A 2015-ben megjelent Life is Strange a mai napig igazi klasszikus. Megreformálta a kalandjátékok műfaját, valamint Max és Chloe szerepeltetésével egy annyira intim, annyira drámai történetet adott át, amire előtte még nem igazán volt példa videójátékban. Nekem sikerült olyannyira beleélnem magam, hogy emlékszem, szabályosan a torkomban dobogott a szívem, mikor a játék vége felé le kellett menni a Dark Roomba. Aztán jött a Before the Storm, és megint nyakig merülhettem a Life is Strange varázslatos világában. Ez a rész már nem a Dontnod, hanem a Deck Nine fejlesztése volt, és én személy szerint azok táborát erősítem, akik imádták ezt is, pláne, hogy itt már pontosan lehetett ismerni Rachel Amber sorsát, és emiatt kapott az egész sztori egy még nagyobb drámai löketet. Aztán felröppentek a hírek, hogy a Dontnod a második résszel visszatér a sorozathoz, viszont új szereplőket kapunk. Ezzel még semmi problémám nem is volt, az elkészült programmal viszont annál inkább. Hiába a road movie jelleg, sem a főszereplő Diaz-testvérpár, sem az általuk átélt kalandok nem tudtak már akkora erővel hatni rám, mint az első játék egésze. Később a Tell Me Why ismét reményt adott, hogy a Dontnod mégsem felejtett el narratív kalandjátékot fejleszteni, azonban a Twin Mirror erre rácáfolt az ósdi, elavult játékmechanikai elemeivel és botrányosan bénán megírt történetével. Mikor kiderült, hogy a Life is Strange: True Colors a Deck Nine által készül, szabályosan tapsikoltam örömömben. Lássuk hát, milyen munkát végeztek!

A fiúk a bányában (már nem) dolgoznak

Főszereplőnk ezúttal Alex Chen, aki szintén elég visszahúzódó és távolságtartó fiatal lány, csak úgy, mint Max volt. Haven Springs nyugodt kisvárosába érkezik, ahol már várja őt nyolc éve nem látott bátyja, Gabe. Alex hamar beilleszkedik a kis közösségbe. Megismeri a lemezboltost, a jóképű Ryan-t, a helyi rádió műsorvezetőjét, Stephanie-t (ő a Tesco Gazdaságos Chloe), valamint Gabe többi barátját, sőt a helyi bárban még ideiglenes melót is kap Jedtől, a tulajtól. Haven Springs korábban bányászváros volt, de egy tragédia után a bányát bezárták, a város lakói pedig új megélhetés után kezdtek nézni, azonban sosem felejtették el a múltat. Mindenki kedves, barátságos, itt még akkor is jópofiznak egymással az emberek, mikor eltűnik egy kisgyerek. Alex, megannyi, a nevelőszülőkkel kapcsolatos csalódás után bátyja mellett végre otthon érezheti magát, azonban nem sokáig. Éppen egy kisfiút keresnek a lezárt bánya egyik részén, mikor egy hirtelen jött kőomlás magával sodorja Gabe-et. Alex – és persze az egész közösség – megrendül a férfi halálán, a körülmények azonban több, mint gyanúsak és egyre több csontváz kezd kihullani a szekrényből, felfedve ezzel a városka sötétebb múltját.

Alex nem tudja visszapörgetni az időt, ellenben képes belelátni az emberek gondolataiba és szó szerint átérezni a haragjukat, félelmüket vagy egyéb érzelmeiket. Mindössze ennyi a fiatal lány „szuperképessége”, szóval a True Colors egyáltalán nem megy el a fantasztikum irányába. Emberi sorsokat, emberi drámákat kapunk. Barátságokat, szerelmeket, csalódást, bosszút és még megannyi, a való életből táplálkozó érzést, amik mind segítenek sokkal jobban beleélnünk magunkat Alex szerepébe. A játékmenet sem változott sokat. Ugyanúgy megvizsgálhatunk dolgokat, olvasgathatunk, csak ezúttal, úgymond „beleshetünk” az emberek fejébe, ezzel is többet megtudva róluk. A fejlesztők finom érzékkel adagolják a rejtélyeket, és szerencsére mind a helyszínek, mind a karakterek képesek fenntartani az érdeklődést, egészen a végső stáblistáig.

