Biztos mindenkinél akadnak olyan játékok, amiket valamiért annyira sikerült megszeretni, hogy a gépről sem megy a letörlésük. Lehet az oka egy jó sztori, egy kedvenc karakter, vagy csak egy annyira élvezetes játékmenet, hogy az állandó jelleggel visszahúz maga elé. Nálam ilyen a Heroes of Might & Magic 3, a Plants vs Zombies és a Life is Strange is. Nem tudnak lemászni a gépemről, pedig már oda-vissza kimaxoltam mindegyiket. Utóbbi hihetetlen élményt adott, amire a mai napig jól emlékszem. Imádom a kalandjátékok műfaját, és ahogy előtte a Telltale-féle The Walking Dead, úgy tulajdonképpen a Life is Strange is megreformálta az egész zsánert. Az idő visszatekerésének lehetősége nagyszerű ötletként hatott, de talán nem én vagyok az egyetlen, akinek a 2015-ben, epizodikus formában megjelent játék a hangulata miatt vált örök klasszikussá. Max és Chloe története a Twin Peaks-áthallásokkal, Rachel Amber rejtélyes eltűnésével, és a mindennapi (akár iskolai) problémákkal, sokkal nagyobb hatást gyakorolt rám, mint előtte bármi. Minőségében mindezt a Before the Storm csak tovább emelte, majd egy korrekt, ám összességében jóval kevésbé erőteljes folytatás következett a Life is Strange 2 képében.

Sean és Daniel kapcsolatát kevésbé éreztem hitelesnek, és valahogy a cselekmény sem akart összeállni. Közben a fejlesztő Dontnod Entertainment fejlesztői belekóstoltak az akció-RPG műfajba (Vampyr), majd bejelentettek nem is egy, de mindjárt két fejlesztés alatt álló játékot, melyek még idén megjelennek. Az egyik a nyomozós Twin Mirror, a másik pedig a Tell Me Why. Utóbbi már az előzetesek alapján is közelebb állt a Life is Strange világához, úgyhogy kíváncsian vártam, hogy ezúttal mit hoznak tető alá. Örvendetes, hogy a Tell Me Why három epizódja, ha nem is egyszerre jelenik meg, de csupán egy-egy hetet kell várnunk a megjelenésük között. Így sokkal relevánsabb az élmény, hiszen nem veszítjük el a fonalat, hogy ki-kicsoda, és tényleg olyan, mintha egy sorozatot néznénk, aminek hetente jön ki új része. Az Xbox Game Pass-tulajdonosok pedig most még inkább örülhetnek, hiszen a játék bekerült a kínálatba, de én simán megelőlegeznék egy PlayStation-portot is, valamikor a közeljövőben.

Miért éppen Alaszka?

A filmekből oly ismerős cold opennel nyitunk, azaz a főcím előtt kapunk egy elég nyers jelenetet, mely egy rendőrségi kihallgatóban játszódik, méghozzá 2005-ben. A középpontban egy borzalmas haláleset (lényegében gyilkosság) áll, de mielőtt bármi egyéb konkrétumot megtudhatnánk, előre ugrunk bő 10 évet, majd elkezdődik a játék. Itt jegyezném meg, hogy a zeneválasztás ismét szuper: a Dontnod alkotói nagyon otthonosan mozognak a szívszorongató indie folk slágerek licencelésében, és ezúttal sem vallottak szégyent. Két főszereplőt kapunk (mindkettejük irányítható), egy testvérpár, Alyson és Tyler Ronan személyében. 

2015-ben járunk, a helyszín pedig Alaszka egyik fagyos, hóborította kisvárosa, Delos Crossing. Az ikrek ide térnek vissza, hogy egyszer és mindenkorra leszámoljanak a múltban született keserű emlékekkel, édesanyjuk hirtelen halálával, és eladják végre a családi házat, melyben felnőttek. Az első meglepetés akkor éri őket, mikor már a házba sem tudnak bejutni, ugyanis a kulcs nem nyitja a zárat. Alternatív útvonalat kell hát találnunk, miközben egyre több régi emlék elevenedik meg. És ezt itt tessék szó szerint érteni, hiszen több olyan helyszín is adott, ahol visszaemlékezhetünk egy-egy múltban történt fontosabb eseményre, és ilyenkor ezek lejátszódnak főszereplőink előtt. Jópofa viszont, hogy némelyik emlékre másképp emlékeznek a testvérek, így mindkét verzió megtekintése után lehetőségünk van dönteni a számunkra szimpatikus mellett – ennek a végkifejletben is nagy szerepe lesz.

