Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy srác, aki 2002-ben leült a kis Pentium gépe elég, bekapcsolta a nagy katódsugárcsöves monitorját, és teljesen belefeledkezett a Mafia: The City of Lost Heaven című játékba, olyannyira, hogy a mai napig azt tartja egyik, ha nem a legnagyobb kedvencének. Aztán teltek-múltak az évek, elérkezett 2010, és ez a srác azon kapta magát, hogy ismét Mafia-lázban ég, ugyanis megjelent a Mafia 2 demója, majd nem sokkal később a teljes játék is. Vito kalandjai már nem ütöttek akkorát, mint korábban Tommy-é, de így is emlékezetes és hangulatos játékot kaptunk, csak kár, hogy olyan hirtelen ért véget. Aztán este lett és reggel, beköszöntött az Úr 2016. esztendeje, annak is október hónapja, és napra pontosan a srác születésnapján megjelent a Mafia 3. Az ünnepi hangulatot azonban hamar szomorúság váltotta fel, mivel kiderült, hogy Lincoln még csak meg sem közelíti a nagy elődöket, a harmadik epizód pedig nyomokban sem tartalmaz Mafia-hangulatot. 2020-ban a srác még ránézett a Mafia: Definitive Editionre, ami sokkal szebb volt, mint az eredeti rész, mégis üres: más személyiségjegyekkel ruházták fel a karaktereket, rövidebb lett a játékidő, megváltoztak a zenék, átalakultak a küldetések, az egészből mintha kiveszett volna a lélek. A Mafia 3-ban és a Definitive Editionben egy volt a közös: a fejlesztőcsapat, a Hangar 13. Ilyen előzmények után félelemmel vegyes izgalommal figyeltük a stúdió által bejelentett Mafia: The Old Country-t, ami végül augusztus 7-én jelent meg, a srác pedig végre úgy érezhette magát, mint 2002-ben és 2010-ben. Talán már kitaláltátok: én vagyok a „srác”.
A The Old Country nem folytatás, hanem lényegében előzmény: az 1900-as évek elején, Szicíliában játszódik, annak is Valle Dorata nevű tájegységén. Aki esetleg attól félt, amitől én is, hogy túlságosan unalmas lesz a vidéki környezet, megnyugodhat, mert szerencsére nem ez a helyzet. A völgyben különböző hangulatú helyszínek váltják egymást: árnyas erdők, gyönyörű lankák, tengerparti kisvárosok, hegyi faluk, ősi romok, San Celeste városkája és a Torrisi-borászat mind-mind más légkörrel rendelkeznek. Engem nagyon elkapott a hangulat, miközben egyik küldetésről a másikra furikáztam, vagy épp részt vettem rajtuk, nem gondoltam volna, hogy ennyire változatos lesz a környezet. Miután a bevezető küldetést teljesítjük, megnyílik az Explore mód, amiben az egész Valle Doratat és a gyűjthető cuccokat is felfedezhetjük.
Főszereplőnk Enzo Favara, a "caruso", a bányász szolgalegény, akit apja még gyerekkorában adott el, hogy adósságait kifizethesse. Enzo a kénbányák árnyékában nőtt fel, és itt is kapjuk meg az irányítást felette, majd nem sokkal később mozgásba lendül a történet: Enzo megszökik, és nem más, mint Don Torrisi, egy köztiszteletnek örvendő helyi üzletember veszi védőszárnyai alá. Enzo nemcsak végtelenül hálás, de örül is, hogy végre tartozhat valahová, úgyhogy mindent belead, hogy felfigyeljenek rá a Torrisi-családban. Isabella, Don Torrisi lánya így is tesz, és talán nem árulok el túl nagy titkot azzal, hogy a két fiatal egymásba szeret, ami előrevetíti a konfliktust a Donnal. Nem ez a történet központi szála, ez csak Damoklész kardjaként lebeg a fejünk felett, a középpontban Enzo felemelkedése és a Torrisi-család hatalmának megszilárdítása áll, olyan finomságokkal fűszerezve, mint pl. lóverseny, autóverseny, árulások, véres leszámolások, emberrablások, stb., szóval nem fogunk unatkozni. A történet ugyan itt-ott kiszámítható, de végig visz magával, egészen a befejezésig, ami viszont… kicsit összecsapottnak tűnik. Az utolsó pálya a környezet miatt végtelenül hangulatos volt, de lehetett volna egy kicsit máshogy is csinálni, más helyszínen, már körülmények között, hogy több értelme legyen. A levezetés pedig teljesen felesleges, szóval az utolsó szegmenst átdolgoznám, ha tehetném.
