A Jusant mindjárt egy dupla metaforával indít. Egyrészt ott a játék címe, amit a felvezető képsorok szépen megmagyaráznak, lényegében a szánkba rágnak. Másrészről pedig ott a program valódi központi eleme, a méretes „torony”, ami szintén egy költői kép. Hogy mit jelenthet a két fogalom együtt, azt nehéz megmagyarázni, de az apály esetében gondolhatunk az emberiség, a jelenleg értelmezett civilizációnk kifutására, a száraz időszak eljövetelére. A torony pedig jelentheti a bábeli zűrzavar okozóját, lehet egy megmászhatatlan akadály képe vagy egyszerűen csak a filmekben is előszeretettel használt fallikus szimbólum. Szeretnék olyan jókat derülni a Jusanton, mint mondjuk A kis Hableány poszterén vagy egy Leslie Nielsen moziban elrejtett pöcsös poénon, de a cikkünk alanya ennél jóval magasztosabb gondolatokat kapargat, értelmezését (a nyilvánvaló, szinte felszínre pozícionált üzenetein túlmenően) pedig még minidg rágom magamban.
A Don’t Nod viszont úgy tűnik, hogy nem csak a nevével próbál kiszakadni a korábbi skatulyákból, a kalandmesterek ugyanis egy újabb egyedi játékmenet-koncepcióval rukkoltak elő. A toronymászás mechanikájából lényegében sikerült egy olyan játékot készíteniük, amely a narratív kalandjátékok, a Team Ico és a Thatgamecompany alkotásainak méltó folytatása lehet. Hősünk toronymászása alapvetően egyetlen mechanika körül forog: a God of War-Uncharted-féle mászást a Grow Home stílusához hasonló kar-szimulációval egészítik ki a fejlesztők, és ehhez a mászáshoz igazodik a pályadesign, eköré vannak felfűzve a finom mechanizmusok, amelyek fokozatosan frissítik a gameplay-t. Mindeközben a falba vájt falvak múltjának lenyomatait kutatjuk, és a Ballast nevezetű furcsa lényt hívhatjuk segítségül a továbbjutásban.
Ballast segít kijelölni az irányokat, a titkok felé is tud sugallatot nyújtani, és ahogy azt elképzelitek, szerepe is nagyobb, mint a gyominkolni való famulusé, amit az átlag videojátékhős hord magánál. A Jusant, bár elvileg nem kínál túl sokat, mégis nagyon jól építkezik, változatosságával fenntartja az érdeklődést, még akkor is, ha egyes percről-percre szakaszoknál bőven van frusztráció, plusz akadnak apróbb ismétlődések.
Prezentáció tekintetében a Jusant az Unreal 5 technológiát vonultatja fel, de annak még nem villantja meg teljes erejét. Stilizált, száraz világábrázolása viszont mégis tud dúsnak és izgalmasnak tűnni. Az összkép varázslatos, nem egyszer állunk majd meg a szépséges zene társaságában, hogy szusszanjunk egy kicsit, vagy lubickoljunk a felfelé és lefelé is látványosan terpeszkedő képekben. Sajnos a gépigény már nem ennyire barátságos, sőt, még erősebb masinálon is előfordulnak döccenések. A skálázhatóság viszont példás, még Decken is működőképes formát képes ölteni a játék.
A helyszín és a hősünk mivolta, a világ és a sziklatorony, ami előttünk ágaskodik, teljes misztérium. A Jusant viszont nem is szeret elveszni a nagy megfejtésekben, hiszen ahogy a Journey hősénél, az Icóban, vagy a Rime-ban, úgy itt sem feltétlenül a cél jelenti a megnyugvást. Az oly egyértelmű cél, a furcsa sziklaszerkezet tetejére való eljutás viszont megágyaz a valódi értéknek. Az útnak, amely során hősünk leküzdi a helyzeti energiát. Felfedezi a múlt emlékeit. És amely során mi, játékosok is valami friss ötlettel szembesülünk. A 2023-as esztendő régen látott kreativitást és erőket szabadított el a videójátékok mezsgyéjén. A Jusant is remek lenyomata ennek az évnek, nem csoda hát, hogy kultszagot hordoz a száraz, sószagú szellő.
