett az Elite: Dangerous.

SZABAD A GAZDA

Először is hadd ismételjem magam: nagyon nehéz egy ilyen régi címet újraéleszteni, hiszen nemcsak alkalmazkodni kell a mai trendekhez, de igyekezni kell hűnek maradni az eredeti részhez is. Ebből a szempontból a Dangerous mondhatni csak közepesre vizsgázott. El is mondom, hogy miért. Egyrészt ugye ott vannak az alapok, melyek érintetlenül maradtak, ami jó. Kapunk egy hatalmas játszóteret, amiben azt csinálunk, amit csak akarunk: kereskedhetünk, kalózokra vadászhatunk (vagy mi magunk válhatunk kalózokká), fejvadászok lehetünk, háborúkba szállhatunk be, vagy felrakhatunk egy bányászlézert és egy finomítót a hajónkra, és kimehetünk aszteroidákat furkálni a világűrbe. A kezünk ezúttal sincs megkötve, a szabadság érzete pedig mámorító. Nem mutatja egy piros karika, hogy nyomd azt, menj erre, csináld amazt, hanem bedobnak minket egy űrhajó botkormánya mögé, kapunk 1000 creditet és egy kölcsönjárgányt, aztán azt csinálunk, amit csak akarunk. Persze a készítők igyekeztek több tartalommal és választási lehetőségek széles tárházával feltuningolni szeretett űrszimulátorunkat, ezért aztán kaptunk egy hirdetési falat, ahonnan véletlenszerű feladatok közül szemezgethetünk, de igazából az alapok mit sem változtak az eredeti részhez képest. Ez pedig egy hatalmas piros pont a mai túlvezérelt, irányított világban, ahol sose engedik el a kezünket, folyosók és célt jelző nyilak közé szorítva minket.

Ám ez a fajta szabadság egy kétélű fegyver. Kérdés ugye, hogy mai társadalmunk mennyire vevő egy olyan videojátékra, ami lényegében messze elkerüli a 2000-es évek trendjeit, szájbarágós vonalvezetését. Egy bizonyos szinten rendben van mindez, de egy elérhető távolban lévő cél nélkül a játékos bizony inkább hagyja a fenébe az egészet, és visszamegy Assassin’s Creed-ezni vagy ne adj’ isten Call of Duty-zni, mert ott legalább látja, hogy merre és milyen messze még a cél. Az Elite viszont ezen a téren kicsit átesett a ló túloldalára. Túlságosan nyitott, túl szabad ahhoz, hogy lássuk a végét. Rendben, vehetünk egy jobb űrhajót, aminek rakterébe több árut tehetünk bele, és nagyobbat kaszálhatunk egy kereskedelmi útvonalat agyonjáratva, de egy idő után hamar ráun a játékos ezekre a repetitív, MMORPG-get idéző grindelésekre, s felteszi magának a kérdést: „mit keresek én itt?”.

A feladatok nem is annyira feladatok, mint útmutatók; nincs konkrét cél, nincs látványos űrcsata, nincsenek átvezető videók, de még történet se. Ugyan kapunk egy fikarcnyi szösszenetet arról, hogy három frakció háborúzik egymással, és nekünk, játékosoknak kell eldönteni, hogy ki kerül a császári trónra az elkövetkező hónapok során, de igazából ennyi. Csinálj, amit akarsz, aztán majd lesz valami – ezt üzenik a készítők számunkra. Ezért aztán az Elite-et sokkal inkább úgy kell elképzelni, mint mondjuk a Minecraftet, ahol szintén nem nagyon van központi feladat. Építkezel, szépen lassan felhúzod a kis birodalmad, beülteted növényekkel a kerted, de ne keresd a végcélt. Az ugyanis olyan messze van és olyan elérhetetlen, mint ide a legközelebbi naprendszer.

AZ ELITE HABOS OLDALA

Ha viszont sikerül más szemmel néznünk az új Elite-re, mint ahogyan a mai játékok zömére szoktunk, akkor előbb-utóbb elkezdjük imádni. Ennek egyik oka az összetettsége, hiszen ki látott már olyat, hogy egy játékban leszállási engedélyt kell kérni ahhoz, hogy beléphessünk egy űrbázisra? A dokkolás is kész művészet, azt elsajátítani is sok próbálkozást igényel, és akkor még nem is beszéltünk a bányászatról, amibe jobb, ha kezdőként bele sem vágunk. Ha a kereskedelemből szeretnénk meggazdagodni, akkor is alaposan képben kell lennünk, hogy miként is vágjunk bele a bizniszbe: vásárolj olcsón, adj el drágán – ez az alapszabály, de a játék mögött megbúvó online rendszer figyeli minden lépésünket, ha pedig agyonjáratunk egy magas profittal kecsegtető utat, akkor a program előbb-utóbb kiegyensúlyozza a keresletet és kínálatot, ezzel nyomva le a potenciális hasznot.

Felderítők is lehetünk: kapunk egy szkennert, majd a térképészeti osztályokon eladhatjuk a felderített csillagrendszerek lenyomatait. De figyelhetjük a hirdetési táblát is, ahova az űrállomások lakói pakolnak ki feladatokat. Itt már egyszerűbb a dolgunk: vigyél el pár cuccot ide, lődd le azt, szerezd be ezt, de ezek megoldásával nyerhető el a pártok, frakciók bizalma, amelyek később komolyabb megbízásokkal is ellátnak minket. Egyszóval az Elite: Dangerous nem egy faék egyszerűségű, két nap alatt kitanulható játék, hanem egy összetett, jóval inkább egy MMORPG-re hajazó program, amit igenis lehet imádni.

