A bosszúnak néha jobban áll a balettcipő, mint az öltöny?

A John Wick-univerzum első spin-off próbálkozása a 2023-as Continental volt, amely a címadó alvilági szállodalánc üzemeltetésének kezdetét, valamint a fiatal Winston Scott történetét mutatta be, és amelynek kevésbé sikerült beváltania a hozzá fűzött reményeket – és ezzel még kíméletesen fogalmaztunk. A Continental fiaskója után jogosan merült fel a kérdés, hogy vajon kellenek-e nekünk olyan mellékszálak, amelyekben nem a kutyájáért bosszúhadjáratba kezdő ex-bérgyilkos osztja a pofonokat. Nos, a Balerina után bátran kijelenthetjük: bőven van élet John Wicken kívül is.

A sztori úgy indul, mint kis túlzással minden bosszútörténet. Eve Macarro fiatalon elveszti az édesapját, ám nem egy betegség vagy baleset következtében, a kislány ugyanis szemtanúja lesz, hogy fegyveresek betörnek a házukba, és szemmel láthatóan nem jószándékkal érkeztek. Ezt követően egy heves tűzpárbaj veszi kezdetét, ahol hamar világossá válik, hogy Eve apja sem egy egyszerű postás, és nemcsak azért, mert olyan kastélyban lakik, amit sok orosz oligarcha megirigyelne, hanem azért is, mert úgy osztja a pofonokat, mint aki legalább három bérgyilkos-iskolát elvégzett, mielőtt családalapításra adta volna a fejét.

A túlerővel azonban még ő sem bír, a férfit végül megölik, az árván maradt Eve pedig hamar felkelti a Ruska Roma nevű bűnszervezet figyelmét, amelynek értékes fogás a fiatal, formálható, de bosszúvággyal teli lány, akiből idővel gyilkos fegyvert kovácsolhatnak. Eve-ből pedig hosszú évek kemény kiképzései után valóban fegyver lesz, nem is akármilyen, egy ponton pedig elérkezik számára az a pillanat is, hogy bosszút álljon azon, aki elvette tőle az apját.

Amit szerettünk benne:

• Ana de Armast. Babaarc ide vagy oda, a kubai származású színésznőnek nagyon jól áll ez a műfaj, hiteles volt a közelharcokban, de a szamurájkard és a lángszóró is jól állt a kezében. Ha Ellen Ripley bérgyilkosként születne újjá, alighanem ilyen lenne.
• A gun fu sem maradhatott ki: ez egy olyan stílus, amely ötvözi a közelharcot és a lövöldözést, és most már azt is tudjuk, hogy nemcsak Keanu Reeves-nek, de Ana de Armasnak is jól áll.
• Bár Eve Macarro karaktere nem egy szószátyár, a színésznő kifejezetten jól játszik az arcával: ellentétben Wick érzelemmentes, fegyelmezett mimikájával, neki minden az arcára van írva.
• A fókusz egyértelműen Eve-en van, azonban a mellékkarakterek is, ha nem is túl kidolgozottak, legalább markánsak és karakteresek – különösen a Ruska Roma vezetője. 
• A Balerina nemcsak megörökölte a látványvilágot és az atmoszférát az anyasorozattól, hanem egyes elemeiben még túl is szárnyalta azt. Ugyanúgy adott a neon színvilág és a sötét tónus, de még precízebben, még stílusosabban komponálva – a szektafalu hideg, fehéres látványvilága például merőben eltér a film többi részétől, összességében mégis tökéletesen illeszkedik ebbe az univerzumba.
• Az atmoszféra szerves része a zene, ami ugyanolyan intenzív és feszült, mint maguk az akciójelenetek.
• Nincs egy cseppnyi kitérő, üresjárat sem, gyakorlatilag egymást váltják az olyan jelenetek, amelyek egy pillanatra sem engedik visszaesni az adrenalinszintünket.
•  Eve kiképzése, az első éles bevetése egy diszkóban, a lángszórós mutatvány a szektafaluban – ezek mind-mind olyan jelenetek, amelyek önmagukban is annyira ütősek, hogy bármikor szívesen újráznánk miattuk a filmet.
• Végre egy női akcióhős, aki nem játszik rá a nőiességére, nem próbál erőltetetten szexi lenni, és nem a férfitekintet kiszolgálása a célja (lásd Sucker Punch), ugyanakkor férfiasnak, maszkulinnak sem akar látszani (lásd netflixes Tomb Raider animációs sorozat).,
• E kapcsán egyébként érdemes megjegyezni a karakter ruhaválasztásait: a színésznőt csinosan, de praktikusan öltöztetik a filmben, olyan outfiteket adnak rá, amelyeket egy valódi akcióhelyzetben is szívesen viselnének a nők.

Amit nem szerettünk benne:

• A forgatókönyv egyszerű, talán túlzottan is; olyan, amit munka után fáradtan is könnyen követhetünk – de ez inkább kritika, semmint dicséret.  
• Egy „árnyalattal” Eve karaktere (is) lehetett volna kidolgozottabb.
• Bár a John Wick-filmek egy ideje már teljesen elrugaszkodtak a valóságtól, nem bántuk volna, ha legalább egyszer kifogy Ana de Armas tára, miközben egy fél falut kicsinál.
• Egy ilyen sztorihoz a bő kétórás játékidő kicsit túlságosan is hosszú, egy-két kevésbé ütős akciójelenettel lehetett volna rövidebb, és akkor még feszesebb lett volna az összhatás.
• Bár valószínűleg sok néző örült John Wick felbukkanásának, a karakter szelleme pedig kis túlzással ott lebegett minden sarokban, bizonyos esetekben ez inkább érződött izzadságszagúnak, semmint egy kellemes kikacsintásnak. 

A lángszórós Ana de Armas minden percet megér. (Fotó: Murray Close/Lionsgate)

Jó film a Balerina?

Jó! A Balerina nem fog Oscar-díjat nyerni, se Arany Glóbuszt, és valószínűleg egyetlen filmes szakmai díjátadón sem merül majd fel a neve, valamint a forgatókönyve is olyan, hogy egy óvodás, de lehet még egy bölcsis is könnyen megbirkózna vele - cserébe viszont menő, nagyon is.

Ha minket kérdeztek, a John Wick első része messze a legkiemelkedőbb darab a kvadrológiában (bár a második rész se sikerült rosszul), Len Wiseman rendezése azonban nem sokkal marad le mögötte a sorban. Hogy miért? Mert szinte percről percre azt adja, amire a néző vágyik, amikor beül egy ilyen filmre, nincsenek nagyratörő ambíciói, végig a jól bevált kereteken belül mozog, azon belül viszont maximálisan kiaknázza a lehetőségeit – ügyesebben is, mint a Parabellum vagy a 4. felvonás. A John Wick-világnak pedig jól áll a női szemszög, pláne jól áll Ana de Armas, nekünk pedig a végére már csak egyetlen kérdésünk maradt: mikor érkezik a folytatás?

A borítóképek forrása: Murray Close/Lionsgate