Vampyr teszt

Újjászületés 

Dr. Jonathan E. Reidnek nincs valami jó napja. Nem elég, hogy szeretett városát gyilkos járvány tizedeli, még őt magát is megtámadja esti sétája során egy rejtélyes alak. A jó doktor egy tömegsírban tér magához, bőre hullafehér, nyakán sebhely, ráadásul szörnyű szomjúság is kínozza, melyet csak vérrel lehet csillapítani. Rá is veti magát egy közelben tébláboló szerencsétlenre, azt azonban már túl későn veszi észre, hogy olyasvalakit kapott el, akit nagyon nem kellett volna. Innentől kezdve nincs megállás: vámpírvadászok rontanak rá, neki pedig az életéért kell rohannia az éjszakába, közben pedig csak reménykedhet abban, hogy valaha is visszatérhet a normális, megszokott életéhez, vagy ha ez esélytelen is, legalább azt megtudhatja, mivel érdemelte ki az élőhalott létet és az ezzel járó örök kárhozatot. 

Főhősünk tehát arra az egyszerű kérdésre keresi a választ, hogy ki változtatta vámpírrá és miért, azonban mondani sem kell, ez a talány nem oldható meg olyan könnyen. Ahhoz, hogy lenyomozhassa rejtélyes támadóját, Dr. Reidnek meg kell tanulnia irányítani újonnan szerzett erejét, el kell rejtőznie a halandók társadalmában, ráadásul a nyomába loholó vadászok eszén is túl kell járnia. Ha pedig mindez nem lenne elég, folyton kínozza őt a szomjúság is, melyet egyedül ártatlanok vérével csillapíthat. 

London éjszaka 

Talán már ennyiből is érződik, hogy a Vampyr története nem az a vidám, könnyed sztori, erre pedig a helyszín is rátesz egy lapáttal. Az 1918-as London ugyanis egy kifejezetten nyomasztó hely, főleg éjszaka. Az eső szinte mindig szemerkél, a közvilágítás semmire sem jó, és akkor még nem is említettük a járvány miatt lezárt, elhagyatott házakat vagy a sebtében, akár az utca közepén ásott tömegsírokat. A spanyolnátha annak idején több áldozatot szedett, mint a komplett első világháború, és az alkotók mindent megtettek, hogy ezt érzékeltessék a játékban.  

Ennek az ürességnek azonban van egy hátránya is: egy idő után nagyon monoton lesz tőle a környezet. Bár London több negyedében is megfordulhatunk, a legtöbb helyen ugyanazok az omladozó házak és gyéren megvilágított utcák várnak ránk. Pár kivételtől eltekintve valahogy hiányoznak az igazán emlékezetes helyszínek a játékból, és legyen bármennyire hangulatos, egy idő után azért rá lehet unni a sötét, esős városra. 

Mindezt tetézi a kicsit kopottas grafika is: a Vampyrban található legtöbb tárgy, szereplő és épület a legnagyobb jóindulattal is csak közepes kinézetű. Ez alól egyedül az jelent kivételt, amikor vámpírként tekintünk a világra. Ilyenkor a színek eltűnnek, csak a kiömlött vér vöröse marad, illetve láthatjuk az egyes emberek szívét, ereit és a bennük lüktető életet. Hasonló lapra tartoznak a különféle szent tárgyak is. Ezek a megfelelő kezekben fényesen izzanak az éjszakában, és már messziről jelzik, hogy vámpírként nagyon nem kéne a közelükbe kerülnünk. 

Szintén érdemes még megemlíteni az animációkat, melyek kifejezetten rosszul sikerültek. Főhősünk például elég esetlenül néz ki, miközben sprintel, és a harcok során is könnyen kiszúrható néhány komikus megmozdulás. Apróságnak tűnik, de a gyakorlatban elég bosszantó, hogy a játékban nem található ugrás, helyette még a félméteres szintkülönbségeket is teleportálással győzzük le, már ha a gép megengedi nekünk. Mivel ez a képesség nem használható például kerítések átugrására, ezért bizony olyan is előfordulhat, hogy a félelmetes éjszakai vadászunk egyszerűen nem tud átjutni egy derékig érő téglafalon. 

A város másik arca 

A térkép maga elég nagyra sikeredett, így bőven lesz mit felfedeznünk. Bár a legtöbb házba nem tudunk belépni, az eldugott sikátorok, romos dokkok és szűk mellékutcák labirintusában el lehet kalandozni egy darabon. Ráadásul, ha elég szemfülesek vagyunk, különféle gyűjtögethető naplórészletekre és levelekre is rábukkanhatunk, melyek a vámpírok és az ellenük harcoló vadászok eredetébe, mindennapjaiba, taktikájába engednek betekintést.  

