Mit szólnátok egy olyan Gyűrűk ura-folytatáshoz, amiben kiderül, hogy az Egy Gyűrű mégsem pusztult el? Esetleg egy új Csillagok háborúja epizód, ami úgy indít, hogy Darth Vader mégsem halt meg? Sőt, mondok még vadabbat: mi lenne, ha a legendás gengszterfilm, a Sebhelyesarcú úgy folytatódna, hogy minden idők egyik legellenszenvesebb mozis karaktere, Tony Montana túléli a film végi nagy leszámolást, és újra nekivág Miami kokainnal fűtött alvilágát meghódítani? Hát tessék, lehet szörnyülködni, szentségtörést kiáltani, vagy ami tetszik – a harmadik verziót most megkaptuk.
„Every day above ground is a good day.”
Ha túltettük magunkat a megrázkódtatáson, hogy a címszereplő él, és csak arra vár, hogy újra az alvilág királyává tegyük, egy egész kellemes GTA-klónba csöppenünk (a helyszínből adódóan legyen inkább Vice City klón). Ott van nekünk az egész város, amiben nagyjából arra megyünk, azt teszünk, ami csak jólesik – bár messze nincs annyi mellékes küldetés és felfedeznivaló, mint a GTA-kban (persze jól is néznénk ki, ha a nagy Tony Montana nekiállna pizzafutárkodni vagy tűzoltót játszani…), cserébe jóval fókuszáltabb, sztoriorientáltabb a játék. Megvan az az érzésünk, hogy bármit teszünk, annak jól meghatározott célja van: Tony mértéktelen hatalomvágyának és bosszúszomjának kielégítése.
„You wanna play rough?”
A szokásos, autós és gyalogos ámokfutásokat váltogató játékmenetnek némi egyéni ízt kölcsönöz a Balls-rendszer, amit talán „tökösség-méternek” fordíthatunk. Ha bármi olyan dolgot művelünk, ami az agresszív vadállat Tony stílusához illik (szembehajtunk a forgalommal, üvöltözünk a járókelőkkel, véres mészárlás keretében rendezzük el nézeteltéréseinket), az szépen tölti fel ezt a skálát, ami ha végleg megtelik, elkap bennünket a vak düh (leánykori nevén Blind Rage üzemmód). Ilyenkor rövid időre first person üzemmódba váltunk, végtelen lőszert kapunk, sérthetetlenek leszünk, plusz minden lelőtt ellenfél gyógyít rajtunk egy kicsit… gondolhatjátok, kő kövön nem marad utánunk. Meglepő módon ez egész komoly stratégiázást visz a játékba, okosan kell kihasználnunk a vak düh adta előnyöket és időzítenünk, hogy mikor „kérjük ki” – mondhatni ez nem jutalom, hanem eszköz. Egyes küldetéseket láthatóan úgy terveztek, hogy a használata nélkül reménytelen legyen végigvinni őket; sajnos kicsit oroszrulett-jellegű kipuhatolni, hogy mikor szeretnék a designerek, hogy lőjünk el egy feltöltött Balls-métert, és mikor kéne inkább tartalékolni.
Ha már a lövöldözésnél tartunk, a GTA-k sokat kritizált harcrendszerét sikerült felülmúlni: használhatunk konzolos ízű, gombnyomásra ellenfél-befogós módszert, és igazi PC-s szabad célzást: előbbi nyilvánvalóan könnyebb, utóbbi viszont hatékonyabb, mert véresebb találatokat, és így több Balls-pontot eredményez. Miután az AK47-et megszerezzük, nem is kell a célzással különösebben bajlódnunk, kaszálunk egyet nagyjából a megfelelő irányba, és Kalasnyikov elvtárs remek találmánya rövid úton elintézi minden problémánkat.
