Úgy tűnik, hogy a Focus Home Interactive mostanában Warhammer-heteket tart: május végén befutott tőlük a Warhammer Age of Sigmar: Storm Ground, ami egy közel sem hibátlan, de azért elég szórakoztató stratégia lett, nemrég pedig kiadták a Necromunda: Hired Gunt is. Utóbbi elsőre egy roppant pörgős és akciódús FPS-nek tűnhet, ami gazdagon merít az újsodrú Doomok és a Titanfall-játékok mechanikáiból, ám sajnos hamar rájöhetünk, hogy a Streum On Studio alkotása messze nem olyan ígéretes, mint ahogy azt a trailerek sejttették.

Kegyetlen hangyaboly

Ahogy a címből is kitalálható, a Necromunda: Hired Gun a Warhammer 40K világába, azon belül is Necromunda hírhedt bolygójára kalauzol el minket. Ez a planéta lényegében egy hatalmas és egybefüggő ipari terület, ahol a Birodalom polgárai több milliárdos lélekszámú bolyvárosokba tömörülve tengetik mindennapjaikat. A városok felsőbb szintjei még abszolút élhetőnek mondhatóak, ahogy azonban haladunk lefelé, úgy lesz egyre rosszabb a közbiztonság, egyre több a beszívott bandatag és egyre olcsóbb az emberi élet.

A Necromunda: Hired Gun főszereplője pedig egy fejvadász, aki pont ezeket a hírhedt alsó szinteket járja, a Birodalom legelvetemültebb bűnözőit kutatva. Ez a munka már önmagában sem egy életbiztosítás, azonban emberünk a kampány első pillanataiban a szokottnál is nagyobb veszélybe keveredik, mikor bajtársait megölik, ő maga pedig egy olyan sötét összeesküvés kellős közepén találja magát, aminek a szálai messze túlnyúlnak az egymással harcoló, drogfüggő bandákon, és egyenesen a felső szintek teljhatalmú kereskedőházaiig vezetnek.

Tekerd fel a tempót!

Bár a teszt első bekezdése eléggé komor hangvételűre sikeredett, a helyzet az, hogy a Necromunda: Hired Gun azért nem egy teljesen reménytelen játék, avagy a Streum On Studio alkotásának kétségkívül akadnak erősebb pontjai is. Maga a program igazából egy teljesen egyszerű FPS, ahol változatos fegyverekkel lőhetjük magunkat keresztül a rosszfiúk hordáin, és ahol csak akkor áll meg az akció, ha történet címen alibizni kell valamit az átvezetőkben.

Erre a tempóra pedig végső soron nem is lehet panasz. Karakterünk villámgyorsan mozog, ráadásul kifejezetten akrobatikus, így képes például becsúszni vagy falon futni, de az örök klasszikus dupla ugrás sem maradhatott ki a repertoárból. Sőt, a második pályán még egy horgot is kapunk, aminek a segítségével bármilyen tereptárgyhoz vagy ellenfélhez odaránthatjuk magunkat. A végeredmény pedig tényleg pörög, mint a fene, nagyjából olyan tempót diktálva, mint a tavalyi Doom Eternal is tette, annyi változtatással, hogy itt monotonabb az akció és rosszabb a zene.

Nagy kár azonban, hogy maga a lövöldözés már egyáltalán nem olyan izgalmas, mint az id Software alkotásában. Az ellenfeleink például hajlamosak elég ostobán viselkedni: igazából vagy egyhelyben állva tüzelnek ránk, vagy össze-vissza szaladgálnak, amíg egy gyors sorozattal véget nem vetünk szenvedéseiknek, és ennyi. Pluszban az animációkon is nagyon érződik a fejlesztők korlátozott büdzséje: az egyes karakterek hajlamosak darabosan mozogni, de az is gyakori, hogy fennakadnak mindenféle tereptárgyakon vagy (ha tudnak ugrálni) egyenesen a plafonon.

De ennél sokkal komolyabb gondnak mondható, hogy a fegyverek sem lettek úgy igazán eltalálva, a legtöbb ugyanis nemes egyszerűséggel erőtlennek érződik. Ez egy rohampuskánál vagy shotgunnál végső esetben még megbocsátható, hiszen a Warhammer 40K univerzumban messze nem ezek képviselik a komoly tűzerőt, azt viszont, hogy a sorozatvető is inkább érződik játékpisztolynak, semmint az űrgárdisták szent fegyverének, azt már sokkal nehezebb megbocsátani.

Ha pedig a játékmenet negatívumainál tartunk, meg kell említenünk a mellékküldetéseket is, amik leginkább a "vannak, de minek" kategóriát erősítik. Ezek az opcionális missziók ugyanis azokra a pályákra kalauzolnak vissza, amiket a kampány során egyszer már teljesítettünk, csak épp annyi „csavarral”, hogy ezúttal a puszta lövöldözés mellett pár apróbb feladatot is kapunk: gyűjthetünk például hullákat vagy vadászhatunk egy-egy kiemelt célpontra, ilyesmire kell gondolni.

Üdv a pincében!

A fentiek alapján kijelenthető, hogy a Necromunda: Hired Gun fegyverei és ellenfelei enyhén szólva sem sikerültek acélosra, amire azonban egy szavunk sem lehet, az maga a környezet. Necromunda bolyvárosainak alsóbb szintjei roppant brutális vidéknek számítanak még a Warhammer 40K vérzivataros jövőképén belül is, a fejlesztők pedig szerencsére nem féltek bemutatni ezt a brutalitást.

Ennek megfelelően lesz itt minden a felboncolt holttestektől kezdve a drónként funkcionáló koponyákig, de a játék akkor is kifejezetten jól néz ki, amikor nem tobzódik a szándékosan túltolt erőszakban. Az egymással keveredő gótikus épületeknek, ősi gyártósoroknak és törmelékből felhúzott viskóknak ugyanis van egy nagyon egyedi, nagyon sajátságos hangulata, ami a Necromunda: Hired Gun egészét áthatja.

Ez a hangulat pedig leginkább talán a Martyr’s End nevű „faluban” érhető tetten, ami egyfajta központi HUB-ként is funkcionál. Ide térhetünk vissza minden egyes küldetés után, és itt fejleszthetjük a fegyvereinket, az implantjainkat, sőt még a kutyánkat is. Ez egyébként a Necromunda: Hired Gun legmélyebb része, ugyanis mindhárom kategória elég sok opcióval érkezik, amik érezhetően megváltoztatják a játékmenetet, szóval a program ezen aspektusára egyáltalán nem lehet panaszunk.

Nem a legjobb ajánlat

Mindent összevetve a Necromunda: Hired Gun egy nagyon ígéretes alapokkal rendelkező FPS, aminek a megvalósítása sajnos már egyáltalán nem sikerült olyan fényesre. A tempója még egészen elfogadható, ahogy a hangulat és a helyszínek is rendben vannak, mindezt azonban sajnos ellensúlyozzák a buta ellenfelek, a problémás animációk és a gyengének érződő fegyverek. A Necromunda: Hired Gun azért így sem egy veszett ügy, avagy, ha valakinek bejönnek a pörgős FPS-ek, és nem bánja, ha egy játékon nagyon érződik, hogy kevés pénzből készült, annak érdemes lehet ránéznie a Streum On Studio alkotására, de csak egy nagyobb leárazás keretein belül, az alap 40 eurós árcédula ugyanis nagyon sok egy ilyen programért.