A városban elszórva rejtekhelyekre is bukkanhatunk, ahol egyrészt fejleszthetjük fegyvereinket, másrészt mi magunk is új mozdulatokat tanulhatunk meg az éjszaka megszerzett tapasztalati pontokból. Igen sok képesség közül válogathatunk, ráadásul mindegyiknek több szintje ivan, így egész jól a saját stílusunkhoz igazíthatjuk a főszereplőt. Ha akarunk, vérünkből készült fegyverekkel szabdalunk szét mindenkit, aki nem tetszik, ha akarunk, az árnyak közül csapunk le az ellenségeinkre. A tízedik szint után megnyílik három különösen brutális képesség is, ezek közül minimum egyre érdemes beruházni, hiszen piszok hatékonyak, igaz, cserébe nagy az erőforrásigényük és sokáig töltenek. A rejtekhelyek környékén egyébként patkányok is szoktak lebzselni, melyek afféle elsősegélycsomag gyanánt szolgálnak, hiszen ha elkapjuk és megesszük őket, némi vérhez juthatunk.    

A küldetésekre sem lehet semmi panasz. A sztori maga kifejezetten izgalmas, és ami a legjobb, hogy a mellékküldetések sem merülnek ki névtelen NPC-k gyilkolásában vagy érdektelen tárgyak gyűjtögetésében. Helyette az egyes mellékszereplőkhöz kötött nyomozásokat kapunk, ahol minden eset egy rövid történet is egyben, mely tovább mélyíti a hozzáköthető szereplők jellemét. 

Átkos lények 

A Vampyrban alapvetően két csoport fenyegeti az életünket. Egyrészt ott vannak az elkorcsosult, megőrült vámpírok, akik gondolkodás nélkül rárontanak bárki élőre, hogy kiszívhassák a vérét, másrészt pedig nem árt, ha a fegyelmezett, lőfegyverekkel, fáklyákkal és szent szimbólumokkal felszerelt vadászokra is figyelünk, hiszen ők is okozhatnak néhány kellemetlen percet. Egyes küldetések végén, illetve néha az utcán sétálva pedig főellenfelek is felbukkanhatnak, akik a szokásosnál jóval több életükkel és sokszor speciális mozdulataikkal boldogítanak minket.  

A harc során az életerőnkön kívül két másik tulajdonságunkra kell figyelni, ezek pedig az állóképesség és a vérszint. Az előbbi segítségével tudunk támadni és kitérni, így ha kifogy, sokkal kisebbeket suhintunk, valamint mozgékonyságunkból is vesztünk, míg az utóbbi különféle varázslataink elsütéséhez kell. Érdemes figyelni az ellenfeleinket is, hiszen nekik is van állóképességük, és ha ezt nullára verjük, kis ideig elkábulnak, így ráharaphatunk a nyakukra, újratölteni a vértartalékainkat. Fontos megjegyezni, hogy ez a harapás általában nem halálos, akkor se, ha hátulról, lesből kapjuk el a delikvenst, de segítségével értékes vérhez jutunk, ezért ajánlott minél sűrűbben használni. 

A fegyverek tekintetében egykezes és kétkezes alkalmatosságok, valamint mordályok közül válogathatunk. Ami a felhozatalt illeti, az igen változatosra sikeredett, lesz itt a kaszáktól és bunkóktól kezdve a revolvereken és luparákon át egészen a karókig és a csontfűrészekig minden. Ezeket az eszközöket fejleszteni is tudjuk egy munkapad segítségével, így a legutolsó bozótvágóból is remek pengét varázsolhatunk, ha megvannak hozzá a megfelelő erőforrásaink. 

Ami viszont gondot okozhat az összecsapások során, az az, hogy az irányítás egérrel és billentyűzettel kicsit körülményesre sikerült. Egy az egy ellen még elboldogul az ember, azonban ha többen szakadnak a nyakába, akkor hajlamosak összekuszálódni a dolgok. Alapjáraton lehetőségünk van egyvalakire fókuszálni, és akkor csak őt támadjuk, valamint az ő mozdulatai elől térünk ki, azonban ez a fókusz nem fix, hanem mindig változik, annak függvényében, hogy kire nézünk. Ez elsőre nem is hangzik olyan rosszul, azonban szűk helyeken vagy sok ellenfél esetén a rendszer hajlamos összezavarodni, és ilyenkor másodpercenként ugrál a célpontok között. Mondani sem kell, így igen hamar káoszba és idegeskedésbe fulladhat a verekedés, hiszen ütünk gyakorlatilag mindent és mindenkit, csak azt nem, akit szeretnénk. A fentiek miatt érdemes lehet inkább kontrollerrel kipróbálni a Vampyrt, az én tapasztalataim szerint úgy egy fokkal barátságosabb a helyzet. 