A játék másik erősségét hatalmas méretei jelentik, amelyeket ép ésszel szinte fel sem tudunk fogni. Az Elite-ben ugyanis megtalálható galaxisunk, a Tejútrendszer 1:1-es méretarányú virtuális mása, mely közel 400 milliárd csillagrendszert rejt magában, annak minden bolygójával, holdjával együtt. Igen, jól olvastátok, 400 milliárd, amit nem csak bejárni és felfedezni, de már felfogni is szinte lehetetlen Ennek nagy része persze procedurálisan generált, s csak pár száz vagy ezer naprendszerről mondhatjuk el azt, hogy kézzel lettek megalkotva, de még így is elképesztő az az odaadás és valósághűség, amit a tudományos tények mellé állítottak a készítők. E rendszerek egyébként a lehető leghitelesebben, asztrofizikusok és csillagászok segítségével lettek megálmodva, tehát az élethűség páratlan és példaértékű lett. Ezek a méretek azonban felvetnek egy kérdést: hogyan tudunk egy ekkora univerzumban közlekedni? Itt válik a tudományos fantasztikum inkább fantasztikummá, ugyanis űrhajóink elképesztő sebességre képesek, akár a fénynél is sokszor gyorsabban utazhatunk egyik pontról a másikra az FSD-nk, azaz kereteltolódási hajtóműveink (Frame Shift Drive) segítségével. A nagy tempóra szükség is lesz, bár sajnos a készítők nem mertek elég bátran, elég modern módszerekkel bánni a tempomattal, ami miatt nagy bánatunkra az Elite szinte másról sem szól, csak az utazásról. Bár az egyik naprendszerből a másikba való ugrás másodpercek alatt lezajlik, az ezeken belüli közlekedés sokszor kínkeservesen lassú még annak ellenére is, hogy űrhajóink rendkívüli sebességre képesek. A gond az, hogy a gyorsulás és a lassulás túl életszerűre sikeredett, ezért aztán simán előfordulhat, hogy egy Naptól távolabbi bolygó meglátogatása (mindig a Naphoz ugrunk ki, ha rendszert váltunk) akár öt percbe is beletelik. És ilyenkor csak nézünk előre a monitorra, hallgatjuk a zenét, és szurkolunk a távolságmérőnek, hogy pörögjenek már fel benne a számok. Ez pedig kiábrándítóan unalmas tud lenni, főleg a mai játékokhoz szokottak számára – még akkor is, ha a látvány elképesztően pazar, a hanghatásoktól pedig egész egyszerűen kiráz minket a hideg.

A MÉRET A LÉNYEG

Az Elite még a hosszú, gyakran dögunalmas pillanatai ellenére is többször visszatöltésre sarkall minket, méghozzá azért, mert az alapok igenis rendben vannak, azzal együtt is, hogy valójában másról sem szól a történet, mint hogy utazgatunk egyik pontról a másikra, árukat pakolunk a hajónk rakterébe, és leadjuk azt a következő állomáson. Azért, mert működik a dolog. Akkor is, ha lassú, ha néha unalmas, ha néha üresnek is érezzük. Talán azért, mert az itt elért eredményeinknek súlya van, valódi értéket képviselnek. Nincs is annál nagyobb öröm, mint amikor találunk egy zsíros kereskedelmi útvonalat, amin jól megszedjük magunkat, vagy kivégzünk egy körözött személyt, akiért 30.000 credites fejpénzt kapunk. A nehezen megszerzett pénzből aztán jobb hajót vehetünk, vagy felrakhatunk a mostanira egy még erősebb hajtóművet, célkövetős sugárfegyvereket, torpedóvetőt, vagy üzemanyag-szívókát, amivel a Napból újratölthetjük megcsappant készleteinket. És ez Eredmény. Nagybetűs. Nem olyan, mint amikor befejezzük a CoD egyik pályáját, és kapunk egy perket, amivel gyorsabban újratölthetünk majd a következő etapon. Itt minden megszerzett fillérünkért megdolgozunk, és bármilyen meglepő is, jó érzéssel tölt el minket az, ha elverhetjük azt. Igaz, nem ad mindent azonnal a kezünkbe a játék, és gyakran meg kell fizetnünk a tanulópénzt azért, hogy akár közepes játékossá váljunk.

ÚJRA ÉS ÚJRA

Kétségtelen viszont, hogy mai szemmel nézve ez a játék talán túl nyitott lett. Túlontúl életszerű, kevés akcióval és láthatatlan végcéllal. A fizika szabályaihoz túlságosan ragaszkodó Elite: Dangerous viszont mindezek ellenére magába szippantja a játékost. Ha akár egy kicsit is vonz az a fajta szabadság és nyitottság, amit kínál, és esetleg valamilyen MMO-s múlttal is rendelkezel, akkor nyugodtan kóstolj bele, mert könnyen lehet, hogy ez a te játékod is. Ám légy vele türelmes, ne akarj mindent azonnal! Meglátod, idővel beleszeretsz te is.