Enzo kifejezetten szimpatikus főhős, akivel közösen lépdelünk egyre feljebb a ranglétrán. Fiatal, álmokkal teli, ugyanakkor óvatos és kegyetlen, ha a helyzet megkívánja. A Donnak jelenléte van, amikor megjelenik a képernyőn, egyből mindenki elhallgat, és figyel, mit mond kissé keresztapás hangján. A mellékkarakterek is kifejezetten jól sikerültek: Tommy-nak ugyebár ott volt Sam és Paulie, Vitónak Joe, Enzónak pedig Luca és Cesare, akik mind-mind emlékezetesek maradnak a játék befejezése után is. Külön meg kell említenem Leonét, akire sokan felkapják majd a fejüket, illetve Tinót, akit szívből lehetett gyűlölni. VISZONT. Isabella ugyan az egész játékban jelen van, de azon kívül, hogy a szerelmi szálat szolgáltatja, túl sokat nem tesz hozzá a nagy egészhez, nem ismerjük meg úgy igazán, nem lesz se szimpatikus, se antipatikus, olyan semmilyen marad. Ennél nagyobb baj viszont, hogy Don Torrisi ellenlábasa, Don Spadaro teljesen súlytalan az egész sztoriban azon kívül, hogy ő Don Torrisi ellenlábasa, Don Spadaro. Emlékeztek még a Mafia 1-ben, amikor Morellót mutatták meg nekünk? Addig is hallottunk róla ezt-azt, de aztán szépen meg is mutatták, hogy egy elegáns viseletbe öltözött vadállattal van dolgunk. Don Spadaro meg... Kinézetre egy kistérségi Dennis Quaid, ráadásul nincs meg az a tiszteletet parancsoló jelenléte, mint Don Torrisinek.
A játékot Nehéz fokozaton játszottam, kontrollerrel, de célzás rásegítés nélkül - no nem azért, mert annyira ügyes, vagy mazochista lennék, mindössze a Definitive Editionből indultam ki, ami normál fokozaton túl könnyű volt. A The Old Country-ra készülve éppen ezért Hard nehézségen játszottam újra, kb. így volt olyan az élmény, mint más játékban Normalon. Gyanúm ezúttal is beigazolódott: hasonló a helyzet a The Old Country-val, szóval bátran ajánlom mindenkinek, hogy tegye fel a nehézséget, a Hard lényegében a Normal fokozat. Egy Mafia-játéktól azt várnánk, hogy a vezetés és lövöldözés alkossa a játékmenet gerincét, itt azonban a vezetést inkább a lopakodás és késpárbajok váltják fel. Ekkoriban ugyebár még nem volt túl sok autó az utakon, pláne nem Szicília földútjain, úgyhogy forgalmi dugókra, hirtelen elénk sétáló gyalogosokra és rendőrökre egyáltalán nem kell számítanunk. Éppen ezért az autók mellé kapunk lovaglást is, de kb. csak akkor közlekedünk majd így, ha a játék megköveteli. Eredetileg azt ígérték a fejlesztők, hogy ránk lesz bízva, lóval terepen, vagy autóval az utakon közlekedünk majd, a gyakorlatban viszont nem nagyon van terep, aminek csak úgy nekivághatunk, elég irányított, hol haladhatunk. Ha el kell jutnunk A-ból B-be, és már vannak kocsik a játékban, 90%, hogy kocsiba pattanunk majd lovaglás helyett. A lovak irányítása egyébként nincs túlbonyolítva, lassú léptek/normál ügetés/gyors tempó áll rendelkezésünkre, amit sprintekkel fűszerezhetünk meg: ez pár másodpercig tartó sebességlöket, ami "lemerül", majd nem sokkal később újratöltődik. Egy "mezei" lónak 3, egy-egy drágább példánynak 5 ilyen "sprintpatronja" van. A kocsik irányítása viszont meglepően kellemes: amikor bejelentették a játékot és történelmi korszakot, attól féltem, hogy lassú és nehezen irányítható kocsikat kapunk majd, ehhez képest szinte már egyből a gyorsabb autókhoz is hozzáférünk, kezesbárányként viselkednek, úgyhogy a vezetés kifejezetten élvezetes!