Temetetlen múlt

Delos Crossing – csak úgy, mint annak idején Arcadia Bay – nem kevés titkot rejteget, az ikreknek pedig ezeket kell megfejteniük, hogy segítségükkel végre tisztábban láthassanak és pont kerüljön a múltbéli tragédiák végére. Érdekes módon az egész város kísértetiesen hasonlít egy, a tesók gyerekkorából ismerős könyvre (Book of Goblins), valamint a „Mad Hunter” nevezetű, rémisztő, vigyorgó alak is egyre többször tűnik fel a színen. A Dontnod szeret polgárpukkasztó témákat boncolgatni. Ez mind a Life is Strange (gondoljunk csak Kate történetszálára), mind a Life is Strange 2 (a nem is annyira burkolt rasszizmus minden epizódban jelen volt) esetében meglátszott, és innen sem hiányzik. Tyler ugyanis transznemű, amire a városka lakói különböző módokon reagálnak. Ez a vonal szerencsére nincs erőltetetten túltolva, viszont a kelleténél talán egy kicsit többet foglalkoznak vele már az első epizódban is. 

Sokkal fontosabb, hogy az ikrek között létezik egyfajta „kötelék” (bond), melynek segítségével telepatikus módon is beszélhetnek egymáshoz. A játékmenet egyébként abszolút a Life is Strange mentén halad, avagy az adott szereplőt TPS nézetből irányíthatjuk, miközben rengeteg mindent megvizsgálhatunk környezetünkben (érdemes is, hiszen temérdek információmorzsát találhatunk így a múltról), majd ha kinézelődtük magunkat, akkor haladhat tovább a sztori. Alyson és Tyler 10 éve nem látták egymást, így rajtunk is múlik, hogy ezt a kapcsolatot elmélyítjük vagy inkább még jobban szétrobbantjuk. Naná, hogy itt is adott a többféle befejezés, valamint minden epizód végén láthatjuk azt is, hogy más játékosok miféle döntéseket hoztak.

Ghosts ’n Goblins

Imádtam a puzzle-feladványokat, ezek vitán felül a Tell Me Why legélvezetesebb pontjai. Akár a Book of Goblins című mesekönyvben szereplő történetek alapján megtalálni a megfelelő kombinációt egy lezárt ajtó kinyitásához, akár a rendőrségen kitalálni egy számítógépes jelszót, rendkívül nagy élményt jelentett ezeknek a megfejtése. A harmadik, azaz utolsó fejezetben pedig ömlesztve kapunk ezekből egy jókora adagot, amit képtelen voltam addig abbahagyni, amíg az összes megoldásra rá nem jöttem. A látványvilág egészen pazar képet fest: gyönyörűek a karaktermodellek, a helyszínek (főleg a részletgazdag családi ház), ha pedig kijutunk a szabadba, akkor szinte érezzük az arcunkon a csípős alaszkai szél hidegét és a környező fenyőerdők illatát.

A szinkron is a szokásosan magas Dontnod-minőséget képviseli (bár néha a hangok képesek bugolni), a remek zenét már említettem, az irányítás egyszerű, mint a faék, illetve azoknak sem kell csüggedniük, akik a gyűjtögethető cuccok miatt jöttek, hiszen vadászhatunk fafaragványokra. A legnagyobb negatívum a Tell Me Why esetében talán az, hogy iszonyatosan lassú a narratívája. Rögtön az elején van egy beszélgetős hajóút, ami valós időben legalább 20 perc, és ez a lassú, már-már vontatott történetmesélés a későbbiekben sem változik (a horgászat például nagyon hamar unalomba fullad). Izgalmunkban soha nem fogunk kiesni a székünkből, a legnagyobb konfliktusforrást már az első epizódban is az jelenti, hogy az egyik városlakó hölgy nem emlékszik vissza egy több mint 10 éve történt beszélgetésre. A francia fejlesztőcsapat jelentősen visszavett a tempóból, és helyette inkább a nyomozásra, valamint a múlt megismerésére helyezte a hangsúlyt – mindenki döntse el maga, hogy ez neki mennyire fekszik.

Szép, érdekes, helyenként igencsak megható, rejtélyeinek kibogozásában pedig abszolút helytálló kalandjáték lett a Tell Me Why, viszont kicsit ugyanazt érzem, mint a Life is Strange 2 esetében: tetszik a végeredmény, de nem nevezném újabb instant klasszikusnak. Még annak ellenére sem, hogy Tyler az első irányítható, érthető és átérezhető motivációkkal rendelkező transznemű központi karakter videojátékban, és hogy a Dontnod legalább annyira bátran mer beszélni erről a témáról, mint a mentális betegségekről. 

Ennek ellenére az év egyik legfontosabb címéről beszélhetünk, mely ismét jól irányzott drámai löketet visz be szívünkbe, és ha túl tudjuk tenni magunkat a viszonylagosan lassabb, apránként építkező narratíván, akkor egy igazán emlékezetes, megindító sztorit élhetünk át. Ezúttal nincs benne annyi feszült pillanat és súlyos döntés, ellenben egy sokkal intimebb, az átadott érzelmekkel jóval közelibb és átélhetőbb kaland lett a Tell Me Why. Tudom, hogy elcsépelt szöveg, hogy a mai rohanó világban az embernek sokszor már csak egy multis meccsre jut ideje, mondjuk, a Warzone-ban, vagy egy gyors körre valamelyik Forzában, de érdemes néha pár órát szánni az olyan alkotásokra is, mint jelen cikkem tárgya. Higgyétek el, megéri a rááldozott időt.