Óhatatlan, hogy néha a rivális bandák mellett összetűzésbe kerülünk a rend őreivel is: ilyenkor jön a GTA-kból már szintén ismert üldözés. Igyekeznünk kell minél hamarabb lelépni előlük, ugyanis egy idő után a játék szimplán közli, hogy elkaptak, és Tony szavajárásával élve… khm, szóval nagy bajba kerültünk. Oké, ez nem feltétlenül volt Tony szavajárása, de valószínűleg sejtitek, miről van szó. A film legendásan mocskos nyelvezetét (pontosan 207 alkalommal hangzik el benne az a bizonyos „univerzális négybetűs” angol szó) egyébként tökéletesen ültették át a játékba, a közel 300 párbeszédben csak úgy „röpködnek a lóalkatrészek”, de hát ez elengedhetetlen az autentikus Sebhelyesarcú-hangulathoz. Némileg meglepő, viszont hogy az ártatlan járókelőket csak verbálisan inzultálhatjuk, de fegyvert nem emelhetünk rájuk; pedig ez igazán illett volna a játékba.
„The world, chico, and everything in it.”
Jó ötlet, hogy a jórészt drogkereskedelemmel keresett pénzünket tisztára kell mosnunk: a tiszta pénz ugyanis nem vész el, ha esetleg elkapnának a zsaruk kétes ügyleteink közben. Az már kevésbé jópofa, hogy ezt egy meglehetősen gyermeteg minijáték keretében kell megtennünk (ami egyébként ezeregy más alkalommal visszaköszön még): jó időben kell megnyomnunk a gombot, hogy az ide-oda csalinkázó csík a kívánatos zónában álljon meg, mint valami golfjátékban. Enyhén szólva is frusztráló, hogy egy tizedmásodperccel rosszul időzített gombnyomáson úszhat el a hosszadalmas gengszterkedéssel összeszedett pénzünk egy része…
A pénz egyébként központi szerepet játszik egy Tony-féle gazember életében (naná…), egyik monológjában elő is adja, hogy először a pénzt kell megszerezni, azon vehetsz hatalmat, a nők meg már maguktól jönnek (igen, meghódíthatunk csajokat is, szám szerint ötöt). A játékban a pénzt egyrészt a rendőrök felénk táplált kíváncsiságának csillapítására költhetjük, másrészt a filmben is látott kastélyunk cicomázására, ami egyrészt visz egy pici Sims-aromát az egészbe, másrészt növeli a reputációnkat, így nyitva meg az utat újabb küldetések felé. (Plusz jó látni, ahogy az emberek egyre nagyobb, félelemmel vegyes tisztelettel viseltetnek irántunk a városban.) A harmadik a legfontosabb: a pénzünk fialtatása: raktárakat, üzlethelységeket vehetünk, és a drogterjesztő hálózatunkat bővítgethetjük rajta.
„You know what? F… you! How about that?”
Eddig egy jól sikerült, ügyes ötletekkel feldobott GTA derűs képét festettük a játékról, amit most tragikus módon fogunk rögtön beárnyékolni. A sztori ugyanis kétségbeejtően lapos, a küldetések pedig rémisztően egyhangúak és érdektelenek. Vigyél kokót ide, hozz el kokót onnan, védd meg az embereidet a konkurens bandáktól, csapj le a konkurens bandákra: rém unalmas sablonok követik egymást hosszú, tömött sorokban. A nyílt játékmenet, az „oda megyek ahová akarok” illúziója is elvérzik a játékbeli Miami kialakításán: a város rengeteg részét csak egyféle úton lehet elérni; amíg ezeket be nem tanuljuk, állandóan a térképre kell pislognunk, ami alaposan kizökkent a hangulatból.
„I always tell the truth. Even when I lie.”