Súlytalanságban lebegve

Térjünk át egy kicsit a narratívára. Alex és régen látott testvére újraegyesülése aranyos, ám súlytalan momentum. Értem én, hogy be kellett hozni egy komolyabb tragédiát ide is, hogy meglegyen a kötelező, de ugyanígy eléggé hatásvadász érzelmi hullámvasút, viszont az egész inkább kelt olyan érzetet, mint mikor jégkását innál a tikkasztó melegben, de már az egész egy cukros, gejl löttyé olvadt: jó, jó, de nem az igazi. Gabe halála itt felesleges. Egyedül annyiban lendíti előbbre a sztorit, hogy Alex és a többiek elkezdhetnek egy ügyön nyomozni, de így kiírhatták volna bármelyik másik karaktert is a sztoriból, és a különbség nem tűnne fel (oké, mondjuk a pocakos, vicceskedő rendőr a kutyának nem hiányozna). De kellett egy katalizátor, hát a Deck Nine kijátszotta a klisés „családi tragédia” kártyát. Csakhogy Gabe-et az első fejezet elején ismerjük meg, és az első fejezet végén el is veszítjük (később látomások formájában visszatér). Annyira szoros kötődés egyszerűen nem tud vele kialakulni, hogy ez érzelmileg bárkit is súlyosan lesokkolna, vagy komolyabban megérintene. Szerencsére a továbbiakban magára talál a True Colors, és közelebb hoz bizonyos személyeket. Alex maga is egy remekül megírt, az utolsó arcrezdüléséig kidolgozott főszereplő, aki bár rendelkezik egyfajta „szupererővel”, mégsem sérthetetlen.

Side questek, meg amit akartok

Haven Springs idilli kisváros, gyönyörű kilátással a környező hegységekre és tóra, viszont a Life is Strange nem lett tőle open-world. Maga a hely olyan, mint egy colorado-i Váci utca. Kapunk néhány üzletet, ahová be lehet térni, de a többi csak dísznek van a főutca mentén. Hozzáteszem, már ez is sokkal több, mint az eddigi részek meglehetősen korlátozott, néha csupán egyetlen épületre szorított játéktere. Bár az, hogy 2021-ben egy háromszintes kocsmában három töltési idő kell ahhoz, hogy a földszintről a tetőtérre érjünk, szerintem elfogadhatatlan. Bejött némi sandboxos mellékíz, Alex különféle spéci ruhákba öltöztethető (ezek egy része valódi pénzbe kerül), akad néhány mellékküldetés, mint például, mikor a helyi hobbi-madarásznak kell megtalálnunk egy szárnyast, valamelyik fán, de ezek többsége opcionális és nyugodtan kihagyható. A látvány szép, bár a régi motor miatt a közeliknél egy-egy textúra olyan ronda, mint Varga Irén főztje. A zenék továbbra is az indie-folk vonalat erősítik, de hallhatunk az OST-ben Kings of Leon-t, Metronomy-t, sőt Dido-t is.

Összességében lekötött a True Colors, két nap alatt a végére is értem. Kissé nehezen indult be, féltem tőle, hogy végig klisés marad, de többször meg tudott lepni (az élő szerepjátékos rész például hatalmas poén), Alex pedig az utolsó két fejezetre túlnő a sablon-karakter személyiségen és együtt sírunk, együtt nevetünk vele. Szeptember 30-án jön a Wavelengths DLC, Steph-fel a főszerepben, és a játék eseményei előtti időkbe helyezve a sztorit. Gondolkodás nélkül vettem meg, mert a True Colors is ékes bizonyítéka annak, hogy a Deck Nine nem tud mellélőni. Nem akarnak nagyot mondani, egy road movie szintjére nincs kihúzva a történet, csupán egy kisvárosról és a benne élőkről szól, illetve egy rendkívül összetett, szerethető új főszereplőről, aki barátokra és otthonra talál ezen a helyen. Hogy van egyfajta „szuperképessége” is? Az most mellékes.