Az intézményesített demóárusítás egyidős azzal a platformmal, amely a csúcsra járatta az előzetes verziók műfaját. A kilencvenes évek közepétől uralkodó Sony PlayStation idején még csak álmodni sem lehetett széles sávú internetről (vagy egyáltalán internetről), így vásárlás előtt maximum csak heteket/hónapokat késő tesztek elolvasásával, vagy boltokban történő helyszíni szemlével lehetett felmérni, mire is érdemes eltapsolni a több hónap alatt összegyűjtött zsebpénzt. Hogy a probléma áthidalásra kerüljön, megszülettek a demólemezek: korongok, amik kizárólag előzetes változatokat tartalmaztak. Jó esetben színvonalas, érdekes magazin mellé csomagolták őket, rosszabb esetben pedig nem járt melléjük semmi, csak egy papíros. Mai fejjel nehéz elképzelni azt a kort, mikor az átlagos játékosnak külön demógyűjteménye volt, azt pedig még nehezebb felfogni, hogyan csinálhat valaki ebből üzletet 2014-ben – de ha a Konamiról és a Metal Gear Solidról van szó, máris összeáll a kép.

TÖMÖR ÉS KÍGYÓ IS

A Metal Gear Solid és a pénzért árusított demó ugyanis úgy passzol egymáshoz, mint a borsó meg a héja: az MGS 1 ízelítőért újságot kellett venni, az MGS2 demóért egy komplett játékot (Zone of the Enders), így a következő logikus lépés az volt, amit a Sony is csinál a Gran Turismóval. Kivágni a játék egy kis szeletét, bedobozolni, és a teljes változat megjelenése előtt hónapokkal piacra dobni, nyomott, de még így is magas áron – a Ground Zeroes esetében pedig pont ez történt. Fizetős, nem éppen olcsón mért ízelítőről van szó, amely a várhatóan 2015 januárjában megjelenő Metal Gear Solid 5 újításait igyekszik bemutatni egy aprócska kis területen, visszafogott mennyiségű tartalommal.

Mennyire visszafogott? A Ground Zeroes játszótere akkora, mintha 4-5 szakaszt összeollóztak volna a korábbi Metal Gear Solid epizódokból. Három-négy perc alatt (gyalogosan) könnyedén el lehet jutni a térkép egyik végéből a másikba, járművel ez az idő pedig minimum a felére redukálódik. Járművet viszont használjon az, aki rá van kényszerítve, vagy aki nem a lopakodást keresi a Metal Gear Solidban – de akkor mégis mit?!

TÚL AZ ÓCEÁNON

Hogy ennek a próbakörnek kerete is legyen, ezért kapunk egy főhőst (az MGS3 óta Snake-ként futtatott Big Bosst, a sorozat egyik központi figuráját), egy időkeretet (a hetvenes évek), és persze egy missziót: megtalálni és megmenteni egy kettős ügynököt és egy gyerekkatonát egy kubai börtöntáborból. Aki a sorozatot ismeri, ebből talán már le is szűrte, hogy a Ground Zeroes és a majdani Metal Gear Solid 5: The Phantom Pain is a Peace Walker után játszódik, vagyis folytatja azt az „előzményszálat”, amit a Metal Gear Solid 3 indított el.

Előzmény? Hetvenes évek? Mi a francról van itt szó? Ezt röviden és tömören elmondani nem lehet, hosszan pedig azért nem, mert egy teljes magazin se lenne elég minden szereplőt bemutatni, minden eseményt kivonatos formában leírni. A Ground Zeroest igazán megérteni nem egyszerű feladat, a menübe pakolt gyorstalpaló is csak arra jó, hogy a furcsa nevek mellé adjon némi kerettörténetet, így aki csak most csatlakozik be a Metal Gear Solid-sagába, az csak a felszínen fog tapogatózni. A többiek viszont nemcsak egy izgalmas sztorit kapnak, de arra is gyorsan rá fognak ébredni, hogy a Ground Zeroeszal az MGS végre megújult, még ha nem is alapjaiban, de pont annyira, hogy ismét megérje visszaülni a Kodzsima-hullámvasútra.

A BÉKE HÍRNÖKE

Adott tehát egy, az éjszaka sötétjébe burkolózó börtön, két kiszabadítandó túsz, több tucat épület, és persze egy kisebb hadseregnyi katona, akik a placcot őrzik, na meg egy nem éppen magányos hős, aki rádión át kap támogatást tippek, trükkök és utasítások formájában, de ha úgy tartja kedve, előveheti érintőkijelzős készülékét is (az MGS-univerzumban a technológiai fejlődés más tempóban haladt, mint a valóságban), amin láthatja a bázis térképét és a már bemért ellenfelek helyzetét. Az viszont, hogy merre mész és mit teszel, már teljes egészében rajtad múlik: a Ground Zeroes egyik hatalmas újítása a korábbi részekhez képest hatalmas szabadság, ami mind a játéktér méretére, mind a feladatok kivitelezésére értendő. Ugyan eddig is volt lehetőség alternatív útvonalak használatára (sőt, a sikerhez egyenesen kötelező is volt), csak épp sokkal kisebb léptékben.