Ha valamiben nem hasonlít a Scarface a GTA-sorozatra, az a konzolos portolás minősége. A Rockstar becsületére legyen mondva, ugyan fél évet rendszeresen késnek a PC-s változattal a konzolverzióhoz képest, azért megkapjuk, ami minket illet: normális billentyűzetes-egeres irányítást, nagy(obb) felbontású textúrákat, részletesebb modelleket, modolási lehetőséget. No, a Scarface nem ilyen. Egy az egyben az Xbox-verzió grafikáját ültették át számítógépre, az irányítás kényelmetlen és pontatlan; a billentyűkiosztás átkonfigurálhatatlan, a legjellemzőbb az egészre talán az, hogy a nevek-kódok beírásához sem használhatjuk a billentyűzetet, konzolos módra kell egyesével kiválasztgatnunk a betűket. Az optimalizálatlan kód persze indokolatlanul magas gépigényt is szül, ráadásul az ajánlottnál jóval erősebb gépeken is hajlamos időnként beszaggatni a játék. Ezt szívesen kommentálnám eredeti Tony Montana stílusban, de nem hiszem, hogy elbírná a nyomdafesték…
Al Pacino figuráját fantasztikusan jól formálták meg: minden egyes szava, mozdulata a filmbelit idézi, gratuláció érte az animátoroknak, a dialógusok íróinak, és persze a szinkronszínésznek. A szinkron egyébként igazi GTA-szerű sztárparádét vonultat fel, az eredeti stábból szerepel Robert Loggia, Steven Bauer, valamint Michael Rapaport, James Woods, sőt olyan meglepetésemberek is, mint a gördeszkás sztár Bam Margera (Jackass, Viva la Bam, Tony Hawk játékok), vagy Jason Mewes (alias Csendes Bob elválaszthatatlan társa, Jay). A zenei választék is parádés, nagyrészt a filmben is szereplő számokból, illetve a film által inspirált hip-hop művekből áll (igazi ínyenceknek zavaró lehet, hogy egy ’83-ban játszódó filmben a 2000-es évek zenéjét hallja, de ez legyen az ő bajuk).
„Say hello to my little friend!”
A Scarface nagy utat tett meg az utóbbi években. Bemutatkozásakor, a 2005-ös E3-on a show legszánalmasabb játékai közé tartozott; a tavalyi kiállításra sokat fejlődött, de még mindig leginkább arra ingerelt, hogy olcsó szóvicceket faragjunk a címéből. Aztán ahogy közeledett a megjelenés, úgy szaporodtak meg a lelkendező, és némiképp marketingszagú előzetesek, hogy a Sebhelyesarcú így le fogja alázni a Godfathert, meg úgy a Mafia méltó örököse… Most, hogy megérkezett a végleges verzió, kijelenthetjük: a Keresztapának a közelébe sem ér, a Mafiával pedig már egy mondatban említeni is kész becsületsértés – de meglepő módon a Scarface nem rossz játék. Vice City klón, néhány jó ötlettel, remek hangulattal, és pocsék konzolos portolással; de míg a GTA4 meg nem érkezik, egész jól el lehet ütni az időt Tony Montana bőrében. No és hogy vajon a félig-meddig folytatás játék végén meghal-e Tony, ahogyan a film végén szükségszerűen meg kellett (volna) halnia? Küzdjétek végig azt a 40-50 órát, és kiderül, csak időlegesen gyalázták-e meg a fejlesztők a filmtörténelmet…
„Every day above ground is a good day.”
Ha túltettük magunkat a megrázkódtatáson, hogy a címszereplő él, és csak arra vár, hogy újra az alvilág királyává tegyük, egy egész kellemes GTA-klónba csöppenünk (a helyszínből adódóan legyen inkább Vice City klón). Ott van nekünk az egész város, amiben nagyjából arra megyünk, azt teszünk, ami csak jólesik – bár messze nincs annyi mellékes küldetés és felfedeznivaló, mint a GTA-kban (persze jól is néznénk ki, ha a nagy Tony Montana nekiállna pizzafutárkodni vagy tűzoltót játszani…), cserébe jóval fókuszáltabb, sztoriorientáltabb a játék. Megvan az az érzésünk, hogy bármit teszünk, annak jól meghatározott célja van: Tony mértéktelen hatalomvágyának és bosszúszomjának kielégítése.
„You wanna play rough?”
A szokásos, autós és gyalogos ámokfutásokat váltogató játékmenetnek némi egyéni ízt kölcsönöz a Balls-rendszer, amit talán „tökösség-méternek” fordíthatunk. Ha bármi olyan dolgot művelünk, ami az agresszív vadállat Tony stílusához illik (szembehajtunk a forgalommal, üvöltözünk a járókelőkkel, véres mészárlás keretében rendezzük el nézeteltéréseinket), az szépen tölti fel ezt a skálát, ami ha végleg megtelik, elkap bennünket a vak düh (leánykori nevén Blind Rage üzemmód). Ilyenkor rövid időre first person üzemmódba váltunk, végtelen lőszert kapunk, sérthetetlenek leszünk, plusz minden lelőtt ellenfél gyógyít rajtunk egy kicsit… gondolhatjátok, kő kövön nem marad utánunk. Meglepő módon ez egész komoly stratégiázást visz a játékba, okosan kell kihasználnunk a vak düh adta előnyöket és időzítenünk, hogy mikor „kérjük ki” – mondhatni ez nem jutalom, hanem eszköz. Egyes küldetéseket láthatóan úgy terveztek, hogy a használata nélkül reménytelen legyen végigvinni őket; sajnos kicsit oroszrulett-jellegű kipuhatolni, hogy mikor szeretnék a designerek, hogy lőjünk el egy feltöltött Balls-métert, és mikor kéne inkább tartalékolni.