Most, hogy letudtuk a vezetés témakört, következzen a lopakodás, amire szintén nincs jobb szó: élvezetes. Már-már századfordulós Sam Fishernek éreztem magam, ahogy egy-egy küldetésnek lopakodó üzemmódban vágtam neki. Ellenfeleinknek eldobott érmékkel és üres üvegekkel terelhetjük el a figyelmét, hogy aztán hátulról megragadva őket, gyors gombnyomásokkal eszméletlenre fojtogassuk őket, vagy esetleg késsel nyakon szúrjuk – utóbbi a gyorsabb és végzetesebb megoldás, ám ez tompítja a késünk pengéjét, de erről majd KÉSőbb. Az eszméletlen/élettelen testeket elrejthetjük társaik elől, jó nagy faládákba, de a játék vége felé rájöttem, hogy ennek a funkciónak nem sok értelme van: max akkor, ha az egyik ellenfél pont rálátna társa testére, de mivel mindaddig kötött szakaszon haladnak, amíg nem zavarjuk meg őket, erre kevés az esély, így felesleges a dobozolás. A testeket viszont érdemes kizsebelni, mivel nemcsak dinarit (ami nem dinár, és még csak nem is az akkor használatos líra, hanem egy fiktív játékbeli fizetőeszköz) gyűjtögethetünk így, hanem az elsősegélycsomagot jelentő kötszert, lőszereket, sőt még gránátot is. Ha már dinari: nehezen megszerzett garasainkat új lovakra, azok fejdíszeire, autókra, autók festésére, különböző ruházatokra, fegyverekre, és úgynevezett charmokra költhetjük, ezek játékbeli előnyöket adnak, pl. több töltény lehet nálunk, vagy épp automatikusan lootolhatunk, stb. Bevallom én csak kettőt használtam, hogy 1 helyett 2 kötszer lehessen nálam, és hogy gyorsabban kötözgessem a sebeimet. És most vissza a lopakodáshoz! Szerencsére nem hülyék az ellenfelek, ha a látóterükbe kerülünk, nincs sok időnk elbújni, hamar rajtakapnak a turpisságon. A lopakodás élvezetes, izgalmas, remek érzés, ha sikerül anélkül végigvinni egy szakaszt, hogy elkapnának. Itt érdemes kitérni Enzo Instinct nevű képességére, amivel a falon keresztül láthatjuk az ellenfeleket: én ezt egyszer sem használtam, mert teljesen feleslegesnek tartom egy Mafia-játékba. Nélküle is simán lehet boldogulni, csak figyelni kell.
A lövöldözés is prémium: fedezékhasználat, korabeli fegyverek, izgalmas jelenetek, és végre nem teljesen ostoba AI jellemzik: az ellenfelek nem mindig hajolnak ki a fedezékből, de minket próbálnak kiugrasztani, gránáttal, vagy azzal, hogy nyomulnak előre, sőt egyszer az is megesett, hogy nem szemből jöttek rám, hanem alternatív útvonalat kerestek hogy a hátamba kerüljenek. A Star Wars Outlaws és az Indiana Jones and the Great Circle ellenfeleit elnézve a két kezemet összetettem, hogy itt nem olyanokat kaptunk. Ami nem stimmel a harcokban, az a gránát: volt, hogy rá se bagóztak az ellenfelek, miközben mellettük robbant fel egy, sőt amikor egy gránátot dobni készülő rosszarcút kilőttem, miután elejtette a gránátot, az fel se robbant. Ne már...
Az összecsapásokhoz tartoznak a kések és késpárbajok is, nézzük meg ezeket. Amikor bejelentették és először mutatták meg őket, elég ferde szemmel néztem rájuk, mert hát melyik hülye ellenfél dobná el a lőfegyverét, hogy késpárbajba bonyolódjon, ahelyett hogy lepuffant. Tisztelettel jelentem, mindössze egy volt ilyen, pont az, akit korábban is láthattunk, a többi késpárbaj szervesen és logikusan illeszkedett a küldetésekbe. Késpárbaj közben kis és nagy szúrás, védekezést áttörő szúrás, blokkolás, kitérés, és visszatámadás is a repertoárunk részét képezi. Nehéznek nem nevezném, de azért nem árt odafigyelni, mert ha kiesünk a ritmusból, könnyen bekaphatunk pár szúrást.