A szabadabb mászkálás és a több lehetőség ellenére a Ground Zeroes azért továbbra is egy vérbeli Metal Gear Solid-játék, ami elsősorban a lopakodásról szól, annak ellenére, hogy bárhol, bárkit meg lehet benne ölni (gy.k.: nem érdemes). Egy hiányzó strázsa azonnal szemet szúr, a riadóra több tucatnyian sereglenek elő, és a végső pontszámot is negatív irányba tolják a begyűjtött skalpok, így aki igazán sikeres akar lenni, inkább elkerüli, maximum elkábítja az őröket, halálos fegyvert nem használ, a robbanóhordókat nem bántja, kicselezi a kamerákat és az elhaladó járműveket is.

KOMPAKT KALAND

A teljesítendő feladat se nem nehéz, se nem túl hosszú: a két rab megtalálása és kiszabadítása még a legrosszabb játékosoknak se fog két óránál tovább tartani, és ez az idő egyesen arányban csökken az agresszívabb mentalitással. Vagyis minél többet ölsz, annál gyorsabban haladsz, főleg, ha járművet is használsz. Utóbbira a sorozat történetében még nem volt lehetőség, így a dzsipek, tankok, teherautók irányítása kifejezetten nagy újításnak számít. Változott-e ezenkívül bármi más? Nem nagyon; az irányítás ugyan jóval modernebb, mint eddig (bár még mindig három gombot kell lenyomni ahhoz, hogy belső nézetből is lehessen tüzelni), és már csak egy-két év lemaradásban van a nyugathoz képest (szemben az eddigi 5-6 éves, archaikus megoldásokkal), de ez azért még mindig ugyanaz a Metal Gear Solid, amit mind a mai napig milliók tisztelnek istenként.

Ez egyszerre pozitívum és negatívum. Jó, mert az MGS kerete még mindig kiváló, történetmesélése minden eddiginél erősebb (Kodzsima két évtized után ráébredt, hogy nem filmet rendez, hanem játékot, így nem kell 45 perces átvezetőket bámulni), játékmenete pedig egyáltalán nem kopott meg, a rabló-pandúr játék az őrökkel továbbra is megunhatatlan, akárcsak Snake gazdag mozgáskultúrájának és eszköztárának kiaknázása. Negatívum viszont, hogy minden korábbi trükk működik, a mesterséges intelligencia szinte semennyit nem fejlődött, így ami az elmúlt három epizódban használható taktika volt, az itt is tökéletesen megállja a helyét. Ellenfeleink nem túl okosak, ami nincs az orruk előtt, azt szinte észre sem veszik, meg sem hallják, olyan könnyen lehet őket becserkészni, mint az erdei kisállatokat. Ennek persze megvan a maga perverz élvezeti faktora, egy egész bázisnyi katonát elkábítani még mindig kielégítő érzés, de azért jó lett volna alapvető változtatásokat is eszközölni. Persze egy demónak nem feltétlenül kell elsütnie minden új trükköt, nem árt, ha marad meglepetés a teljes változatra is.

Egy dolgot persze nem lehet elvitatni a Ground Zeroestól, mégpedig azt, hogy esetenként egészen fantasztikusan néz ki. A bevilágítása egyenesen zseniális, a különböző napszakok teljesen más hangulatot kölcsönöznek a terepnek, és még a játékmenetre is kihatással vannak, hiszen ami éjjel használható taktikának bizonyul, az nappal sok esetben egyáltalán nem működik. Ha ehhez hozzávesszük, hogy PS4-en és Xbox One-on a képfrissítés soha, egyetlen alkalommal sem esik 60 fps alá, egyenesen észveszejtő, amit a Kodzsima-csapat mérnökei összehoztak. A Ground Zeroes még az előző konzolgeneráción is csinos (bár ott az fps inkább a 20-at nyaldossa, méghozzá alulról), de ha az a két változat nem létezne, a Ground Zeroes még a mostaninál is szebb lehetne. Megér két óra (oké, mellékküldetésekkel és az elrejtett dolgok megtalálásával öt óra) tízezer forintot? Objektíven nézve természetesen nem, de nehéz objektívnek maradni egy olyan sorozat új epizódja kapcsán, amely ugyan még mindig egy tizenéves mangarajongó szintjén mozgó történettel operál, de ezt olyan színvonalasan, olyan élvezetesen tálalja, amire csak nagyon kevesen képesek. Kodzsima nem egy sokoldalú lángelme, de Metal Gear Solidot gyártani még mindig hiba nélkül tud!