Ha már a lövöldözésnél tartunk, a GTA-k sokat kritizált harcrendszerét sikerült felülmúlni: használhatunk konzolos ízű, gombnyomásra ellenfél-befogós módszert, és igazi PC-s szabad célzást: előbbi nyilvánvalóan könnyebb, utóbbi viszont hatékonyabb, mert véresebb találatokat, és így több Balls-pontot eredményez. Miután az AK47-et megszerezzük, nem is kell a célzással különösebben bajlódnunk, kaszálunk egyet nagyjából a megfelelő irányba, és Kalasnyikov elvtárs remek találmánya rövid úton elintézi minden problémánkat.
Óhatatlan, hogy néha a rivális bandák mellett összetűzésbe kerülünk a rend őreivel is: ilyenkor jön a GTA-kból már szintén ismert üldözés. Igyekeznünk kell minél hamarabb lelépni előlük, ugyanis egy idő után a játék szimplán közli, hogy elkaptak, és Tony szavajárásával élve… khm, szóval nagy bajba kerültünk. Oké, ez nem feltétlenül volt Tony szavajárása, de valószínűleg sejtitek, miről van szó. A film legendásan mocskos nyelvezetét (pontosan 207 alkalommal hangzik el benne az a bizonyos „univerzális négybetűs” angol szó) egyébként tökéletesen ültették át a játékba, a közel 300 párbeszédben csak úgy „röpködnek a lóalkatrészek”, de hát ez elengedhetetlen az autentikus Sebhelyesarcú-hangulathoz. Némileg meglepő, viszont hogy az ártatlan járókelőket csak verbálisan inzultálhatjuk, de fegyvert nem emelhetünk rájuk; pedig ez igazán illett volna a játékba.
„The world, chico, and everything in it.”
Jó ötlet, hogy a jórészt drogkereskedelemmel keresett pénzünket tisztára kell mosnunk: a tiszta pénz ugyanis nem vész el, ha esetleg elkapnának a zsaruk kétes ügyleteink közben. Az már kevésbé jópofa, hogy ezt egy meglehetősen gyermeteg minijáték keretében kell megtennünk (ami egyébként ezeregy más alkalommal visszaköszön még): jó időben kell megnyomnunk a gombot, hogy az ide-oda csalinkázó csík a kívánatos zónában álljon meg, mint valami golfjátékban. Enyhén szólva is frusztráló, hogy egy tizedmásodperccel rosszul időzített gombnyomáson úszhat el a hosszadalmas gengszterkedéssel összeszedett pénzünk egy része…
A pénz egyébként központi szerepet játszik egy Tony-féle gazember életében (naná…), egyik monológjában elő is adja, hogy először a pénzt kell megszerezni, azon vehetsz hatalmat, a nők meg már maguktól jönnek (igen, meghódíthatunk csajokat is, szám szerint ötöt). A játékban a pénzt egyrészt a rendőrök felénk táplált kíváncsiságának csillapítására költhetjük, másrészt a filmben is látott kastélyunk cicomázására, ami egyrészt visz egy pici Sims-aromát az egészbe, másrészt növeli a reputációnkat, így nyitva meg az utat újabb küldetések felé. (Plusz jó látni, ahogy az emberek egyre nagyobb, félelemmel vegyes tisztelettel viseltetnek irántunk a városban.) A harmadik a legfontosabb: a pénzünk fialtatása: raktárakat, üzlethelységeket vehetünk, és a drogterjesztő hálózatunkat bővítgethetjük rajta.
„You know what? F… you! How about that?”