A késeket nem csak harcra használhatjuk: ugyebár lopakodásnál nyakonszúrásra is, és zárak feltöréséhez is. Összesen háromféle késtípus van: Scannaturi – ezek lényegében dobókések, Rasolu - ezekkel harc közben kivégzést hajthatunk végre és Stiletto – ezeknek tartósabb a pengéjük. A drágább kések passzív képességekkel is rendelkeznek: pl. gyógyítják Enzót, ha lopakodás során használják őket. Én Stilettót választottam társamul: minden alkalommal, amikor használjuk a késünket, tompul a pengéje, ezért fenőkővel kell megjavítanunk. Egy-egy sima késnek 3 „tompulási” szintje van, a Stilettóknak viszont 5. Szerencsére fenőkövet szép számmal találunk, ha lootolunk, de jóságokat nemcsak elhullott ellenfeleinktől, hanem kis zárt dobozkákból is szerezhetünk, melyek lakatjának letöréséhez megint csak kés szükségeltetik. Apropó jóságok: van 4-5 széf is a játékban (a The Last of Us ugrott be róla), amiket egyáltalán nem nehéz feltörni, a kódjaikat általában a közelükben találjuk, sőt mintha lehetne hallani is, mikor kattannak a zárak, nekem legalábbis sikerült egyet feltörnöm kód nélkül, amiért achievement is járt.
Kapunk jó pár felfedezhető/gyűjthető cuccot is: korabeli újságokat, szentképeket, trinacriákat (ez Szicília jelképe, itt egy kis műtárgyról van szó, amit jó pénzért eladhatunk), valamint mystery foxokat (ezek kis rókaszobrok, a Mafia: Definitive Editionben már találkozhattunk velük), valamint fotózási helyszíneket. Bizony, fotózhatunk is a játékban, miután megszerezzük a fényképezőt. Személy szerint egyedül az újságokat gyűjtögettem, ami szembejött velem a küldetések során, a többire egyáltalán nem gyúrtam rá, de tudom, hogy vannak gyűjtőszenvedéllyel megáldott maximalisták – ezek a cuccok nekik kedveznek. Persze ettől függetlenül nyitott szemmel jártam, és több utalást is találtam a korábbi Mafia-játékokra, egyet még a 3. részre is, de a legjobb easter egg az, amit a rendőrségen találhatunk meg, de erről nem is árulnék el többet. Nem csak utalások vannak a korábbi részekre, hanem konkrétan karakterek is megjelennek fiatalabb kiadásban (nem, nem a csecsemő Tommy), csak lestem, hogy őket is beletették. Menő!
Amikor kiderült, hogy a Hangar 13 nem a Definitive Editiont és Mafia 3-at hajtó Fusion Engine-t használja majd, hanem Unreal Engine 5-re váltottak, kissé megremegett a bajszom, rossz előérzetem volt. Ugyebár az UE5 alapból is szokott rakoncátlankodni, nagyobb területekhez pl. nem annyira ajánlják, mert megfekteti a kártyákat; plusz nulláról megtanulni valamit… nem bíztam a stúdióban, na. Ehhez képest! A gépem specifikációi az alábbiak: i5-14400F, 32GB DDR4 RAM, RTX 4070, m.2 SSD, és ha ez nem lenne elég, a monitorom 3440x1440-es felbontású, tehát 21:9-es képarányú. A játékban mindent Epic-re állítottam, a DLSS-t Quality-ra, bekapcsoltam a Frame Gent, így 70-90 FPS volt az átlag, a látvány pedig… több helyen is fotorealisztikus volt! A The Old Country mindent felülírt, amit az UE5-ről azelőtt gondoltam, nem tudom hogy tudták így megoldani, de csodálatos látványt tártak elénk, megfelelően optimalizálva, szinte akadás nélkül. Azért szinte, mert amikor a játékmenet átvezetőbe váltott, vagy onnan ki, mindig megröccent egy kicsit a kép, illetve egyszer 25-30 FPS-re esett a képkockaszám egy random erdei részen, ahol se előtte, se utána nem volt több gond, szóval az is lehet, hogy valami futott a háttérben és az tett be a játéknak. Ezeket az átvezetős röccenéseket és erdős FPS-esést leszámítva viszont tényleg folyamatos volt a látvány, ráadásul gyönyörű és részletes (téglafalra felfutott borostyánlevelek lengedezése a szellőben helló!), úgyhogy le a kalappal a fejlesztők előtt, akiknek ismétlem: ez volt az első UE5-ös játéka. Csak így tovább!