Elveszett lelkek 

A játék során folyton jelen van a nagy kérdés: vajon kinek a vérét igyuk meg, egyáltalán meg kell-e innunk valakiét? A fejlesztők pedig egy igen egyszerű, de annál hatásosabb megoldással érzékeltetik a döntés mögött húzódó komoly morális dilemmát. Alapjáraton a Vampyr nem kényszerít minket a vérivásra, sőt, ha olyan kedvünk van, mindenkit megkímélhetünk, azonban minél több életet veszünk el, annál gyorsabban fejlődhetünk és így annál könnyebb lesz maga a játék is. 

Persze tapasztalati pontot kapunk az ellenségek legyőzéséért, titkok kiderítéséért és küldetések teljesítéséért is, azonban ezek pusztán töredékei annak, ami egy-egy civil megöléséért üti a markunkat. Ráadásul minél fontosabb valaki, minél több jót cselekszik, általában a vére is annál értékesebb és annál több XP-t biztosít. Innentől kezdve pedig csak rajtunk áll a döntés: ha gondoljuk, tengődhetünk patkányokon, de akkor kínszenvedés lesz felvenni a harcot a combosabb ellenfelekkel, vagy véres rendet vághatunk a civilek között, hogy mi legyünk az éjszaka királyai, de ilyenkor Londonban elszabadul a káosz és az anarchia. 

A döntésünket viszont nem kell elkapkodni, sőt, a játék kifejezetten jutalmazza, ha megismerjük potenciális áldozatainkat, mielőtt lakmároznánk belőlük. A Vampyrban összesen több mint 60 civil található, mind egyedi szereppel és múlttal, valamint mindegyikhez tartozik néhány titok is. Minél több ilyen titkot derítünk fel, annál több XP-t ér a vérük, ha megisszuk, így érdemes a prédáink múltjába turkálni egy kicsit. 

Már csak azért is megéri titkokat kutatni, mert a Dontnodnál remek munkát végeztek, ami a karaktereket és az információadagolást illeti. Először még mindenki elég egydimenziósnak tűnik, azonban ahogy kiderítjük a titkaikat, úgy kerülnek elő a kisebb vagy nagyobb stiklijeik, és végül mindenki a morálisan szürke zónában köt ki. Ott van például a doktor, aki első ránézésre rendes ember, hiszen halálra dolgozza magát, hogy a járvány áldozatain segítsen, de ha egy kicsit a mélyére nézünk a dolgoknak, kiderülhet róla, hogy nemrég téves diagnózisa egy ember életébe került, és gond nélkül megpróbálta eltussolni ezt az incidenst. 

Szabad egy szóra? 

Érdemes tehát a múltban vájkálni, ahhoz pedig, hogy ezt megtehessük, rengeteget kell beszélgetnünk. Néha azonban ennyi nem elég, és a tettek mezejére lépve ki kell lesnünk leendő prédánk féltett titkait. Ha valaki rosszban sántikál, annak a gyorsuló szívverését mi is érezzük, és ha az illető közelébe tudunk ilyenkor kerülni, kiderülhet, milyen piszkos üzleteket intéz a színfalak mögött.  

Ha pedig kiválasztottuk a prédánkat, akkor már csak a táplálkozás maradt hátra. A játék mindig készségesen jelzi, hogy kinél nagyobb az akaraterőnk: ezeket a civileket kaphatjuk el és igézhetjük meg. Miután a markunkba kerültek, el kell vezetnünk őket egy félreeső zugba, és már téphetjük is fel a nyakukat. Az egyes karakterek eltűnésével csökken a körzet stabilitása, és tetteinknek más, ennél durvább következményei is lesznek mindig. Mindegy, milyen jelentéktelennek tűnő figura a vacsoránk, valamennyire minden NPC halála befolyásolja az eseményeket. 

Kárhozat vagy megváltás? 

A Dontnod akció-szerepjátéka tehát a szerepjáték résznél remekel, azonban az akción még lett volna mit csiszolni, ahogy a Vampyr technológiai oldalára is ráfért volna még egy kicsit a polírozás. Az animációk elég rosszak, a grafika is kopottas, ráadásul a harcrendszer sem sikerült a legjobban, ellenben a játékban található számtalan mellékszereplő hátterén és jellemén érződik, hogy sokat dolgoztak vele a fejlesztők. Épp ezért a Vampyr elsősorban azoknak ajánlható, akik szívesen elmerülnek a világban, nem bánják, ha legalább annyit kell beszélgetniük, mint verekedniük, és meg tudnak barátkozni azzal a gondolattal, hogy a játékban nem különül el egymástól élesen a jó és a rossz, csak egy morálisan szürke terület létezik, ahol mindegy, hogyan döntünk, a végén mindenképp egy utolsó vérszívó szörnyetegnek érezzük majd magunkat.