Phantom Blade Zero teszt – Soulslight

Japán mellett azért érdemes odafigyelni a koreai és kínai videojátékokra is, ugyanis ezúttal egy pekingi székhelyű stúdió hozta tető alá a legújabb gyöngyszemet, a Phantom Blade Zero-t, ami egy csúcskategóriás akció-RPG, némi soulslike elemmel, de nélkülözve a műfaj idegesítőbb védjegyeit. A Phantom Blade széria megélt pár részt az utóbbi 10 évben, és érdemes tudni róla, hogy egy igencsak kiterjedt univerzumban játszódik, ugyanakkor egyben egy teljesen új belépőpontként is szolgál, így semmilyen előismeret nem feltétel a maximális élvezetéhez. A Zero lényegében egyúttal reboot is, így csupán a világ és a főhős egyezik, a műfaját tekintve pedig a készítők Kung-Fu Punk stílusnak nevezték el ez a furcsa elegyet. A dark-fantasy és steampunk elemeket vegyítő, a kínai harcművészeti stílusokkal kacérkodó alkotásban persze rengeteg utunkba kerülő kisebb-nagyobb ellenségen kell magunkat átvágni a csöppet sem rövid játékidő alatt, de akit kicsit is megfogott az első előzetesek alapján a Phantom Blade Zero, az egy roppant emlékezetes utazásban vehet részt!

Történetünk A Rend orvgyilkosáról, Soul-ról szól, akit csapdába csalnak és elárulnak. A vád szerint megölte a szervezet vezetőjét, majd az ellene indított hajsza alatt halálos sérülést szenved. Szíven szúrja fogadott testvére, aki A Rend új vezetőjévé válik, viszont egy titokzatos idegen alkut ajánl a haldoklónak és választás elé állítja: két új szív közül Soul azt választja, ami csupán 66 napig dobog, így pontosan ennyi időnk lesz felgöngyölíteni a történteket. Aggodalomra nincs ok, az idő a történet szerint fog telni csupán, hasonlóan a Dawnwalker rendszeréhez, és egyedül a legnehezebb szinten vesz el egy-egy napot tőlünk elhalálozás esetén. Az Unreal Engine 5 motor hajtotta alkotás már világszerte hatalmas sikert aratott, hiszen alig három nap alatt több mint négymillió példányban kelt el PC-n és PlayStation 5-ön, ami előtt mi is megemeljük a kalapunkat. A lenyűgöző vizualitás mögött komoly technológiai háttér áll, többek között natív DLSS 4.5 támogatás és sugárkövetéses árnyékok, valamint tükröződések emelik a látványt. A játékosok visszajelzései is kifejezetten pozitívak, bár akadnak olyanok is, akik előre félnek a játék nehézségétől és emiatt nem mernek belekezdeni.

Ez életed első videójátéka?

És akkor most pár szót engedjetek meg erről a bizonyos nehézségről, ami nem jellemző a hasonszőrű alkotásokra. A souls játékok például nem rendelkeznek alapjáraton Easy, Normal és Hard nehézségi szintekkel, hanem a végigjátszás után dönthetünk, hogy feljebb lépünk – ez ugyebár a New Game Plus. Itt azonban szabadon választható az első három szint. Ha a középsőhöz nem vagyunk elég gyakorlottak, akkor a könnyebb fokozaton biztosan tudunk haladni, feltéve, ha tudjuk, hogyan működik egy gomb. Viccen kívül mondom, felüdülés volt levédeni az ellenfelek csapásait, amik még színkódolva is lettek, így a kék védhetőket a csapás pillanatában visszaüthetjük, a piros védhetetlenekkel szemben pedig a támadó mögé szökkenhetünk. És ehhez nem kell varázslónak lenni, sem vért pisilni, az időablakok viszonylag barátiak, később pedig különféle tárgyakkal tovább növelhetjük őket, ergo aki életében már legalább egy soulslike játékot végigjátszott, az könnyedén elboldogulhat ebben a világban és különösebben megerőltetnie sem kell magát. Ráadásul a sikeres hárítás nem fogyasztja a staminánkat, sőt, sebezhetővé teszi az ellenfeleket, így a harcrendszer erősen díjazza a precíz védekezést a folyamatos agresszió mellett. A lopakodás szerelmesei pedig annak örülhetnek, hogy a gyanútlan ellenfeleket csendben, hátulról is kiiktathatjuk, ami sokat segít a területek taktikusabb megtisztításában.