Nem esett még szó a hangokról és zenéről: a hangeffektek tökéletesek, a korabeli autók motorzaja autentikus, a motor leállása után pedig pattognak, ahogy az életben is tennék, itt is nagyon odafigyeltek a részletekre. A zene remekül illeszkedik mind a hangulathoz, mind a jelenetekhez, az albumot a végigjátszás óta hallgatom. Nem egy 8 órás Clair Obscur: Expedition 33 soundtrack, de azért egész kellemes kis 43 percecske, amit a BT nevű művésznek köszönhetünk.
Az eddigiek alapján azt gondolhatnátok, hogy basszus akkor rohanhatok is a boltba megvenni, mert ez az eddigi legjobb Mafia? Közel sem, úgyhogy lássuk mik jelentettek problémát. Volt ugyan pár bug, de szerencsére egyik sem bizonyult „game breakingnek”: egyszer 1 NPC teste beragadt a lépcsőbe, miután lement a fojtogatós animáció; 1 NPC és a fal közé én ragadtam be, szintén földrevitel után, de aztán sikerült valahogy kiizgatnom-mozgatnom magam; volt ahol beakadt egy hangeffekt, és folyamatosan ismétlődött; a távolban egyszer eltűnt egy áthaladó szekér; egyszer pedig az egyik cigi füstcsíkja gondolta úgy, hogy önálló életre kel. Aztán ott van ugyebár a gránát-problematika, ami előrevetíti, hogy a fizikával nem stimmel valami, de szerencsére máshol nem volt vele gondom – igen, én is láttam a videót, amiben pl. víz alá mentek egy kocsival, és nem történt semmi. Teljesen jogos, hogy ilyesmire is odafigyelhettek volna, ejnye!
Ami viszont mindezeknél nagyobb probléma lehet, az az újrajátszhatósági faktor: miután végigvittük a sztorit, már az Explore módhoz sincs sok kedve az embernek, mivel a gyűjthető tárgyakon kívül semmi sincs a Valle Dorata-ban: se egy füstös kis bár, se valamiféle melléktevékenység, se versenyzés, semmi. A sztori végigvitele után a környezet még mindig szép, de teljesen üres. Ja igen, és a játékidő: létezik 8 és fél órás végigjátszás, de tényleg nem tudom, az hogy jött ki, én minimális felfedezgetéssel és kimaxolás nélkül, csak a sztorival 14-15 órát töltöttem, a reális pedig kb. 13-14 óra lehet, ha siet az ember. Igaz, hogy kicsit hiányérzetünk lesz a végén, szóval még elbírt volna pár küldetést a The Old Country, de közel sem érződik olyan rövidnek, mint pl. a Mafia 2.
Akkor most jó, vagy rossz játék a Mafia: The Old Country? Ha átgondoljuk az olvasottakat, és a szívünkre tesszük a kezünket, akkor láthatjuk, hogy a témájától és címétől eltekintve egyáltalán nem egy Mafia-játékkal van dolgunk, hanem egy lopakodós-lövöldözős-közelharcos akciójátékkal. Ettől függetlenül én amondó vagyok, hogy igenis jól sikerült, és ha ez lett volna a harmadik rész, a két kezünket összetettük volna akkoriban. Egy biztos: a Hangar 13-nál végre ráéreztek valamire, jó irányba indultak el, és egy olyan folytatásnak tették le az alapjait, ami még jobban meglephet majd minket – pozitív értelemben. Szívből kívánom, hogy így legyen!
A tesztkódot a CENEGA Hungary Kft. biztosította, ezúton is köszönjük szépen!