Eddig egy jól sikerült, ügyes ötletekkel feldobott GTA derűs képét festettük a játékról, amit most tragikus módon fogunk rögtön beárnyékolni. A sztori ugyanis kétségbeejtően lapos, a küldetések pedig rémisztően egyhangúak és érdektelenek. Vigyél kokót ide, hozz el kokót onnan, védd meg az embereidet a konkurens bandáktól, csapj le a konkurens bandákra: rém unalmas sablonok követik egymást hosszú, tömött sorokban. A nyílt játékmenet, az „oda megyek ahová akarok” illúziója is elvérzik a játékbeli Miami kialakításán: a város rengeteg részét csak egyféle úton lehet elérni; amíg ezeket be nem tanuljuk, állandóan a térképre kell pislognunk, ami alaposan kizökkent a hangulatból.
„I always tell the truth. Even when I lie.”
Ha valamiben nem hasonlít a Scarface a GTA-sorozatra, az a konzolos portolás minősége. A Rockstar becsületére legyen mondva, ugyan fél évet rendszeresen késnek a PC-s változattal a konzolverzióhoz képest, azért megkapjuk, ami minket illet: normális billentyűzetes-egeres irányítást, nagy(obb) felbontású textúrákat, részletesebb modelleket, modolási lehetőséget. No, a Scarface nem ilyen. Egy az egyben az Xbox-verzió grafikáját ültették át számítógépre, az irányítás kényelmetlen és pontatlan; a billentyűkiosztás átkonfigurálhatatlan, a legjellemzőbb az egészre talán az, hogy a nevek-kódok beírásához sem használhatjuk a billentyűzetet, konzolos módra kell egyesével kiválasztgatnunk a betűket. Az optimalizálatlan kód persze indokolatlanul magas gépigényt is szül, ráadásul az ajánlottnál jóval erősebb gépeken is hajlamos időnként beszaggatni a játék. Ezt szívesen kommentálnám eredeti Tony Montana stílusban, de nem hiszem, hogy elbírná a nyomdafesték…
Al Pacino figuráját fantasztikusan jól formálták meg: minden egyes szava, mozdulata a filmbelit idézi, gratuláció érte az animátoroknak, a dialógusok íróinak, és persze a szinkronszínésznek. A szinkron egyébként igazi GTA-szerű sztárparádét vonultat fel, az eredeti stábból szerepel Robert Loggia, Steven Bauer, valamint Michael Rapaport, James Woods, sőt olyan meglepetésemberek is, mint a gördeszkás sztár Bam Margera (Jackass, Viva la Bam, Tony Hawk játékok), vagy Jason Mewes (alias Csendes Bob elválaszthatatlan társa, Jay). A zenei választék is parádés, nagyrészt a filmben is szereplő számokból, illetve a film által inspirált hip-hop művekből áll (igazi ínyenceknek zavaró lehet, hogy egy ’83-ban játszódó filmben a 2000-es évek zenéjét hallja, de ez legyen az ő bajuk).
„Say hello to my little friend!”
A Scarface nagy utat tett meg az utóbbi években. Bemutatkozásakor, a 2005-ös E3-on a show legszánalmasabb játékai közé tartozott; a tavalyi kiállításra sokat fejlődött, de még mindig leginkább arra ingerelt, hogy olcsó szóvicceket faragjunk a címéből. Aztán ahogy közeledett a megjelenés, úgy szaporodtak meg a lelkendező, és némiképp marketingszagú előzetesek, hogy a Sebhelyesarcú így le fogja alázni a Godfathert, meg úgy a Mafia méltó örököse… Most, hogy megérkezett a végleges verzió, kijelenthetjük: a Keresztapának a közelébe sem ér, a Mafiával pedig már egy mondatban említeni is kész becsületsértés – de meglepő módon a Scarface nem rossz játék. Vice City klón, néhány jó ötlettel, remek hangulattal, és pocsék konzolos portolással; de míg a GTA4 meg nem érkezik, egész jól el lehet ütni az időt Tony Montana bőrében. No és hogy vajon a félig-meddig folytatás játék végén meghal-e Tony, ahogyan a film végén szükségszerűen meg kellett (volna) halnia? Küzdjétek végig azt a 40-50 órát, és kiderül, csak időlegesen gyalázták-e meg a fejlesztők a filmtörténelmet…