A Phantom Blade Zero a Wulin nevű alvilágban játszódik igen sok helyszínen, így Soul egy cseppet sem fog unatkozni, amíg végigverekszik erdőkön-hegyeken át egyfajta wuxia stílusban. Ez a hagyományos kínai irodalomban használt műfaj egy vándorló harcművész kalandjait, becsületét és küzdelmeit mutatja be, ami tökéletesen illik erre a játékra is. Soul elit orvgyilkos révén jártas minden fegyver használatában, de a közelharcban is megállja a helyét. Brutálisan megkoreografált harcokban lehet részünk, ahogy az akrobatikus hősünk mozog, ugrál, csap, véd, dob, hárít és kivégez – néha konkrétan egy balettelőadás juthat eszünkbe az összecsapások közben. Ezt a filmszerű, lenyűgöző mozgáskultúrát olyan valódi harcművészek motion-capture munkája alapozta meg, mint például a legendás Donnie Yen, így a klasszikus hongkongi kung-fu filmek koreográfiája tökéletesen elevenedik meg a képernyőn. Az egyszerre két főfegyver forgatásának lehetősége jó ötlet, és ebből amúgy számtalan lesz, így érdemes kísérletezni.

A védekezés staminába kerül, ami itt Sha-Chire hallgat, amit fullra tudunk tölteni, ha harc közben váltunk gyilkoló eszközt, amivel egyébként a kombó sem szakad meg, tehát újult kitartással folytathatjuk a küzdelmet. Kétféle ütés variálása adja a kombózás lehetőségét, ám ehhez csatlakozik egy mágikus erő, amivel fantomfegyvereket tud előhívni Soul. Ez lehet egy hatalmas fejsze, ami feltöri az ellenség védelmét, vagy egy láncos sarló, amivel odahúzhatjuk magunkat a delikvenshez. Ezek az eszközök a továbbjutásban is fontos szerepet kapnak, valamint sok titkot tárhatunk fel általuk, tehát érdemes nyitott szemmel járni.

Souls, de mégse souls

Ebben a játékban halál után nem szenvedünk büntetést, nem veszik el a költőpénzünk és nem termelődik vissza a már legyőzött rémségek armadája. A térképfelépítés sem a hagyományos, üres open-world sablont követi, hanem félig nyitott területek gondos hálózatát kínálja, amelyek arra ösztönöznek, hogy a lineáris történet mellett a rejtett zugokat is felfedezzük. Felemelő érzés így végigszaladni egy szakaszon, amit már kipucoltunk korábban, szóval tényleg nyugodt szívvel fedezhetünk fel, nincs rajtunk stressz. Szintén könnyítés, hogy bossfightoknál ha a második vagy harmadik alakjuknál fogunk padlót, akkor eleve ezekhez a formokhoz dob vissza a játék, és nem kell a legelejéről kezdeni az egész harcot. Sokféle feljegyzést találhatunk, amiben a világról, vagy a szereplőkről olvashatunk, illetve szerteszét hagyott lélek adagokat és nyersanyagot zsákolhatunk be, amik a fejlesztésekhez lesznek jók. Elég rendesen teletömték a hatalmas bejárható területeket, szóval aki hozzám hasonlóan imádja a backtrackinget, az egész biztosan nem fog panaszkodni!

Megmaradtak a gyorsutazó pontok, amik itt kis harangok képében tárulnak elénk, és ezeket megérintve visszakapjuk élettöltő cuccainkat és a fantomfegyverek elsütéséhez szükséges esszenciákat. Az életünkre törő lények eléggé hátborzongatóak lettek, találkozhatunk bábokkal, akik félelmetesen mozognak, arcnélküli könyörtelen ellenfelekkel és fenevadakkal, de a lista hosszúra nyúlik. Természetesen a főellenségeken lesz a hangsúly, amiből rengeteg van – sok opcionális, egy másik részük meg kihívásokhoz köthető. Bár akadnak combosabbak, a Valor Mortis után valahogy sokkal könnyebben le tudtam darálni őket, vagy legalábbis sosem éreztem jó ötletnek, hogy mikor az alig látható életerejével is agyoncsap a boss, akkor a TV-hez vágjam a kontrollert.

