Mindig öröm látni, amikor egy fejlesztőcsapat jól osztja be az erőforrásokat, megfelelően ütemez, és játéka Early Access-be kerülését követően gyors, látványos fejlődés után akár alig egy-másfél éven belül el is nyeri a végleges állapotot. Hát még az, ha egy évet sem kell várni, ahogy a Rustler esetében sem kellett, melynek februárban épp csak próbálgattam az Early Access-változatát (és faggattam a fejlesztőit), augusztus végén pedig már el is készült a nagy mű.

Persze nem eszik olyan forrón a kását – a Rustler esetében például (főleg a rövid Early Access-etapnak hála) voltak aggályaim a játék tartalmi mennyiségével és egyes elemeinek kiforrottságával kapcsolatban. Ahogy azt februárban is írtam, tetszett és ígéretesnek tűnt a régi GTA-részek (vagy újoncok számára a Chinatown Wars) felülnézetes játékmenetét a középkori lovagregények parodizálásával, és popkulturális referenciák seregével kombináló ötlet – azonban természetesen volt is merre fejlődnie, bővülnie.

Hősünk Guy – akinek neve Ryan Reynolds filmje után talán csak még találóbb , a tipikus középkori falu semmirekellő bérence, aki, ha kell, fenyeget, ha kell, lovakat lop, vagy ha nincs más, csak segíti a helyi lakosságot a különböző szeszélyeik és perverzióik megvalósításában. Mígnem egy barátjával, Buddyval, ki nem találja, hogy hamisított nemesi papírok társaságában elindul a lovagi tornán, melynek díja egy hercegnő keze és persze a királyság koronája. Az összecsapásig vezető út azonban nem egyszerű, és a Guy útjába akadó különböző segítők, ellenlábasok vagy épp csak gazdag megbízók (hiszen a lovagoskodás nem olcsó móka) sem igazán könnyítik meg azt, hála elborult terveiknek és igényeiknek (melyek az esetek többségében elég erősen merítenek a Monty Python munkásságából).

Országomat egy fél lóért és zsivány-rappelő bárdokért

Bár maga a fő cselekmény erős túlzással bő tíz óra alatt végigjátszható, a királyság természetesen számtalan egyéb elfoglaltságot kínál Guy számára, az illegális lóversenyektől és ökölvívásoktól a különböző tárgyak és élőlények katapultálásáig. A prezentáció összességében kellemes, a Chinatown Warsra emlékeztető cel shaded grafika mellett pedig a GTA-stílusú zenéket rappelő és beatboxoló bárdok (akik felbérelve egyfajta eleven rádióállomások szerepét töltik be) is illenek az ötlethez, miközben az olyan elborult motívumok, mint a “kerekföld-hívők” szektája, a piros-kék lámpásokkal szirénázó lovakon közlekedő közigazgatás, és persze a mindig váratlanul felbukkanó Spanyol Inkvizíció egy papíron hibátlan kalanddá emelik a Rustler-t. A készítők külön ügyeltek arra, hogy már maga a világ felfedezése is fontos célkitűzés legyen – alapos és szemfüles játékosok a skillpontokat osztó, elszórt lópatkóktól ingyen és bérmentve felszedhető fegyverekig és páncélokig számtalan hasznos dologra akadhatnak, melyek helyének memorizálása a játék egyes pontjain szó szerint életet menthet.

Csúszós az a lócitrom

Ahol sajnos mindebbe hiba csúszik, az a megvalósítás. Ahogy azt az interjúkérdésekre adott válaszokban is megfogalmazták, a Jutsu számára a Rustler egyfajta detoxikáló fejlesztés volt, egy könnyed, elborult, kreatív gyakorlat a komolyabb, komplexebb alkotásaik között, ez pedig egyszerre áldás és átok. Áldás, mert ennek köszönhetően olyan lelkesedés és szeretet érződik a játék közel minden motívumán, amely néha még indie fejlesztőktől is ritka. És átok, mert pár elemnél viszont érezhetően nem ártott volna egy kicsit komolyabb, megfontoltabb hozzáállás – vagy legalább hosszabb fejlesztési idő. Hosszas lovaglások és gyaloglások a fő küldetéscélok között, bárdok hiányában kínos csend, még hosszas gyakorlás után is ügyetlennek érződő harcrendszer (még kontrollerrel is, mely amúgy jelentősen javította a játékélményt), illetve ritka, egymástól távoli mentési helyek akadályozzák az önfeledt szórakozást és elmélyedést.

A fejlődési rendszer sem nyerte el maradéktalanul a tetszésemet – kimondottan szeretem, ha egy játék kezdetén hősünk szerény esélyekkel indul, majd fokozatosan válik egyre megállíthatatlanabb erővé, a Rustler azonban olyan játékelemeket is skillpontok és megnyitható elemek mögé rejtett, melyek ugyan az első GTA-k idején még valóban egyfajta luxusnak számítottak, ám most, évekkel később a kezdeti hiányuk már inkább frusztráló. A játék teljes élvezetéhez pedig (különösen, miután az első pár órát követően a világban és az alaphelyzetben rejlő poénok már valamennyire kifulladnak és megszokottá válnak) nem árt, ha valóban nagyon, nagyon, nagyon jól ismeritek és szeretitek a Monty Python poénjait, mert a játék nem egyszer olyan tempóban adagolta az utalásokat, hogy már szinte egy nem hivatalos Python-adaptációban vagy inkább Monty Python-paródiában éreztem magam.

Ennek ellenére a Rustler szórakoztató, könnyed felüdülés, laza poénkodás és paródia, mely, minél jobban ismeritek és szeretitek a korai GTA-kat, illetve a történetet és küldetéseket inspiráló filmeket, annál nagyobbat üt – ezek hiányában azonban nem biztos, hogy sokkal maradandóbb egy egy-két délutános kis lazításnál.