A személyes kedvencem mondjuk az arccal rendelkező fákat megérintve a monokróm világba érkezés, ahol a zene is rákapcsol rendesen. Ezeket a dallamokat szeretném külön Is kiemelni, hiszen a hagyományos kínai hangszerek keverednek bennük modern rock elemekkel. Az egyveleg néha elképesztő, egynéhány bossfight alatt elégedetten csettintettem, annyira egyedi, különleges élményt nyújtottak ezek az összecsapások! Bár a történet érdekesnek tűnik, sajnos az előadásmód korántsem az. Angol szinkronnal játszottam a kínai helyett, ami okés volt, de színészi játékot keveset találhatunk benne. Soul karaktere semmilyen, egy rideg gyilkos, aki egyféle arckifejezéssel hozza le a több tízórás kalandot. Annyira nem mélyültem el a lore-ban sem, egyszerűen túl jó volt harcolni, így olvasgatás helyett a keményebb összecsapásokat kutattam. A játék nem platformer és bár ugrani tudunk, a környezetet csak a kijelölt utakon közelíthetjük meg, például létrán, vagy ha megengedi a program, akkor mászható falakon közlekedhetünk. Ez pont a Valor Mortis után egy kicsit visszalépés volt nekem, ellenben a környezet mesés! Nagyon szép és hangulatos helyszíneket alkottak meg, legyen az egy lemenő napszakban található erdő, vagy a nagyváros, ahol folyton ömlik az eső – amerre nézünk csak bámulni fogunk. A dark-fantasy horrorba hajló lenyomata végig jelen van, mindenfelé hullák szegélyezik utunkat és ezek nagy része már alapból ott lesz, mikor megérkezünk, hogy díszítse a tájat.

Egy feledhetetlen utazás

A fegyverarzenál mérete is komoly szerepet kap abban, hogy a küzdelmek ne váljanak egyhangúvá. A fejlesztők több mint harminc főfegyvert és huszonöt úgynevezett Phantom Edge holmit kínálnak, a különféle kiegészítőkkel pedig tovább alakíthatjuk Soul felszerelését. Ez a felszerelésünk a végigjátszás során két főfegyverből, két Phantom Edge-ből, valamint hat kiegészítőből, ergo passzív bónuszokat adó tárgyakból és kétféle gyógyszerből állhat, melyeket egy részletes képességfán keresztül szabhatunk személyre és fejleszthetünk tovább. A fegyverek és a másodlagos eszközök párosítása a harci stílusunkat is meghatározza, a fejlesztések ráadásul újragondolhatók, így nem kell végleg elköteleződnünk egy korábban kiválasztott összeállítás mellett. A felfedezés a mellékküldetésekkel is több tartalmat kap, hiszen a térség lakóinak megsegítése új történeti ösvényeket nyithat meg, és közelebb vihet a világ rejtélyeihez.

Ahogy korábban említettem, a nehézségi beállítások szintén szélesebb közönség számára teszik hozzáférhetővé az élményt: a Wayfarer, azaz Utazó-mód a történetre koncentráló játékosoknak szól, míg a Hellwalker komolyabb kihívást és alkalmazkodóbb ellenfeleket kínál. Tettem már említést róla, de a legnehezebb Sixty-Six Days mód a cím 66 napos alapmotívumára épülő különösen kemény próbatételt kínál, úgyhogy ezt elsőre én semmiképp nem tudom ajánlani. Ebben az extrém módban ugyanis minden halál egy nappal csökkenti a hátralévő időnket, és ha a számláló eléri a nullát, az végleges halált és egy különleges, alternatív befejezést jelent, ami garantálja, hogy a veteránok is megizzadjanak.

Viszont ha az első nehézségi fokozaton vágtok neki Soul utazásának, akkor nem lehet komolyabb probléma, ahogy pedig egyre jobban kinyílik a játék, úgy fogtok rácsodálkozni bizonyos elemeire, bizonyos bosszokra pedig fixen emlékezni fogtok, annyira jól sikerültek! A Phantom Blade Zero nem a történetével fogja magát belopni a szívetekbe, hanem a játékmenetével. Ez kérem szépen remek lett, így aki ódzkodott eddig a nehezebb, soulslike játékoktól, az is bátran belevetheti magát. Tökéletes belépőpont, egyfajta kapudrog lehet bárki számára, a műfaj kedvelőinek pedig egy újabb gyöngyszem. Ne hagyjátok ki!